A halas bicska

Van annak tán 15 éve is, hogy egy falusi temetőben jártam, több alkalommal is. Nem volt benne semmi különös, csak egy megbízást kellett ellenőriznem, szívességből, egyik ismerősöm kérésére. Neki valamilyen hozzátartozói ott nyugodtak, és mivel én akkoriban többször is megfordultam arrafelé, megkért, nézzem meg, hogy miként teljesítették megbízását a felfogadott sírgondozók, mert hát annyi mindent hall manapság az ember…
Amit már első látogatásomkor megállapíthattam: a falu nem nagy, a temető meg azt mutatja, hogy valaha nagyobb falu lehetett, és viszonylag tehetősebb lakókkal. Sok volt ugyanis a nemes kövekből készült síremlék, kripta, de volt bőven műkőből készített lezárt sír is, és hát persze az ilyen helyen szokásos galambok, feliratok, domborművek, Jézus-és Szűz Mária fejek, és sírversek is a sírokon. A temető egyébként szelíd lankás, homokos domboldalban feküdt, nem messze a műúttól, autóval könnyen oda lehetett jutni, és a domboldalról látni lehetett a közeli templom tornyát, és körülötte a falu nagy részét is. Szóval akkoriban többször is megfordultam itt, nem is találtam rendellenességet, mert a megbízottak derekasan ápolták ismerősöm rokonainak sírját, mindig öröm volt beszámolnom róla. Többször is láttam az egyik parcella rövid utcácskáján elhelyezett padon egy amolyan nyolcvanasnak látszó bácsikát üldögélni. Egyszer, éppen kora tavasz volt, és a tél következményeit kellett földerítenem ismerősöm hozzátartozóinak sírjánál, amikor egészen véletlenül szóba elegyedtem ezzel az emberrel. Volt ugyanis a környéken egy hajdani földvár, és azt tudakoltam tőle, hogy tudja-e esetleg, hogy látogatható-e, és miként lehet oda a legegyszerűbben eljutni. Azt mondta, hogy ő még nem járt ott. nem bocsátkozna találgatásokba. Ahogy mellette ültem a padon, észrevettem, hogy három, egyforma sírt látok szemből, és egy üres sírhelyet. Udvariasan megkérdeztem: a családja tagjai nyugszanak itt?
-Van, aki igen, és van, aki nem- mondta, de itt lesz az én nyughelyem is, mutatott az üres sírhely felé. Látva tanácstalanságomat, folytatta: ott szélről fekszik Gábor, a legjobb barátom. Mellette Miklóska, aki majdnem a fiam, de én ma is annak tartom. Mellette Erzsó, a feleségem, Miklóska anyja, és majd mellé kerülök én…
Érdekelni kezdett a szokatlan mondóka gyökere.
-Mesélne róluk?- kérdeztem.
-Igen, de készüljön föl arra, hogy nem szokványos történetet fog hallani.
-Jó, mondtam, amúgy is szeretem az érdekes történeteket.
Egy kicsit várt, aztán a zsebéből elővett egy kis bicskát. Valaha nekem is volt olyanom, de elveszítettem, pedig nagyon a szívemhez nőtt. Egy viszonylag kis méretű, halat ábrázoló, fém nyelű bicska volt. A pad mellől fölvett egy vesszőt, amit nyilván ő hozott magával, és faragni kezdte. Aztán a bicska pengéjét fogva ütögetni kezdte a nyelével a vessződarabkát, amit levágott a nagyobb vesszőből. Elmosolyodtam, tudtam, hogy mi lesz belőle. Ő meg mesélni kezdett: tudja, kihoztam ide ezt a szelence-vesszőt.
Nem is tudom, hogy miért. De bizonyára oka van ennek is. Semmi sincs ok nélkül, mi legalábbis ezt tartottuk egész életünkben.
Ütögette közben a vessződarabot, majd bevágta a vastagabb vége előtt egy bő centivel, aztán körbe-vágta a szelencének nevezett orgonavessző kérgét óvatosan, majd megtekerte a körbe-paskolt kérget, és az szelíd reccsenéssel elvált fájától, s ő kihúzta a kéregből a vessző fáját. Sípot készített! Éppen úgy, mint gyermekkorunkban mi is! Jó volt nézni. Aztán tűnődve beszélt tovább.
