A halott fecske

Gyermekkoromban nagyon szerettem a fecskéket. Így van ez ma is, csak éppen gyerekként az életem részeivé váltak, hisz mindig volt fecskefészek az istállóban, ma meg ritka pillanat, ha olykor láthatok egy-egy fecskét. Kora tavasszal, amikor már jó idő volt, az eget kémleltem, lestem mikor érkeznek az első fecskék. József napra mindig megérkeztek! Olyankor már ragyogó tavaszi idő volt. Kis nyári ruhában, mezítláb futkároztam a poros úton. Na de, a fecskék érkezése mindig ünnep volt nekem! Nem is érdekelt rajtuk kívül semmi más. Az udvarunkon átlósan egy drót volt kifeszítve, antennául szolgált. Jobb volt a rádión a vétel. Nos ez volt az érkező fecskéknek a gyülekezőhely. Végig ültek a dróton, nagy hangon csevegtek, csiviteltek, én meg csak ültem, és hallgatóztam, hogy ők mit mesélnek. A régi pár beröppent az istállóba. Megnézték meg van-e még a régi fészek. Azután visszajöttek és boldogan újságolták a többieknek, hogy egy kis tatarozás ráfér, de jó lesz, nagyon jó lesz! Közben egy-egy pár messze szállt, majd visszatért. Estére mindegyik megtalálta otthonát, fészkét. Tehát este, a mi fecskéink is beköltöztek az istállóba, a régi fészekbe, s ott nyugovóra tértek.

Másnap már meg is kezdődött a munka. Szalmaszálat, sárgolyócskákat hordtak be az istállóba, s úgy kitatarozták a fészket, hogy csak ámuldoztam. Alig hittem a szememnek, olyan építészeti remekművet alkottak. Pazar kis otthont varázsoltak maguknak. Azután a boldog pár, röpködött ki be, maguk is gyönyörködtek az otthonukban, majd elmentek messzire, csak este tértek haza a fészkükbe aludni.
Később már nem figyeltem minden mozdulatukat, de hangos csivitelésük, ki-be röpködésük a nyitott istálló ajtón, csak magukra vonta a figyelmem. Így történt, hogy szemtanúja voltam a tragédiának. Én magam sem láttam a macskát, fogalmam sincs hol állhatott lesben, csak láttam, amint felugrik, és röptében elkapja a befelé röpülő madarat. Azzal már futott is a zsákmánnyal.
Azonnal kiabáltam édesapámért.
– Apa, gyere segíts! – Ő meg futott, ki tudja honnan, azt hihette nekem esett bajom. Mikor oda ért, már csak azt látta, hogy egy husánggal zokogva futok a macska után, majd ütlegelek valami gépet, ami mögött elrejtőzött. Kétségbeesve üvöltök : – Agyonütöm! Agyonverem!
Akkorra már a másik fecske is hangosan sírt, ki-be röpködött az ajtón, s éktelen hangos, rémült csiviteléséből édesapám megértette mi történt. Oda jött hozzám, átölelt, kivette kezemből a husángot.
– Nyugodj meg! Semmit sem tehetünk, már úgysem él!
Sem a fecske, sem én nem tudtunk megvigasztalódni.

Másnapra már szűnt a jajveszékelés. Az özvegy fecske ült a fészekben némán. Gyakran oda mentem, csak néztem, a szívem majd megszakadt látva a csöpp madár bánatát. Napok múlva szóltam édesapámnak, hogy nem mozdul a fészekből, egyáltalán nem eszik, így meg fog halni! Apa vigasztalt, hogy biztosan fog legyet az istállóban, én csak ne aggódjak, majd rendbe jön!
Nem jött rendbe. Egyszer, arra figyeltem fel, hogy édesapám viszi az istállóba a létrát. Nem értettem, sőt, csodálkoztam, hogy minek az ott neki? Kifelé jövet a kezében hozta a halott madarat.
– Már nem él! – mondta szomorúan. Éhen halt? Megölte a bánat? Mindegy is mi történt, vigasztalhatatlan voltam. Sírtam, zokogtam, simogattam a hallott fecskét. Apám javasolta, hogy temessük el. Kértem, hogy hagyjon magamra, majd én eltemetem… Mikor már jól kisírtam magam, akkor kerestem egy nyugodt kis helyet, ahol megástam a kis sírt, dobozkába fektettem a fecskét, s eltemettem. Azután faragtam fából egy apró keresztet, s ráírtam: Itt nyugszik a hűség maga!
Édesapám távolról figyelt könnyes szemmel, azután odajött, átölelt, s együtt sírtunk… Így már sokkal könnyebb, éreztem.
Azon a nyáron nagyon csendes és szomorú volt a házunk, fecskék nélkül.