A Ház

A hajdan jobb napokat látott épület csendben terpeszkedett repkény-futtatta falaival csupa üveg és fém társai mögött egy csendesebb utcában. Hiányos stukkóit galambok pettyezték, a vakolat is pergett itt-ott, sok ablak vakuló üvege mögött már régóta nem lebbent függöny. De a Ház még így is felvillantotta régvolt méltóságát annak, aki egy pillanatra megtorpant a széles, repedéseiben gaz-türemkedte lépcsősora előtt, mely az avítt, de díszes bejárathoz vezetett.

A falak mögött élet motoszkált. A lassanként kiöregedő lakók már magukénak érezték a jobb napokból itt maradt, foltos vászon-tapéta borította folyosókat, a fáradtságos munkával faragott, mostanra kissé nyikorgó korlátokat, a nagy hall fakult kristálycsillárját, ritkán szellőztetett, sok éve gyűlő kacatokkal teli lakrészüket.

Ismerték egymást jól. Régóta éltek együtt, s kevesen jöttek újonnan. Ők körülnéztek, pár éjt töltöttek a földszinti, utcára néző, személytelen szobákban, hallgatták a régi lakók fel-felcsapó pletykáit és torzsalkodásait, majd hamar hátat fordítottak a láthatólag korábban is ezerszer játszott játszmáknak és csalódottan elsétáltak. Ki a fémkeretes nagy ajtón, le a széles, sok talptól kissé legömbölyödött lépcsőkön. El valahová, ahol új, gazdagabb világot reméltek. Nem hiányoztak senkinek, nem hagytak nyomot maguk után, csak valami furcsa, gyorsan felejtett értetlenkedést.

Akik mégis maradtak, lassanként megismerték a Házat, annak összeszokott lakóit. Mert összeszokottak voltak ők, egymás jó és rossz szava nélkül nehezen képzelték volna a létezést. A macskás, bolond néni a félemeleten, az időnkénti összefüggéstelen rikoltozásával. A gonosz öregúr a lift mellett, aki kitömött kutyáját húzogatva maga után, az utcáról összeszedett kutyapotyadékot dobált szét azok ajtaja elé, akiket nem kedvelt. A nagyhangú járókeretes a harmadikon, a keleti szárny egyik tetőszobájában, aki a mindig arról mesél, milyen volt királynak lenni. A vaksi dáma a másodikon, a nászutas lakosztályt elfoglalva, rég elmenekült férjét maga mellé képzelve és naphosszat moralizálva. A könyvmoly a télikert melletti magas mennyezetű szobáiban, a mindenhová becsempészett népnevelésével, a szenilis tanító a folyton elhagyott emlékezetével. A vicces visszavonult házmester a körbehordott történeteivel, s a többiek, mind.

Gyakran összegyűltek a hallban, mint az utca madarai, amikor valaki morzsát szór nekik. Kicsiny csoportokba szerveződtek, megbeszélve a egyik-másik csoport bűneit, gondosan vigyázva, nehogy egy-egy lényegesebb méltatlankodás elkerülhesse a többi társaság figyelmét. Kitárgyalták a nap eseményeit, versengve vonva be a kevés újonnan jöttet. Elvégre meg kell nekik mutatni, hol az igazság. Hirdetmények, titkos kis levelek, támogató vagy méltatlankodó levelek kandikáltak ki a rokonok, unokák, sosem látott helyek és soha nem értett bölcsességek képei alól, a mindent ellepő hirdetőtáblákon, melyet a lakók kedvéért szerelt fel a Ház félszívvel néha rájuk néző tulajdonosa. Már rég csak azért nem dózerolta le az egészet és épített helyére több haszonnal kecsegtető irodaházat, mert az is túl sokba kerülne.

De mint ahogy a szövetségesek és lenézett, megvetett ellenfelek nélkül saját létük is értelmetlenné lett volna, úgy mindnyájan, kivétel nélkül, a bolond macskás, a rettegett kutyás, a nagyhangú járókeretes, a vaksi dáma, a könyvmoly, a nyugdíjas tanító, a vicces házmester és a többiek mind-mind tudták, régen jobb volt. A Ház fénykorában. Amikor csak nevetés töltötte be a közös tereket, a konyhából nap mint nap finom illatok szűrődtek át az hatalmas étkezőbe, a rég eltávozottak előzékenysége és elbűvölő természete tette csillogóvá a Ház minden zugát. Amikor mindnyájan egy nagy közös asztal mellett játszottak és beszélgettek, fiatalon, üdén, nagy egyetértésben. Amikor nem volt perpatvar, s mindenki lehetett okos, szép, lelki értékekkel teli. Amikor megbecsülték egymást.

