A hadistennő 19

A bál

Tyr és Antonia felmentek a lány szobájába. A hadistennő nekilátott, hogy méltó helyet találjon a kardjának, és átöltözzön.
– Mielőtt elmennénk az estére, szeretnék mondani neked néhány dolgot a vendéglátónkról.
– Hallgatlak.
– A neve Maria Vasa, a férje, egy gazdag grófi család sarja. Tizennyolc éves volt, mikor férjhez ment hozzá, és tíz évvel később már özvegy volt. Közte és a férje közti korkülönbség igen nagy volt, kerek harminc év! Gyerekük nem lett, és így a férfi minden vagyonát ő örökölte.
– Mondd csak, most hány éves ez a Maria?
– Most lesz ötven. Tudod, nem árt vele óvatosnak lenni.
– Miért?
– Kicsit unatkozó, kicsit házsártos, kicsit szókimondó, kicsit gyűlölködő nőszemély. Senkit sem fogad el egykönnyen és mindenkit lenéz.
– Rólad mi a véleménye?
– Felkapaszkodott söpredéknek tart!
– Ez istenkáromlás!
– Engem inkább szórakoztat! Tudod kicsim, neki fogalma sincs róla, hogy ki vagyok! Egyszerű halandónak tart!- mosolyodott el gonoszul a férfi.
– Ezért a véleményért akkor is jár egy hét a pokolban!- mordult fel a lány.- Vajon engem minek fog tartani?
– A keresztények poklában vagy Hél házában szeretnéd inkább látni?- kérdezte a férfi még mindig mosolyogva.
– Nem is tudom, mert mindkettő elég jó helynek számít az ilyen embereknek. Mikorra kell ott lennünk?
– Este nyolcat ír a meghívó.
– Akkor ott leszünk. És most légy kedves, távozz! Szeretnék átöltözni!
Tyr nem felelt, csak kiment. Este nyolckor a lány egy csodálatos, sötétvörös színű ruhában sétált ki a szobájából. Tyr a folyosón csatlakozott a lányhoz. Mielőtt lementek volna a lépcsőn, megállította Antoniát, és szemügyre vette. A lányon szolid smink, és a születésnapjára kapott ékszerek voltak.
– Csodálatosan nézel ki, kedvesem!
– Köszönöm. Te se panaszkodhatsz, te is nagyon jól festesz.
Tyr a férfiak szokásos, fekete-fehér eleganciáját viselte magán.
– Köszönöm. Mehetünk, drágám?
– Igen.
Elindultak a grófnő házába, mely Stockholmtól néhány kilométerre volt. Maria Vasa háza egy igazi kis villa volt. Falai terméskőből voltak kirakva, s elég hosszan nyúlt el az út mellett. A főbejáratnál egy londiner várta az érkezőket, akinek a vendégek leadták a kulcsokat, s ő beállt velük a garázsba. Antonia elismerően bólintott, mikor megálltak a ház előtt. Egy idősebb, egyenes tartású férfi nyitott ajtót nekik. Benn az egyiptomi stílus dominált.
– A grófnőnk szereti az egyiptomi kultúrát!- jegyezte meg a lány, mikor beléptek a házba.
– A megszállottja.- közölte szárazon Tyr, és elhúzta a száját.
– Legalább lesz vele valami közös témám, ami elég jó kiindulási pont, ahhoz, hogy meghódítsam.- mondta a lány.
– Remek taktika!- szólt elismerően a hadisten.
Az egyik tágas teremből nevetés és beszélgetés zaja szűrődött ki. Tyr és a lány beléptek a terembe, majd a férfi körülnézett, mint aki keres valamit. Egy perc múlva megtalálta, amit keresett.
– Gyere! Bemutatlak a házigazdának!
Vezetni kezdte a lányt a terem túl oldalán lévő hosszú asztalhoz, ahol egy fekete göndör hajú, elhízott, de annál elegánsabban öltözött asszony ült, aki a tőle balra álló nevetgélő, beszélgető embereket figyelte. Az arcán végtelen unalom, közöny és megvetés volt. Mikor meghallotta a férfi és lány lépteit feléjük fordult. Tyr mélyen meghajolt, s celebrálni kezdte a bemutatást.
– Méltóságos grófnő, engedje meg, hogy bemutassam az unokahúgomat, Alexina Wolfot.
