A hétköznapok királylánya

Én mindenhova véletlenül keveredek, ezt már sokadszor ismételgetem, de mindhiába, visszaeső vagyok. Isten látja lelkemet, legkevésbé a pecásokhoz szegődnék, ha választanom kellene, milyen társaságban tölteném el azt a néhány szabad órát, ami még a vasárnapból hátra van. Mégis azon vettem észre magam, hogy ülök a fűben, szemből csillog a nap a hullámokon, és a társaságom, akikkel jöttem zsinórt csomóz, dobozokat rendez, csalikról diskurál.
– Érzed ezt a levegőt? Szinte hallani lehet a csendet – nézett rám a barátom, aki a fél életét vízparton töltötte. – Ha megfogod az első halad, meglátod, a pecán jár az eszed, még akkor is, ha ágyban henteregsz valakivel.
– Egyelőre nem kockáztatom a lelki üdvöm, inkább csak nézlek benneteket, – hárítottam el a felém nyújtott botot.
– Ott a kisszék, az a tied lehet mára – mutatott a kabát halom alól kilátszó alkalmatosságra. – Bárki mögé odaülhetsz, az idegenek sem haragszanak meg érte, csak csendben legyél.
Mint akivel mára össze van kötve a sorsunk, megmarkoltam a székecske lábát, és elindultam a tó partján, jó pár méterrel a víztől, hogy ne is kelljen köszöngetni senkinek. Nem messze kis erdő volt, szinte a vízből nőttek a szélső fák, és ami a lényeg, senki sem volt azon a szakaszon. Jól esett magamra maradni, szinte felszabadultam a sok rigolyás "szenvedélybeteg" nyomása alól, akiknek az sem volt mindegy, merre tekeredik a kukac a horgon.
A fűzfák kellemes lombja alatt kis utakat jártak már ki, nem lehetett ez mindig ennyire kihalt, olyan volt, mintha gondozott ligetben találtam volna magam, eltekintve attól, hogy egyáltalán nem volt gondozott. A bokrok alá sörös dobozokat dobtak, újságpapír lógott az ágakon, de mégis volt benne valami varázslatos. Külön tavacskája volt a ligetnek, talán a régebben kiöntött tó vize töltötte fel az egyik gödröt, és abban egy másfajta életközösség vert tanyát.
Ha már eddig cipeltem azt a horgász széket, hát ráültem, és elkezdtem számba venni, miféle fickándozó állatkák lakják a pocsolyát. Akkora ebihalak nyüzsögtek, amekkorákat életemben nem láttam, volt, amelyiknek már a két kis lábacskája is látszott. A rétek, vizek átka is innen származhatott, mert a szúnyog lárvák millió szám rebbentek szét, ha vesszővel megpiszkáltam a vizet.
Még felkaptam a fejem, mert autók álltak meg a parton, és éktelen lármával jókedvű társág szállt ki. Sípoltak, nevetgéreztek, úgy tűnt a hangokból, mintha egy karneválról szabadultak volna el. Nem érdekeltek, most örültem a magánynak, mert idilli volt ez, nem hiányzott a társaság.
Már festővásznat is képzeltem magam elé, hogy ezt a nyugodt szépséget gondolatban lefessem, esetleg kis igazításokat eszközöljek, – sörös doboz, és rozsdás vödör nélkül jobban mutatna a táj, – amikor szinte az orrom előtt hullámok indultak körbe, és rám kiáltott valaki, hogy: brekk. Ocsúdtam volna a meglepetésből, amikor ijedtemben hátrakaptam a fejem, mert a hang gazdája, egy óriási béka meggondolta magát, és felugrott, hogy pár centivel közelebbről nézzen farkasszemet velem.
Mindig undorítottak a békák, bár a kíváncsiság is bennem fészkelt, milyen lenne, ha a tenyeremben tartanék egyet, de soha meg nem próbáltam volna eddig.
– Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, – mondtam neki, de az csak fújta a tokáját, ki-be járt a levegő a kis lufiszerű zacskójában, mintha válaszolni akarna, de nem jött ki hang a nagy a tátogó szájból.
Bolondos emlék bukkant fel, a Tom és Jerry – film jelenete, amikor a kisegér fenékbe billenti a békát, hogy az a macska szájában köt ki. No, nem! Még sohasem rúgtam állatba, miért pont most kezdenék ilyen aljas dologba? Mert ugye egészen más, ha egy támadó oroszlánnak kirúgja az ember a egyik tépőfogát, de ezt a cseppnyi szerencsétlen fulladozó békát mégsem … . Próbáltam az ujjammal megérinteni, esetleg megváltozik a viszonyom hozzájuk, ha egy simogatás feloldja az utálatot. Gondoltam elugrik, de mégsem, csak ült, lüktetett a szája alatti kis zacskó, és bámult rám a kis golyó-szemeivel.