Igen, bizony, mondogatták, egykor a Ház ilyen volt, s jöttek is szép számmal az új lakók. Alig fértek el a friss festék illatától áthatott, új szárnyakban. És sóhajtottak mellé elhomályosuló tekintettel, milyen jó is lenne megint okosnak, szépnek, fiatalnak lenni, szeretni és megbecsülni egymást. Oly sokan emlékeztek így, emlegetve gyakran, akkor hogy is lehetett volna máshogy?

Merengtek így újra és újra, egymást okolva a csodás napok letűnéséért. Panaszkodtak a házkezelőségnek folyton-folyvást. Nem volt nehéz, a róluk kényszerűen gondot viselők közül már akad, ki régóta beköltözött a szuterénbe, az időnként kattogó, zörgő, csöpögő, de még működő, ósdi kazán melletti zugba. Ott fogadta a méltatlankodókat, máskor a hallban tartott számukra nevelő célzatú beszédet. Többnyire mindhiába, de tudta ezt jól ő is. Mégis megtette, hozzátartozott a biztonságot adó rituálékhoz.

Egy nap, épp olyanon mint mindegyik más nap a Ház lassuló életében, esemény történt. Mindenkit felrázó hír szaladt szét, kicsalva a hallba a bolond macskást, a nagyhangú járókeretest, a vaksi dámát, a könyvmolyt, a nyugdíjas tanítót, a vicces házmestert és mind, az összes lakót, kivéve egyvalakit. Először fel sem tűnt a hiánya, csak mikor a hirdetményt hallgatták. A gonosz kutyás, ő az, ő hiányzott! Kidobták, elűzték, kitömött kutyáját a lépcső aljára hajították, szobáját lepecsételték. Vétkezett vagy nem, ki tudja? Hiszen más-más a történet, bárkit kérdezünk, a bolond macskást, a nagyhangú járókeretest, a vaksi dámát, a könyvmolyt, a nyugdíjas tanítót, a vicces házmestert.

A meglepődés rövid csöndje után a hall hangokkal telt meg. Egyesek visszafojtott morgását mások örömtáncának zaja nyomta el. Kopogtak a botok, csosszantak a lyukas papucsok, csattantak a kézvédő krémmel ápolt, izgalomtól remegő tenyerek. Egyikőjük felkapaszkodott a csavart lábú, masszív nagyasztalra, ez egyébként máskor tilos, és ragyogó arccal tartott szónoklatot.

Bólogattak, mostantól minden jobbra fordul. Végre, végre lekerült az átok! Visszatérnek a régi csodás napok. Mindenki újra szép lesz, okos és fiatal. A Ház lakói újra mind szeretni és becsülni fogják egymást. Ismét nagy egyetértésben ülik körbe a nagy asztalt, játszani és beszélgetni, ők, a bolond macskás, a nagyhangú járókeretes, a vaksi dáma, a könyvmoly, a nyugdíjas tanító, a vicces házmestert és a többiek. A Ház pedig újra megtelik élettel és nevetéssel, az új szárnyak friss festésének illatával. Mondta a szónok és vigasságra hívott. Elűzték a rontást!

Volt, ki maradt, topogott és zajongott, s akad, aki háttérbe húzódott vagy szobájába vonult. A társaságért bejáró külsősök közül egynéhányan hazamentek, jobb dolguk után néztek. Úgy sejtették, a régi napok fényét az idő táplálja.

S a Ház élete csordogál tovább. A nap lemegy és újra feljön, a reggel pedig élteti a reményt. Hiszen bármikor megtörténhet, lám, itt az alkalom, ha kivágják a Fekélyt, a Bűnbakot, a Gonoszság forrását, attól egymagában minden helyrejön. Mint varázspálca legyintésére, megoldódik az összes baj, szomorúság, csalódás, eltűnik a viszály. Nem is kell semmi más, ennyi elég.

Mert visszajönnek az elment régiek és rögvest mindenki szép lesz, okos és fiatal. A bolond macskás, a nagyhangú járókeretes, a vaksi dáma, a könyvmoly, a nyugdíjas tanító, a vicces házmester és mind-mind, a Ház fogyatkozó lakói.