A hegy

– Nem figyeltek rám! Így nem fogjátok tudni, hogy mit kell csinálni a következő feladatban.
– Maradjatok már csöndbe! – kiáltott fel Józsi a második padból.
– Mi van?
– Azt mondtam, kuss legyen!
– Mit dumálsz Józsikám? – fölényeskedett Lala.
– Figyelj oda, hogy mit mond a tanár úr!
– Nyugi öreg, csitu van!
– Talán valóban ez a leghelyesebb felszólítás jelen esetben. Igen Lala, csitu van! És ez főleg neked szól! – állította meg a vitát Dobai tanár úr.
– Elnézést tanár úr!
A tanár úr meredten nézte Ladics Lacit. A tekintetébe annyi szomorúság vegyült, hogy Ladics nem bírta ki és szégyenében lehajtotta fejét.
– Nem történt semmi! – mondta Dobai, majd hosszú szünet után hozzátette. – De erről a semmiről érdemes lenne néhány szót ejteni. Eszembe jutott valami!
Dobai tanár úr alig múlt 28 éves, így fiatalos lendülettel ugrott oda a táblához. Felkapott egy krétát és már kezdte volna felírni, amit kigondolt, de keze megállt a levegőben.
– Lala, gyere ide, segíts nekem! – szólalt meg hirtelen.
– Tessék? – hökkent meg a renitens diák.
– Szükségem van a segítségedre! Segítesz nekem?
– Én?
– Igen. Te.
Síri csönd lett az osztályban. Ladics félve botorkált ki a táblához. Azt hitte, hogy ez valami átverés és Dobai feleltetni fogja, az pedig most nem hiányzott neki. A hatodik egyesét szerezné irodalomból, ami egy újabb családi katasztrófa kiindulópontját jelentené. Persze ha ismerte volna az iskolába újonnan érkező tanárt, akkor ez meg sem fordul a fejében. Most viszont átkozta magát, hogy nem tudta befogni a száját.
– Itt a kréta, fogd!
Ladics segélykérő pillantást vetett Horváthra, a padtársára, aki vállát felvonva mutatta, hogy nem tudja mi tévő legyen.
– Nézz rám Lala! – kérte Dobai a fiút.
A fiú félve nézett rá a tanár úrra.
– Tudod, hogy milyen egy hegy? – kérdezte Dobai.
– Egy hegy?
– Igen, egy hegy.
A kétségbeesés kezdett eluralkodni a diákon. Újra kinézett Horváthra, akinek halálsápadt arca azt sugallta, hogy elérkezett a vég.
– Kértem, hogy rám nézz! Most velem beszélsz! – figyelmeztette Ladicsot tanára.
– Igenis tanár úr!
– Várom a válaszod!
– ???
– A hegynél tartottunk.
– Ja, igen! A hegy.
– Tudod, hogy hogyan néz ki egy hegy?
– Igen.
– Nagyon jó! Kérlek, rajzolj egy hegyet!
Ladics remegő kézzel vésett fel egy girbe-gurba, vakondtúrásnak is nehezen nevezhető valamit a táblára.
– Kész vagy Lala?
– Igen.
Dobai hosszasan kezdte szemlélni a rajzot. Szemei összeszűkültek, állát ujjai közé fogta és elkezdte dörzsölni apró borostáját. Látszott rajta, hogy igazán gondolkodóba esett. Az osztályban harapni lehetett a feszültséget.
– Mit gondolsz erről a hegyről Lala? – szólalt meg hirtelen a tanár úr.
A fiú összerezzent. Nem is tudta mit feleljen. Hosszú, kínos csönd támadt.
– Mit gondolsz erről a hegyről? – kérdezte ismét Dobai, aki folyamatosan a rajzot nézte. Nem vette le róla a szemét. – Lehet egyáltalán hegynek nevezni?
A diák földbegyökerezett lábbal állt alkotása előtt, majd remegő hangon megszólalt.
– Nem nagyon.
– Nem nagyon? – fordult Ladicshoz Dobai.
– Nem nagyon.
– És miért nem?
– Mert túl pici, hogy hegy legyen – dadogta a diák.
– Ki az, aki egyetért Lalával? – kérdezte az osztályt Dobai.
Néhányan a bátrabbak közül feltették a kezüket, látva, hogy Dobai mindezt őszintén, haragtól mentesen kérdezi.
– Látod Lala, vannak, akik osztják a véleményedet!
Újra a rajz felé fordult, hogy centiméterről centiméterre felmérje azt.
– Ha ez nem hegy, akkor te minek neveznéd Lala?
– Talán dombnak – hangzott a bizonytalan válasz.
– Dombnak? – kitekintett az osztály felé. – Mindenki egyetért Lalával? Dombnak nevezné azt, amit a táblán lát?
– Szerintem annak is túl kicsi! – szólalt meg Halász Józsi.
– Józsi szerint túl kicsi a rajzod, hogy dombnak nevezd. Te mit gondolsz? Igaza van Józsinak?
– Talán tényleg túl kicsi ez dombnak – mondta Ladics jobban szemügyre véve művét. Percekig időzött a szemrevételezéssel. – Olyan mintha egy pici földkupac lenne.