– Grófnő!- hajolt meg Antonia is.
– Nem is tudtam, hogy vannak rokonaid, Viktor!- szólalt meg egy perc után az öregasszony, miután alaposan szemrevételezte Antoniát, aki úgy érezte magát, mintha meztelen lenne. A nő szemében ugyanaz volt, mint az arcán, de a tekintete fagyos is volt.
Tyr nem jött zavarba az elhangzott mondattól, hanem ennyit mondott.
– Nem szoktam összetéveszteni a magánéletet és az üzletet!
– Ez szép dolog!- bólintott hidegen a nő is.
Antonia kissé ijedten figyelte a történéseket. Ekkor váratlanul egy szőke, kék szemű fiatalember tűnt föl.
– Viktor! Drága barátom, örülök, hogy látlak! Eltűntél erre a nyárra, már hiányoltalak!- szólt, mikor a férfi és a lány mellé ért, s rácsapott a hadisten vállára.
Ez a bizalmaskodás nagyon zavarta Antoniát, mert nem értette mire fel ez a nagy barátság. Tyr azonban kevésbé volt lelkes.
– Én is örülök, hogy látlak, Sven. Az apád is itt van?
– Nem, nincs, gyengélkedik. Most én vagyok a helyettese! Jaj, bocsánat, grófnő, nem vettem észre ettől a nagyra nőtt, harcias úriembertől!
A grófnő csak nézte a fiatalembert, s csak ennyit morgott maga elé.
– Jellemző! A mai fiatalok igen csak figyelmetlenek.
– És kit tisztelhetek a bájos kisasszonyban?
– Az unokahúgom, Alexina.
– Hódolatom, szépséges kis hölgy. A nevem Sven Lönnrot.- szólt, és kezet csókolt Antoniának.
A lány egy néma bólintással viszonozta a lovagias gesztust. Az ifjú hódoló mikor befejezte a tiszteletének kifejezését, a grófnőhöz fordult.
– Csodálatos ez az este, méltóságos asszonyom, fogadja elismerésem!
– Köszönöm.- szólt unottan az öregasszony.
– Ha megbocsátanak, akkor én most elrabolnám a fiatalurat, van egy kis megbeszélni valóm vele.
Mivel azonban nem mondott senki erre a szándékra semmit, így a két férfi magára hagyta őket, és egy csöndes sarokba húzódva beszélgetni kezdtek. Antonia figyelte a grófnőt, aki még mindig abba az irányba nézett, ahol a két férfi eltűnt a tömegben.
– Nem akar leülni, kedvesem?- kérdezte, de a fejét nem fordította a lány felé.
Antonia kihúzott magának egy széket, és elült a grófnővel szemben.
– Iszik valamit?
– Igen, egy rostos lé jól jönne!
Az asszony erre sas fejű botjával megkocogtatta a tőle balra álló, épp egy nővel beszélgető fiatalember hátát.
– Hozzon nekem fiam egy jó száraz martinit, és a kis hölgynek meg valami rostos levet!- szólt, mikor a másik felé fordult.
– Máris!- morogta zavartan a szólított, és elment.
Öt perc múlva tért vissza, kezében egy-egy itallal, amit átadott a rendelőknek, majd megkérdezte:
– Tehetek még valamit Önökért, hölgyeim?
– Nem, köszönjük!
Mikor magukra maradtak a lány kis hallgatás után megszólalt.
– Nagyon szép a háza. Igazán tetszik ez az egyiptomi stílus.
– Igen, valóban- morogta maga elé a grófnő, s belekortyolt az italába.
– Ön biztosan sokat tud az egyiptomiakról.
– Valamit tudok.
Az este további részében igen vontatott volt köztük a társalgás, s Antonia rájött, hogy a grófnő nem szereti a sablonos dolgokat. Az öregasszony a beszélgetésük alatt még kétszer szalajtotta el a fiatalembert italért, s mindkétszer a „pincér” csak egy üres bólintást kapott válaszul a szolgálatáért.
– Mondja csak, Maria néni, maga mindig így bánik a férfiakkal?
