A Ház És A Kert

Peter Edward Simonnak hívnak. Nem tartom magamat őrültnek, bár bizonyos pillanatokban kétségeim támadnak e felől. Már több orvosnál is jártam – a létező legjobbakat kerestem fel – mindhiába. Egyikük sem lelt rá lidérces álmaim eredetére. Azonban én tudom a választ. Csak félek elmondani az igazat, mivel attól tartok elmeháborodottnak tartanának. Valószínűleg teljességgel igazuk lenne, hiszen én magam sem tudom néha, hogy az egész tényleg megtörtént vagy csak álmodtam. Ezért vetem papírra mindazt, amit azon az ominózus estén átéltem, vagy véltem átélni abban az elhagyatott házban a domboldalon.
Az egész egy váratlan utazással kezdődött. El kellett hagynom szeretett otthonomat és városomat a dél-norvégiai Farsund városát, hogy körülbelül 900 kilométert megtéve, a messzi Osen városába érjek, és főnököm megbízását teljesítsem. Egy nagyon fontos és befolyásos ügyféllel lett volna találkozóm, aki éppen egy nagyon drága és előkelő telket akart megvásárolni. Ezen a telken állt egy ház is, mely ugyan rendkívül jó állapotban volt – magam sem tudtam, hogy ez hogyan lehetséges, hiszen a ház a korai XIX. században épült és már több évtizede nem lakott benne senki – de az új tulajdonos, egyben ügyfelem, lebontásra ítéltette a házat.
Maga a telek csodaszép volt. Zöldellt a fű, a fák teljesen mentesek voltak mindennemű betegségektől és kártevőktől. Szerencsémre, a nyári időszakra esett ügyfelem telekvásárlási szándéka, s így még a fák zamatos gyümölcseiből is ehettem. A telek hétköznapi mértékkel nézve hatalmas területen – több száz holdon – terült el, s még az amúgy kolosszális ház is eltörpült rajta.
Minden adott volt ahhoz, hogy egy nagy-család tökéletes otthonává váljék ez a természet csodája. Azonban mégsem lehet minden tökéletes. Ügyfelem babonás ember volt és hitt mindenféle szóbeszédeknek, így azoknak is melyeket a kicsiny város lakói terjesztettek. Mesélt nekem is a szóbeszédekről, és közölte, hogy addig nem hajlandó kifizetni az összeget a házért, amíg meg nem bizonyosodott a felől, hogy a városban szárnyra kapott híreszteléseknek nincs semmi valóságalapja.
Jó üzletember lévén, és mivel amúgy is szerettem a titokzatos dogokat, felajánlottam, hogy majd én személyesen nézek utána a különösebbnél különösebb szóbeszédeknek, és tisztázom a helyzetet. Ügyfelem rábólintott ötletemre, és én megkezdtem a kutatást.
Első utam a városban hírhedt Elizabeth Smithhez, vagy ismertebb nevén Lizzy nénihez vezetett. Lizzy néni nagyon szívélyes és kedves öreg hölgynek ismertem meg, bár első benyomásaim ennek szöges ellentettjéről tettek tanúbizonyságot. Külsőre csúf – kampós orr, bibircsókos arc és a látszólag már huzamosabb ideje mosatlan ruhák – öregasszony azonban néhány percnyi beszélgetés után belopta magát a szívembe. Elmesélte nekem a ház és a telek – főként a telek – történetét.
A ház alig felépítése után kísértethistóriák alanya lett. Az első tulajdonosnak ugyanis ott halt meg a felesége és a fia – mindkettőt a tüdőbaj vittel el. Nem sokkal később – pár évre rá – a férj is meghalt, bár ő önkezűleg vetett véget életének. Állítólag nem bírta a fájdalmat, melyet felesége és fia elvesztése okozott.
A második tulajdonos sem volt szerencsésebb. Bár neki csak a kutyája tűnt el, azonban mégis felettébb aggasztó volt hallani, hogy a kutyára csak néhány nappal később akadtak rá a kert egyik végében egy mély gödörben, a felismerhetetlenségig szétmarcangolva.
A harmadik tulajdonos állítólag megtébolyodott. Különféle hangokat hallott, melyek állítása szerint a falakból jöttek, és éjjelenként különös fényeket látott a kertben. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan lehet megtébolyodni ilyen csekélységtől, így hát úgy döntöttem, beköltözöm a házba néhány napra, és fényt derítek az igazságra.