-Tudja, én még levente voltam a háborúkor, így nem vittek el katonának. Barátomat, Gábort, aki csak egy évvel volt idősebb nálam, meg behívták 44-ben, és a frontra vitték. Jó darabig sem az akkor még élő szülei, sem én, sem Erzsó, akinek udvarolt, semmit sem tudott róla. Közben aztán engem is behívtak, 27 hónapra. Egy darabig haza sem jöhettem, de ha engedtek volna is, nem volt pénzem az utazásra, mert az akkori szokások szerint az ország másik végében katonáskodtam. Jó egy év után tértem haza 3 napra, éppen búcsúra. Tudja, az akkor még nagy ünnep volt falun. A búcsúbálban Erzsóval táncoltam, és Gábort tudakoltam tőle. Nem tudott róla semmit. Azt mondtam neki: ha úgy gondolod, én itt vagyok, ha kellek. Magához húzott, és úgy nézett rám barna szemeivel, hogy azt azóta sem feledtem! Még nem szereltem le, amikor levelet írt, hogy megjött Gábor, épen, egészségesen, amerikai fogságból, Németországból, többnyire gyalog. Ott azt mondták nekik, hogy idehaza kommunisták vannak hatalmon, és ha lehet, ne vonaton utazzanak, mert azokat erősen figyelik, akik Németország felől térnek haza. Némi pénzt kaptak, éhen nem haltak, de óvatosan, több hét alatt, a kis forgalmú határ-átkelőkön, vagy éppen a zöld határon tértek vissza többen, így ő is. Leszerelés után aztán összetalálkoztunk.
Közben elkészült a síp, a kis halas bicskának, meg a még gyerek-korban begyakorlott mozdulatoknak hála, meg is szólalt. Jó volt hallani a hangját!
Gábor a szülei földjén dolgozott közben, éppen úgy, mint a háború előtt. Volt tehenük, lovaik, disznaik, meg baromfik is, és talán tizenhat hold földjük. Sokat dolgoztak! Én meg az akkor kezdődött iparosítás miatt előbb Komlón, a bányánál, majd Sztálinvárosban, az építkezéseken dolgoztam, idehaza keveset voltam. Ha hazajöttem pár napra, mindig Erzsóhoz vitt az első utam. Mint később kiderült, Gábor is látogatta. A munkahelyemen, ahogy akkor másokat is, „kiemeltek” és tanfolyamra küldtek. A szüleim, akik már idősek, és nem is egészségesek voltak, féltettek. Féltek az új rendszertől is, mert pl. Gábor szülei is kulákoknak számítottak! Szóval volt baj bőven. Egyszer, amikor 4 napra hazajöttem, Erzsó azt mondta, gyermeket vár. Azonnal azt kérdeztem: leszel a feleségem? Igent mondott. A szüleim hallgattak, szerény lakodalmunk volt, én meg mentem vissza dolgozni. Megírták a szüleim, meg más jóakaróim is, hogy Gábor naponta bejár Erzsóhoz.
-Maga ezekre a hírekre hogyan reagált-kérdeztem? Szerettem! Tudja, mi úgy tartottuk, hogy a 3 k-t kell a házasságban alkalmazni, ha szeretjük a társunkat!
Ezt még nem hallottam! Mi az a 3 k?
-Ha szeretünk, akkor nem kutakodunk, nem követelünk, de nem is kérkedünk vele!
Ezt úgy mondta, hogy értse meg mindenki, e nélkül nem megy!
Szóval nem csináltam jelenetet, részemről ment minden úgy, mint annak előtte. Aztán megszületett Miklóska, aki Erzsó apja, és nagyapja után kapta a nevét. Én visszamentem dolgozni, Erzsó nevelgette a gyereket, és mint jóakaróim írták, Gábor is naponta látogatta őket apámék házának udvari szobájában, ahol éltünk.
-Nem kérdezte Erzsókot erről?
-Nem. Ő mondta el, hogy ha vele élne, én hiányoznék neki, így meg ő hiányzik…
-Erre mit szólt?