– Nem, Alexina, csak azokkal, akik nem érdemelnek többet. Nézz csak körül. Alig vannak itt olyanok, akik már öregek. Főleg a fiatalok vannak itt, akik általában egy-egy bank vagy cég tulajdonosának a fia és a vállalkozás örököse. De ezek is csak azért, hogy befogadjam őket a kegyeimbe főleg a szüleik miatt. Ha a szülők meghalnak, hát ők átveszik a vállalkozásukat, de nem gyarapítani, hanem elherdálni fogják a vagyonukat. Ezek mind aranyifjak, akik nem vetik meg az ilyen estélyeket, és a bennük rejlő ingyen és könnyen megszerezhető skalpokat. Ezek a kölyök csak a skalp vadászathoz értenek. Rád is felfigyeltek, és csak azért nem mernek megszólítani, mert én is itt vagyok. Ha ki tennéd innen a lábad, egy perc múlva már darabokra szaggatnának.
– Értem.
– Ezeket nem tartom semmire. Léhák, könnyelműek, és csenevészek.
– A bácsikámról mi a véleménye?
– Becsüld meg azt az embert! Remek fickó. Talpig becsületes! Ő hiába fiatal, nem olyan, mint ezek a satnya kis semmirekellők, akik csak a naplopáshoz meg a vérszíváshoz értenek!
Antonia elmosolyodott erre a mondatra. Hiába, Tyr most tévedett, hisz ő mást állított, mint ami most elhangzott.
Hamarosan Tyr is előkerült, s szólt a lányának, hogy menniük kéne.
– Ilyen hamar, Viktor?- nézett fel az öregasszony is, majd a szemközti falon lévő antik órára pillantott, mely este 10 órát mutatott.
– Bocsásson meg, hogy így elrohanunk, de most jöttünk haza a nyaralásból, és fáradtak vagyunk. Remek este volt, örülök, hogy meghívott minket! További szép estét, és jó mulatást kívánunk! Gyere, drágám!
Antonia is felállt.
– Nagyon örülök, hogy megismerhettem!- szólt.
– Nekem is öröm volt. Viktor! Maradjon még egy kicsit, van Önnek egy kis mondanivalóm!
– Menj előre, mindjárt utánad megyek.
Antonia kiment a teremből, de nem kerülte el a figyelmét, hogy egy szőke és egy fekete hajú fiatalamber a nyomába szegődött, mihelyst kilépett. Látszott rajtuk, hogy már igen csak kapatosak, és szeretnék kicsit közelebbről is megnézni maguknak. Megvárták, míg kikéri a kabátját, és kilép a bejáraton, majd követték. A lány kilépve a hűvös estébe, lement a lépcsőn és rá akart gyújtani. Mikor a gyújtóját kereste valaki megszólította.
– Szabad?
A lány felnézett, és a barna hajú fiatalember állt előtte, a gyújtóját elé tartva.
– Köszönöm.
A gyújtó lángja fellobbant, majd azonnal ki is aludt, s a harcos beleszívott a cigijébe. Antonia ezután menni akart, ám a szőke férfi megszólította.
– Maga Viktor unokahúga, igaz?
– Igen, az volnék. Miért?
– Mert igen csak meglepő, hogy vannak rokonai, mivel sohasem említette magát.
– Nála a munka és a magánélet két külön dolog.
– Igen, ezt mi is tudjuk, de már jártunk nála néhányszor, és magát egyszer sem láttuk.
– Nem járok el hozzá olyan sűrűn.- vont vállat unottan Antonia.
– Kár, pedig igazán csinos. Van barátja, kedves….?- kérdezte a szőke.
– Alexina.
– Alexina kisasszony.
– Miért akarja tudni?
– Mert én szívesen látnám az oldalamon.
– A hölgy nem kívánja tovább a társaságukat, uraim.- szólalt meg hirtelen a hátuk mögött Tyr. A két férfi összerezzent, morogtak valami bocsánat-félét, és visszamentek a házba.
Tyr elégedetten nézett utánuk.
– Jól vagy?- kérdezte mikor lement a lépcsőn, s a lány mellé lépett.
– Egy kis beszélgetésbe senki sem halt még bele, bár ezek igencsak be voltak állva.
– Valóban, na gyere!
– Ezek kik voltak?
– A nevük Sverker Larsson és Rutger Andersson. Mindketten hatalmas céget és rengeteg pénzt örökölnek az apjuktól, ám nekem nincs valami jó véleményem róluk.
– Értem.
Beszálltak a kocsiba, és hazamentek. Mindketten fáradtak voltak, és hamar elaludtak. Mindkettőjüknek izgalmas napja volt.