Beköltözésem akadálymentesen történt. A ház belülről is hatalmas volt. Belmagassága a négy métert is meghaladta. Bár nem álltak rendelkezésemre a tervrajzok, a legkisebb szobát is negyven négyzetméteresnek ítéltem. A bútorok mind XIX. századiak voltak, bár ezek már inkább a század végét idézték. Volt azonban egy szoba, amely azonnal felkeltette az érdeklődésemet, és azonnal belopta magát a szívembe – bár ne tette volna! Semmi különlegességgel nem kecsegtetett én mégis beleszerettem. Egy egyszerű könyvtárszoba volt és én éltem-haltam a könyvekért. Talán az egyetlen furcsa tényező az ágy – nem egy kanapé vagy hasonló, hanem egy teljes értékű kétszemélyes ágy. Ebből arra következtettem, hogy a ház valamelyik tulajdonosa – feltevéseim szerint az első – szintén nagy rajongója volt a könyveknek és gyakran olvashatott itt nappalokon és éjszakákon át, ha pedig elfáradt, nyugodtan ledőlhetett egy kicsit pihenni.
Első éjszakám nyugodtan telt, semmi furcsaságra utaló jelt nem érzékeltem. Második éjszakám azonban már nem volt ilyen békés. Különböző zajokat véltem felfedezni, melyek bár nem tudtam elképzelni, hogy hogyan, mégis mintha a falakból jöttek volna. Először patkányokra gondoltam, de ennek semmi jelét – lyukat a falban – nem észleltem. Ez azonban még csak a kezdet volt. Voltak éjszakák, melyeken különös fényeket érzékeltem a kert felől. Nem lámpák fénytét – azokat azonnal felismertem volna. Ezek a fények különféle színekben pompáztak. Piros, narancssárga, citromsárga, majd egészen halovány rózsaszín is feltűnt, majd teljesen kialudtak a fények. Ez több éjjelen is láttam vagy látni véltem.
A legfurcsább mégis a pincéből éjszakánként feltörő orrfacsaró bűz volt. Először csupán csak a szokásosnál kissé elhanyagoltabb pincére gondoltam, hisz a házat több évtizede nem lakta már senki. Aztán onnan is hallottam a különös zajt, melyet már a falak rejtekéből is hallani véltem. Úgy döntöttem, a végére járok ezen különös dolgoknak, most már nem csak ügyfelem, hanem magam miatt is. Elindultam egy zseblámpával felvértezve az éjszaka közepén. Mikor leértem a pincébe, a bűz már szinte elviselhetetlen volt, s kénytelen voltam ingem gallérjával védeni orromat.
Körbevilágítottam zseblámpámmal, hátha felfedezek valamit. Bár ne tettem volna! A látvány, ami a szemem elé tárult örökre belevésődött az emlékezetembe. A földön egy fiatal fiú, egy asszony, két férfi és egy kutya hevert – legalábbis szerintem azok voltak egykoron. Ugyan nagyobb körben feküdtek a tetemek, mégis szinte mindent beterített az alvadt vér. A testükből hol nagyobb, hol kisebb darabok hiányoztak. Mintha valami közepes testű állat lakmározott volna belőlük. De nem ez volt az, ami megfagyasztotta ereimben a vért. Ott állt mellettük a kedves, öreg Lizzy néni. Azonban most nagy jóindulattal sem lehetett volna kedvesnek mondani. Szemei teljesen eltűntek. A helyükön szénfekete lyukak voltak, melyekből folyt valami gusztustalan sárga folyadék. Körmei helyén hosszú éles karmok nőttek, ruhája darabokban volt rajta és alóla határozottan úgy láttam, hogy különböző férgek és más bogarak másztak ki. A lény, ami valaha Elizabeth Smith volt megérezte a jelenlétem, és vicsorogva megindult felém. A rettegés kerekedett felül kíváncsiságomon és amilyen erővel csak bírtam, futásnak eredtem. A lény egyenesen utánam. Kirohantam a kertbe. Rohantam, menekültem a rettenet elől, bele a sötét éjszakába, míg végül belezuhantam egy mélységes-mély, fedetlen gödörbe. Bevertem a fejem és elvesztettem az eszméletem. Valószínűleg ez óvott meg a teljes megtébolyodástól.
Másnap reggel a munkások – akiket a ház lebontására küldtek – találtak rám a gödörben. Nem hitték el a most már számomra is hihetetlen mesémet. A házat nem sokkal később lebontották, de se a fiúnak, se az asszonynak, se a két férfinak, se a kutyának még csak hűlt helyét sem látták. Felkerestem az öreg Lizzy nénit is, de nem találtam otthon. Megkérdeztem a szomszédját, nem tudja-e, hogy hol találom meg. Teljességgel megdöbbentem, amikor azt hallottam a szomszédtól, hogy Lizzy néni már három éve halott volt.