-Szerettem!…morrant rám. Gábor meg a barátom volt, és maradt!
-Nem okozott ez kettejük barátságában feszültséget?
-Részemről nem, azt hiszem, és ő is elfogadta így. Erzsó azt szokta mondani, amikor már idehaza dolgoztam a KTSZ-ben, hogy szeretném, ha mostantól Gábor használna! Így, ezeket a szavakat használta mindig. Akkor én nem nyúltam hozzá. Aztán ez tartott vagy két-három hétig, és folytattuk ott, ahol abbamaradt. Ekkor meg nyilván Gábor várt…
Miklóska növekedett, okos, ügyes kis legény lett. 8 éves volt, amikor ezt a kis halas bicskát vettem neki a búcsúban. Sajnálatomra nem igazán érdekelte, inkább a traktorokat figyelte, amelyeket a TSz-be hoztak, és minden szabad idejében a traktorosok körül forgott. Sokszor még a nem szabad idejében is. De jól tanult, nem szidtuk. A faluban pusmogni kezdték, hogy nem tőlem való a gyerek, mert kiköpött Gábor. Ez igaz is volt, mert amikor egyszer egy hónapos iskolába küldtek, hogy építési brigádvezető lehessek a munkahelyemen, valami apró baleset miatt vérképet készítettek a gyerekről, és abból derült ki, hogy olyan a vércsoportja, hogy tőlem semmiképpen sem származhatott.
-Erre sem szólt semmit?
-Mit kellett volna mondanom? Gábort jól ismerte, minden nap betért hozzánk, nagyon jó viszonyban voltak. Úgy éltünk mi négyen, hogy sokan arról álmodni sem mertek! Aztán gyors egymásutánban elmentek a szüleim, az egész házat lakhattuk, nem egyszer Gábor is nálunk éjszakázott Erzsóval a nagyszobában, ha már elaludt Miklóska.
-Erre sem volt szava?
-Látom, nem érti! Szerettem!
Aztán Miklóska épp 10 éves múlt, Erzsó mondta, hogy babát vár. Mi is vártuk.
Talán a 8. hónap végén járt, én éppen nem voltam odahaza, vidéki munkánk volt, amikor délután az udvaron összeesett, és mire Miklóska rátalált, már nem volt eszméleténél. A kórházban meg beszállítása után meghalt, és a baba is. Azt mondták, az halt el benne, és a fertőzéstől ő is. Együtt sírtunk Gáborral. Aztán Gábor a nevére vette Miklóskát, ha már vér szerint is az övé. Tudomásul vettem, de szinte mindig együtt voltunk hármasban, ha csak lehetett.
-Nem nősült újra később sem?
-Látom, ezt sem érti! Nem találtam olyan tekintetet!
-Milyent?
-Aki úgy tudott volna rám nézni!
-Hogy nézett?
-Csak azt mondhatom, talán az Istenre néz így a hívő!
-Nem is próbálkozott?
-De. Tudhatja, hogy nagy erő a muszáj. De senki sem nézett rám úgy! Egyszer beszéltünk Erzsóval erről is. Azt mondta nekem: tudod, Gábor a magabiztos nyugalom, te vagy az égető tűz. Nekem mindkettő kell. Egyszer ez jobban, másszor amaz.
-Mit felelt neki?
-Szerettem! Mit kellett volna mondanom! Azt se értem, miért is mondom el ezt most magának! Látom, nem szeretett még senkit eddigi életében, hiába is magyarázom!