A fiú hangjában már nem volt semmi remegés. Eltűnt a félelem. A koncentrációban, amit a rajznak tulajdonított, valahogy elolvadt minden ijedtség. Furcsa érzés nyílt meg benne. Eddig a pillanatig soha nem érezte ezt a magabiztosságot a táblánál. Tetszett neki. A föld felett járt legalább egy méterrel.
– Egy nagyon pici földkupac! – ismételte újra. – Nem nevezném dobnak, hegynek meg pláne nem!
– Akkor rajzolj egy hegyet! – biztatta Dobai.
A diák letörölte a rajzot, hogy újrateremtse alkotását a semmiből. Ahogy rátette krétáját a tábla egy pontjára, már látta maga előtt a hatalmas hegyet. Elkezdte húzni a vonalat. Egy nagyon egyszerű vonal volt, mégis az egész osztály ámulva figyelte, hogyan kel életre a hegycsúcs. Olyan nagyra sikerült, hogy szinte kilógott a tábláról. Tele volt erővel. Lüktetett, pulzált, mint egy óriási szív, ami az idők kezdetétől táplálja élettel a világot.
– Nagyszerű! – lelkendezett Dobai. – Ez aztán a hegy!
Ladics arca az örömtől sugárzott. Ezt ő csinálta! És azt mondták rá, hogy nagyszerű! Azt mondta rá a Dobai tanár úr, hogy nagyszerű!
– Nagyszerű! – ismételte a tanár úr. – Nagyon köszönöm Lala! Igazán remek munkát végeztél!
Azt mondta Dobai tanár úr, hogy remek munkát végzett! Mert ő tud ám remek munkát végezni, csak eddig ezt nem vette észre senki! Ezentúl mindenkinek meg fogja mutatni, hogy csak remek munkát tud végezni!
– Köszönöm Lala! A helyedre mehetsz.
Ladics Laci úgy sétált vissza a padsorok között a helyére, hogy a világ összes koronája megállt volna a fején. A tanár úr megvárta, amíg a fiú visszaül székére.
– Úgy látom, Lalának sikerült elérnie azt, amit egy általam mélyen tisztelt író ember fogalmazott meg.
– Mi volt az tanár úr? – kérdezte türelmetlenül Halász Józsi. – Mi volt az? Mit mondott az az ember?
– Ismeritek Németh Lászlót? – tette fel kérdését Dobai.
Az arcokon zavartság tükröződött. Látszott, hogy senkinek fogalma sincs arról, ki is volt az a Németh László.
– Ha nem ismeritek, nem baj! De azután, hogy elmondom nektek az egyik legfontosabb gondolatát, meg fogjátok ismerni. Legalábbis tudni fogjátok róla, hogy egy igazán remek ember volt, aki sokat tett azért, hogy a lelket és a szellemet a magasba emelje. Néhány sort nektek is írt. Én úgy nevezem ezt a pár mondatot, hogy varázsige. Aki egyszer elmondja annak az élete egy csapásra megváltozik. Figyeljetek! – itt megállt egy kis szünetet tartva, majd lassan, tagolva, nyomatékosan hangsúlyozva minden egyes szót, idézte az írót. – „Az ifjúság joga, hogy a világot igényei és eszméi szerint újrafogalmazza. A halál ott kezdődik, amikor erről a jogáról tudatlanságból, vagy a könnyebbet keresve lemond.”
Ismét szünetet tartott.
– Még egyszer elmondom: „Az ifjúság joga, hogy a világot igényei és eszméi szerint újrafogalmazza. A halál ott kezdődik, amikor erről a jogáról tudatlanságból, vagy a könnyebbet keresve lemond.”
A diákok néma csöndben ültek a padban. Először nem nagyon értették a dolgot, de érezték, hogy a szavaknak súlya van. Hatalmas súlya.
– A mai napon – kezdte Dobai – Lala bebizonyította, hogy képes újrafogalmazni a világot! Megalkotta a maga világát egy csodálatos hegy képében! És mindezt egy pillanat alatt tette! Ez fantasztikus! Lenyűgöző! Képes volt néhány perc leforgása alatt újraépíteni az életét!
– Lala! – folytatta komoly hangon Dobai tanár úr. – Kívánom neked, hogy életed folyamán juss fel a hegy csúcsára és mond el nekünk, egyszerű embereknek, hogy milyen a világot a tetejéről szemlélni! Mert Te képes vagy rá! Megmutattad, hogy képes vagy rá! És aki tanúja volt ennek a nagyszerű tettnek – mutatott a hegyre. – Az mindenki képessé vált arra, hogy megmássza ezt a hegyet!
És attól a pillanattól fogva megváltozott minden. Lala feje fölött soha többé nem lebegett a családi perpatvar veszélye, hogy a fejére olvasnak bármit is magaviselete és hanyagsága miatt. Az osztály pedig, mint egy hangyasereg, szorgalommal gyűjtötte magának a tudás morzsáit. Mert a diákok tudni és tanulni vágytak. Újra akarták fogalmazni a világot. Jobbá akarták tenni, mint amilyen eddig volt.
Dobai tanár úr két év múlva elment az iskolából. Ladicsék könnyet ejtettek búcsúzáskor. Hálásak voltak neki, hogy megmutatta számukra az élet értelmét. Sokáig szomorkodtak még az iskolapadban, de hamar rájöttek, hogy ettől még az élet megy tovább, és nekik továbbra is egyetlen dolguk maradt: megmászni az élet hegyét.