A halász

Délután négy óra felé járt, amikor Filipposz visszatért a tengerről. A napnyugta még messze volt ugyan és zsákmány is alig akadt, de visszajött, mert megunta, az esze máshol járt. Gyorsan kikötötte a kis halászbárkát, és elindult a parton. Egy darabig apró, sötét és büdös halászviskók között haladt, majd befordult a piactér felé. Törzshelyén vele és a csapossal együtt már ketten voltak. Szerette ezt az eldugott, csendes, kevesek által látogatott zugot: a kőből rakott falakat, a magasan elhelyezkedő, kicsiny ablakokat, ami miatt nappal is állandó félhomály uralkodott a kiskocsmában. A napfény az aprócska ablakokon ragyogó fényrudak formájában zuhogott be, és állandó gomolygó táncot járt benne a por meg a cigarettafüst. Philiposz órákig tudta nézni ezt a gomolygást, akár a tengert. Ez is végtelen volt, gyönyörű és mindig más.
– Mint a nők! – jutott eszébe, de gyorsan elűzte a fájó gondolatot, és az asztalon lévő sakktáblára meredt. Épp a három nappal korábbi állást vette szemügyre, amikor a túloldalra nagy szuszogva letelepedett a kocsmáros. Jorgosz kedvelte, mert időnként hagyta nyerni. Ilyenkor – elmerülve saját hatalmas esze iránti csodálatában – gyakran megvendégelte őt egy-két krigli sörre. A hordóhasú, durva arcú, fekete szakállú görögöt morózus természete miatt nem sokan szerették. Aki nem tetszett neki, azt egyszerűen nem szolgálta ki, és többször előfordult már, hogy a fizetni nem tudó vendéget habozás nélkül kidobta – a korláton át. Ami azért volt zord megoldás, mert a szomszéd ház teteje méterekkel a korlát alatt kezdődött. Ilyen alak volt ez a Jorgosz. Philiposzt mindez hidegen hagyta, nem úgy, mint a kocsmáros leánya. Diana gyönyörű, szinte éteri jelenség volt. Úgy tűnt, hogy a lába nem is érinti a földet, amikor megy, csak lebeg, suhan ide-oda. Mély barna szeme és finom metszésű görög arca volt, karcsú, tökéletes alakkal. Mintha csak egy ókori vázáról lépett volna le, amin buja, életteli elődei szeretkeznek mozdulatlanul és örökké.
– Vesztésre állsz, most megint elkaplak! – horkant bele a csendbe Jorgosz, és olyan erővel vágta a bástyát a sakktáblához, hogy a többi bábu is ugrott egyet, majd nagy busa fejét közelebb tolva fölényesen Filipposzra dörrent.
– Sakk!
Filipposz látta előre, mi fog történni, ahogy azt is észrevette, hogy távollétében egy-két sakkfigura helyet változtatott. Jorgosz ezt gyakran eljátszotta vele abban a hitben, hogy egy-két nap múlva – amikor újra partra vetődik – úgysem veszi észre.
Filipposz tettetett figyelemmel hajolt a tábla fölé, úgy tett mintha lázasan töprengene. Jorgosz hátradőlt, és elégedetten vigyorgott.
– Erre mit lépsz? – Rövid ideig még gyönyörködött a másik arcán felfedezni vélt tanácstalanságban, aztán nagyot ordított: – Diana, a pipámat!
Filipposz erre várt, mióta belépett a kocsmába. Ezért jött ide, ezért a mondatért töltötte minden szabadidejét már két éve ebben a lebujban. A gyönyörű lány kezét apja, a sunyi és számító Jorgosz nem akárkinek szánta, csak gazdag ember jöhetett számításba. A szépségnek ára van! – szokta mondogatni. Ami egyszerűen annyit jelentett, hogy az viheti a lányt, aki a legtöbbet adja érte. A faluban vagyoni helyzete alapján két férfi jöhetett számításba, és fájt is a foga mindkettőnek a lányra, de a helyzet gyökeres fordulatot vett a közelmúltban, amikor az egyik udvarlónak – miután a helyi politikai körökkel meggyűlt a baja – gyorsan és véglegesen távoznia kellett. Diana fél percen belül feltűnt a belső helyiség ajtajában, hamar megtalálta a pipát, amit apja folyton elhagyott, és megelőzve a következő parancsot, teletöltött két korsót sörrel. Filipposz minden érzékszervével a lányra figyelt. Mint valami lassított felvételen, úgy jött lebegve, gyönyörűen és szomorúan. Jorgosz észrevette a pillantást – régen sejtette Filipposz látogatásainak igazi okát –, és amint Diana letette a pipát, a dohányzacskót és a söröket az asztalra, megszólalt:
– A legszebb menyasszony a faluban! Jövő héten lesz az esküvő!
Filipposz tudta, hogy Jorgosz a kopaszodó, pocakos és dúsgazdag Pavlisznak ígérte a lányt – persze nem csekély ellenszolgáltatás fejében –, de úgy gondolta, hogy még legalább egy év van addig. Arról ábrándozott, hogy ez alatt az egy év alatt, ha inaszakadtáig dolgozik és a szerencse is mellészegődik, kicsi halászbárkáját egy komolyabb hajóra cserélheti, s akkor szintén a tengerparti halászfalucska tehetősebbjei közé fog tartozni. És akkor talán mint kérő is számításba jöhet majd. Úgy gondolta, hogy kemény munkával kivívhatja Jorgosz nagyrabecsülését. Ez az álom foszlott szét egy szempillantás alatt, amint a lányra, majd a kajánul vigyorgó férfira nézett. A lány szemében mélységes szomorúság ült. Az apjáéban a szokott kapzsiság és még valami: gúnyos káröröm. Filipposzt elborította a düh. Kirúgta maga alól a széket, egy villanás, és tőre – e pillanatban még lapjával – Jorgosz nyakának feszült. Az előbb még magabiztos, nagypofájú, senki elől meg nem hátráló kocsmáros belesápadt a félelembe. Filipposzt nyugodt, béketűrő férfinak ismerte mindenki, de azt is tudták, hogy nem jó kihozni a sodrából. Több mint öt éve történt, hogy a húgát két török meggyalázta. Utána az egyetlen testvére a szakadékba vetette magát. Még alig volt tizennyolc… A gazfickók meglett emberek voltak, de még nem ment le a nap, amely látta húga halálát, már átvágott torokkal feküdt mind a kettő.
Jorgosz nyaka hátrafeszült, ahogy Filipposz a hajába markolt, érezte a hideg acélt a nyakán, és tudta, hogy itt a vég. Furcsa mód nem is a penge hideg érintésétől, sokkal inkább a Filipposz szemében lángoló indulattól vett erőt rajta a halálos rettegés. Ekkor a lány Filipposz karjára tette a kezét, és így szólt:
– Ne tedd!
Valami olyan hangon mondta, amilyet a fiú még soha nem hallott, ezért muszáj volt ránéznie. Ilyennek addig csak álmaiban látta. Nyoma sem volt benne a szomorúságnak. Tűz égett benne, a mindent elsöprő vágy tüze.
– Gyere! – mondta, és megfogta a kezét.
Lementek a partra, majd elvitorláztak Kréta felé.