Leforrázva hallgattam el, pár perc némaság után megszólalt:
-Tudja, Miklóska volt az életem értelme, ha már így alakult. Aztán, hogy Gábor is egyedül maradt, magához vette a nagy házukba, onnan járt iskolába, majd utána a mezőgazdasági gépszerelő iskolába is. Ott végzett 17 évesen. A szakma kiváló tanulójának járó oklevéllel jött haza, országos gyakorlati versenyeket nyert. Idehaza a tsz-ben lett munkája, gépszerelőként. Szabad idejében is mindig bütykölt valamit, kismotorokat, aztán nagyobbakat is, bármihez nyúlt, az nem fogott ki rajta. Néha még az öreg szakik is őt hívták, ha elakadtak valamiben. Amikor átköltözött a vér szerinti apjához, bennem megroppant valami. Addig apunak hívott. De az iskolában csúfolni kezdték, hogy két apja van. Erre ő azzal vágott vissza, hogy inkább kettő legyen, mint egy se, mert a legnagyobb hangúnak nem volt. Aztán ezzel a dolog méregfoga ki is lett húzva, de ő ezután Gábort apának, engem, tréfásan kétapának szólított. Eleinte nem tetszett, később megszoktam, majd megszerettem! Másnak egy apja sincs, én meg magam két apa vagyok! Már-már büszke lettem rá!
Megint elhallgatott, a lábával különféle ábrákat kezdett rajzolni a pad előtti homokba.
Aztán megint megnyílt:
-Bár naponta találkoztunk, de most, hogy már ő is dolgozott, kevesebb ideje maradt arra, hogy hozzám átjöjjön. Néha, valamelyik általa megjavított motorral megállt a ház előtt, a berregésre kimentem, váltottunk pár szót, és ő elrobogott. Amint 18 éves lett, motorvezetésből levizsgázott, mert ahhoz akkor nem kellett tanfolyam, csak műszaki, és KRESZ vizsga, meg a rutinpályát kellett teljesíteni hibátlanul. Elsőre vett minden akadályt, pedig kölcsönmotorral vizsgázott, az elméleti, és a műszaki kérdésekben is hibátlan volt. Ekkor gondoltam ki, hogy ha addig élek is, összespórolok neki egy motorra valót. Akkor már minden szombat szabad volt, én maszek munkákat vállaltam a kőművesmunkák mindegyikéből, ami csak adódott. Falaztam, vakoltam, meszeltem, javítgattam, ami kellett. Gyűjtögettem a piros hasú százasokat a motorra. Még nem volt 19 éves a fiú, amikor behívták katonának. Őt nem vitték annyira messze, mint hajdan engem, de ritkán jött haza. Odabent is hamar megszerették, javítgatta a honvédségi járműveket, és időnként a laktanyaparancsnok Moszkvicsa is az ő gondoskodását élvezte. Ennek aztán az lett a jutalma, hogy sokat járhatott ki a városba.
Egyszer, amikor hazajött, beszélgetés közben mutatott egy fényképet: egy nő volt a képen. Huncut mosolyú, eleven nő. A fekete-fehér képen is látszott, hogy van benne élet.
Örültem neki, hiszen pár hét múlva 20 éves lesz! Mikor, ha most nem? Gondoltam, a születésnapjára megveszem a motort neki, Gáborral is beszéltünk erről, teljes volt az egyetértés. Megírtuk neki, ha teheti, jöjjön haza a jeles napra, szeretnénk meglepni. Hát sikerült! A ponyva alól egy Jawa 350-es mosolygott rá, nagy pirosan. Azt a meglepett arcot nem lehet leírni! Vissza már nem vonattal, hanem a motorral ment!
Megint csönd ereszkedett közénk, mert én nem faggattam, ő meg hallgatott egy darabig.
Majd azt kérdezte:
– Járt már úgy, hogy jót akart, és rosszat tett?
-Miért kérdezi?
-Mert én éppen így jártam, és pont ővele!
-Rosszat ugyan mivel tett?
-Hát a motorral! Leszerelése előtt tíz nappal jött a távirat Gábornak, hogy Miklóska meghalt. Mivel többen is okozói lehettek a halálának közvetve, óvatosan foglalkoztak a katonaság illetékesei is a temetéssel. Az történt, hogy a parancsnoka többször is kiengedte a laktanyából, a neki tett szívességei fejében, hivatalos papír nélkül. Most is így volt, ő meg háta mögött a képen látott lánnyal, késő este nekirohant a leengedett vasúti sorompónak. A lány, aki egyébként az egyik hadnagy felesége volt a helyszínen, Miklóska a műtőasztalon halt meg. A temetésén sok vezetője, és bajtársa is itt volt, de csendben sorakoztak, vezényszavak nélkül álltak sorfalat, vitték a koporsót, tisztelegtek a sírjánál. Parancsnokai, Gábor, és elém járultak, meghajtották a fejüket, tisztelegtek, és ismételt főhajtás után tovább léptek. Egy hadnagy volt csak, aki hajtókáján fekete szalaggal elénk állt, majd mindkettőnket magához ölelt. Ő volt az elhalt asszony férje, mint megtudtuk. Az ő gesztusa enyhítette leginkább mérhetetlen fájdalmunkat. Hogy ránk nem haragszik…
Megint csend lett, most egy kicsit hosszabb.
