A hangverseny

Katalint késő este felhívta a barátnője:
– Mondd csak, ráérsz holnap?
– Attól függ, mire- hangzott a válasz.
– A Kissing Dragon ad hangversenyt nyolc órától a Koncert Csarnokban. Gondoltam, elmehetnénk.
Katalin erősen gondolkodott, de nem tudta, hová tegye a Kissing Dragon nevet. Rémlett ugyan, hogy hallotta valahol, de nem emlékezett sem a műfajukra, sem arra, hogy hányan vannak, mit adnak elő. Ezért aztán megkérdezte:
– Kik is ők? Az a hét pasi, akik cintányéron, triangulumon meg mindenféle hülye hangszeren bohóckodnak?
– Dehogyis, ők a Csilingelő Ifjak, különben is, szép véleményed van a zenéjükről, mondhatom- sértődött meg a barátnő.- Sárkányék ketten vannak, két nő, akik hangszeres kíséret nélkül reneszánsz muzsikát adnak elő.
Most már Katalin is emlékezett rájuk, és nem nyerték meg különösebben a tetszését, de nem akarta barátnőjét visszautasítani.
– Rendben van.

A barátnő már várta a bejáratnál.
– Képzeld el, sikerült a második sorba jegyet kapnom.
Katalin nem örült túlságosan, mert messzebbről talán könnyebb elviselni a kevéssé kedvelt énekeseket, de kész helyzet előtt állt, nem volt mit tenni.
Gyorsan megtalálták a helyüket, kezdés előtt még maradt annyi idejük, hogy a legfrissebb pletykákat megosszák egymással. Aztán kihunytak a fények, és elgördült a függöny. Testesebb hölgy jelent meg a színpadon. Szuszogva hatalmas levegőt vett, és hozzákezdett az énekléshez. Aznap nagyon nem volt formában, már az első hangok is hamisan, rekedten csendültek fel, később a kezdeti lendületét is elveszítette. Katalin egy darabig türtőztette magát, de egy magasabb trillánál, amihez képest a repedt fazék lágyan simogató melódia, odasúgta a barátnőjének:
– Tudom, hogy éneklés szempontjából abszolút antitalentum vagy, de ezt még te is jobban elő tudnád adni.
– Gondolod?
– Hát persze – bizonygatta Katalin- ez a nő olyan kétségbeejtően nyivákol, hogy már a fülem is megfájdult tőle. Te milliószor jobb lennél.
Ekkor kigyúltak a fények, az énekesnő abbahagyta az éneket, és leszólt hozzájuk:
– Micsoda dolog kérem így megzavarni egy előadást. Ha nem tetszik, amit csinálok, akkor miért jöttek el?
Katalinék zavartan rezzentek össze. Csodálkoztak, hogyan hallhatta meg őket a művésznő, amikor igazán halkan beszéltek. A többi néző felháborodottan, fejcsóválva figyelte a jelenetet.
– Hagyják el a nézőteret, ha nem tudnak csöndben maradni!- kiáltotta valaki.
Forró, tüzesen égő arccal nyögték:
– Elnézést kérünk!
– Nem úgy van az- mondta az énekesnő. – Ha valóban jobban tudják nálam, akkor mutassák meg, hadd lássa mindenki.
Katalin és a barátnő megpróbált minél lejjebb húzódni a székek között, hogy lehetőleg ne is lássák őket. Ám a művésznő tovább harsogott:
– Hohó, álljon meg a menet, nem bújunk el. Tessék feljönni a színpadra, és énekelni.
A közönség kántálni kezdett:
– Színpadra, színpadra, színpadra!
– Ez majdnem úgy hangzik, hogy vérpadra- motyogta Katalin. A nézők egyre fenyegetőbbé váltak, hát elindultak a színpad felé. Mikor felértek, a tekintetek megenyhültek. Tapssal biztatták a két lányt, akik csak álltak némán.
– Nem ismerjük a szöveget- próbálta a barátnő menteni a helyzetet.
– Az engem nem érdekel- csattant fel az énekesnő.-Halljam a dalt! Úgy kezdődik, hogy Az nagy ékességem…
-Halljuk, halljuk!- harsogta a tömeg.
– Az nagy ékességem…-zendítettek rá, és csodák csodája, végig tudták énekelni, tisztán, csengőn, a szöveget sem tévesztették el.
A közönség hatalmas tapsviharral jutalmazta őket.

Katalin az óra csörgésére ébredt.
-Ej, de jót álmodtam- gondolta.- Tetszeni fog a barátnőmnek, ha elmesélem.