Aztán, mintegy maga elé motyogva ezt kérdezte:-Maga ezt meg tudná bocsátani?
Ha már eddig hallgattam, most akkor sem tudtam volna szólni, ha akartam volna. De nem is akartam.
Tétován vette kezébe a bicskát, majd a sípot, de látszott, hogy ez csak pótcselekvés.
Lassan összeszedte magát, tovább emlékezett.
-Tudja, Gábort teljesen kifordította magából az eset. Egyszer még be is rúgott, pedig szinte teljesen absztinens volt. Korábban balesete volt, felborultak a vontatóval, és neki súlyos törései, és zúzódásai lettek, de fölépült, csak az időváltozásokat érezte meg nagyon. Mondtam is neki, hogy ez a sok semmirekellő meteorológus alkalmazhatna téged békának, annyira tudsz mindent az időről. De ettől kezdve csak vonszolta az életét. Aztán a szíve befejeztette vele a vonszolást. Egyik estefelé, munkából jövet benéztem hozzá. Az előszobában feküdt, isten tudja mióta. Teljesen hideg volt már.
Korábban sosem volt baj a szívével. Még az ötvenet sem érte meg! Látja, már csak az én sírhelyem várja a lakóját.
-Ugyan már, hiszen még jó karban van!
Elmosolyodott, huncutságot láttam a szemében, és a mosolyában is.
-Tudja, voltam jó karban is, de aztán úgy döntöttem, jobb lesz nekem egyedül.
-Miért gondolta így?
-Ugye, ezt sem érti? Jó asszony volt, de bárhogyan is kutattam, nem találtam a szemében a napot, pedig szívesen megtaláltam volna!
Hallgattunk, majd fölállt, és csak ennyit mondott:
-Na, Isten áldja.
Vissza se nézett, otthagyott.
Pár évvel ezelőtt ismét, ezen a számomra annyi titkot jelentő temetőben jártam. A három sír ugyanúgy, a negyedik hely üres. A hajdani padot felújították, látszott, hogy gondozzák a területet. Körülötte fölkapálva a homokos föld. Amint szemlélődtem, egy barna foltot láttam meg a friss homokon. Mint gyermekkoromban, ha ilyent láttam, megkapirgáltam. Némi kotorászás után rozsdás fémet emeltem ki a homokból. A fém rozsdája látszott a homokban.
Egy halas bicska volt az.
Fölvettem, láttam a vakrozsdán kívül nincs nagy baj vele. Hazavittem, megtisztogattam, mindenféle szerekben áztattam, és egy idő múlva ismét használható lett, még a pikkelyek is látszottak a nyelén. Jó éle volt, de nem használtam sosem, hiszen tudtam, nem az enyém, beraktam a kocsi kesztyűtartójába. El is feledkeztem róla, míg egyszer csak újra foglalkoznom kellett vele, éppen tavaly március elején, még a karantén előtt! A jó magyar utaknak hála, későn vettem észre az út közepén terjeszkedő kátyút, és a fékezés ellenére irgalmatlanul belehajtottam. Nagy döccenés, és valami zörgött a műszerfal felől utána. Aztán eszembe jutott, hogy a minap kidobáltam egy csomó fölöslegesen cipelt holmit a kesztyűtartóból, talán abban szabadult el valami. Hát a halas bicska akadt a kezembe, más nem volt benne, ami zöröghetett volna. No, mondom, ennek oka van, járjunk a végére! Megfordultam az úton, célba vettem jó ötven kilométernyi kerülővel azt a bizonyos temetőt. A bejáratnál egy fehér mikrobusz állt, rajta mindenféle feliratok, amelyek jelezték, hogy milyen pályázat segítségével vásárolták, és az egyik nem túl távoli település idősotthonának neve. Két gondozónő egy-egy tolókocsit tolt éppen bent már a temetőben, mindegyikben ült valaki. Én gyorsan az ismerősöm hozzátartozójának sírja felé vettem az irányt, de a még novembertől itt árválkodó koszorúkon, kiégett mécseseken kívül semmi rendelleneset nem tapasztaltam. A sír kicsit meg volt süllyedve ugyan, de hát ez homok…
Aztán elindultam a bicskalelőhely felé. Azt láttam, hogy a két nővér kisegíti az egyik embert a kocsiból, az fogja két mankóját, és az üres sírhelyre áll, támaszkodva a két botra. Kissé furcsa testtartása ellenére is felismertem a hajdani történetmesélőt, akinek még a nevét sem tudtam.
A kissé viharvert pad mellett egy asszony ült a kocsiban, pléddel takarva. A két ápolónő eltávozott, sétálni kezdtek a temetőben, majd jó újmódi szokás szerint a telefonjukba temetkeztek, magukra hagyták az emlékezni vágyókat.
Ők halkan, mintha titkuk lenne, beszélgettek egymással, de közeledtemre abbahagyták, és engem, az ismeretlent figyeltek. Kívántam jó napot, majd vártam egy pillanatot, felismer-e mesélőm. Láttam rajta, hogy nem.
Nem csodáltam, mert az utóbbi években megváltam harcsa-bajuszomtól. Ahogy egyre fehéredett, a kefir nem hagyott nyomot rajta, de a pörköltszafttól nagyon murisan tudtam kinézni. Szóval levágtam. Hiába, no, hiú vagyok! Nem csoda, hogy nem ismert fel. Elnézést kértem a zavarásért, és kértem, várjanak egy percet, azonnal jövök. Sietve mentem az autómhoz, kivettem a halas bicskát, és ha lehet, még jobban igyekeztem vissza a két öreghez. Odaléptem a férfi mellé, és nyújtottam felé nyitott tenyeremen a bicskát. Ami ezután következett, leírhatatlan, elmondhatatlan!
A bácsi a jobb kezében lévő botot hozzáfogta a bal kezében lévőhöz, elvette a bicskát, és hangosan zokogott. Aztán összeszedte magát, valami köszönöm félét is mondott bizonyára, de megragadta a kezem, és férfias erővel szorongatta. Kicsit később, már megnyugodva azt mondta:
-Maga jó ember. Kevés ma az ilyen. Tudja, én már majdnem 90 évesen kerültem be az otthonba. Azóta ott megkaptam a 90 éveseknek, és a 95-ösöknek is járó, zöld miniszterelnöki emléklapot, a hozzá járó összeggel. Örültem neki. De ennek a bicskának ezerszer jobban örülök. Az utóbbi, több mint tizenöt évem java olvasással telt el nagyrészt. Sokat kellett bepótolnom. Sok csodálatos történetet olvastam, de ehhez fogható csodáról nem olvastam, még a mesékben sem.
Aztán még hosszasan, az olvasott emberekre jellemző választékos kifejezéseket használva hálálkodott. Már szinte kínos volt, de látszott rajta, mennyire komolyan gondolja. A szóáradatot egy szelíd, nem túl erős hang szakította félbe:
-Zoltán!
Szóval így hívják. Az asszony felé néztem, mert a hangja szimfóniaként szólt, annyi hangzat, dallam, ritmus, és őszinte, lélekből jövő muzsika volt ebben a két szótagban. Finom arcú asszony volt, jó hetvenes éveiben lehetett, áradt belőle valami elegancia. Láttam, hogy a pléd alatt, a tolókocsi taposóját egyetlen cipő sem érinti.
Megismételte:
-Zoltán!
Nézte a férfit, aki két botjára támaszkodva megmozdult. Tekintetéből gyengédség áradt, lágy volt, és olyan, mint az olvadt arany.
A férfi közelebb araszolt, és én biztosan tudtam, hogy épp most törik apró szilánkokra, s hull szét a felhős ég alatt csilingelve Zoltán glóriáján a napfény.