Nagyon bátor lettem, nem tudom mi adott erőt, mert lassan a széttárt tenyeremet rátettem a hátára, és megmarkoltam. Nem ellenkezett, a lábaival sem karmolt, mint ahogy egy harcos békához illik, csak lapult, és pislogott. Tartottam a tenyeremen, felemeltem, hogy közelről barátkozzak a látvánnyal, mert nem igazolódott, hogy olyan a bőre, mint a jég, és úgy egyáltalán, kedves állatkának tűnt.
– No, kispajtás, hogy állunk azzal a három kívánsággal? – szögeztem neki a kérdést. – Míí …, hogy az, az aranyhal dolga? Majd ha vele lesz találkozóm, … – folytattam volna a beszélgetést, de felfújta a brekegőjét, és mintha katapultból repítették volna, nekiugrott az arcomnak. Köpni sem tudtam hirtelen, csak kapálóztam, eveztem a karjaimmal, hogy a támadástól ülve tudjak maradni, de hiába, mert hanyatt estem székestől, bele a másik gödörbe, ahonnan fát téphetett ki a szél. Hirtelen felfordult velem a világ, nem csak a székem: mert az első gondolatom az volt, hogy álmodom. Fejem alatt levelek, a lábaim az égnek álltak, hasamon a kisszék, és a két mezítelen lábfejem közt, mintha az égből nézne le, egy királylány vigyorgott.
Csak bámultam rá, nagyon tudathasadásosnak véltem a pillanatot. Az eszméletemet nem vesztettem el, az biztos, mert azt a rusnya békát folyamatosan láttam, csak valahogy most bújhatott el a levelek között. De a másvilágon sem lehetek, mivel a lány, akin ott volt a korona, olyan élethűen nevetett, hogy szinte elszégyelltem magam. Lehet, hogy csak meghülyültem, de mégis az jutott, eszembe milyen szerencse, hogy ebben a gödörben nincs víz, elég blamázs ez így is. Feltűnt egy másik lány is, az még talán hangosabban vihorászott, mint a koronás, ő is egy kisfában kapaszkodott egyik kezével, másikkal a könnyeit törölte, mert kicsordultak a nevetéstől.
Próbáltam méltósággal feltápászkodni, lerúgni a kisszéket magamról, de nagyon esetlen lehettem, mert azok csak a hasukat fogva nevettek a kínomon. Már álltam, amikor a koronás lány hirtelen lelépett a fűről, bele a tőzeglápos vízbe, ahonnan előbb az én mocskos békám kimászott. Nyúltam utána azonnal, kapaszkodott a karomba, de nem tudtam kihúzni, mert egyik lába mélyen beragadt. Át kellett ölelnem, úgy húztam lassan, míg végre kint volt a sárból, de mintha megsérült volna a lába, nem akart ráállni, csak kapaszkodott a nyakamban.
– A cipőm beleragadt, ott van lent valahol. Léccci' Panka halászd ki. – most hallottam először a hangját, mert eddig csak a nevetés össze-vissza hangjait produkálták, beszélhettek volna akár kínaiul is. … és már egyikük nevét is megtudtam.
– Vigyél ki a kocsiig lécccí' – nézett az arcomba egészen közelről.
Most lett érthető az állandó nevetgélésük, mert a királylánykának a lehelete mesélt az délután laza nyalakodásáról. Talán whisky, és szilvapálinka keveréke volt, de az is lehet, hogy némi körteillat is megcsapott, ahogy édeskedve kért, vigyem, mert nem biztos, hogy rá tudna állni most a sérült lábára. Látszani nem látszott a sérülés, csak mintha szurokba mártotta volna, a fekete tőzeges sár csepegett róla. A másik lány karja vállig a vízben a nyomát kutatta, majd egy kis cipőfélét húzott elő a sárból, ami semmire sem hasonlított, legkevésbé a másik lábán lévő csodás lábbelire.
– Pont onnan vettem fel a békát – szaladt ki a számon.
– Innen? – mutatott a Panka nevű maga elé.
– Nem, hanem ahol a királylány lába belesüllyedt.
Ez olaj volt a tűzre.
– Királylány, királylány, békás királylány – szinte énekelve fedezték fel a mesével való hamis egyezést, majd, mint aki nagy felfedezést tesz, a koronás a homlokomhoz szorította az övét, és a szemembe mondta.
– Akkor te királyfi vagy!
– Hány éves vagy királyfi? –Panka sem akart kimaradnia, hátha mégis igaz a mese, mert annyi ital után akár valósággá is válhat egy kusza látomás.
Ez most meglepett, mert ha része akarok maradni a történetnek, akkor igazítani kell azokon az éveken, hát egy húszast letagadtam, mert még így is bácsizhatnának, ha szigorúan vennénk a megszólítást.
– Még sosem csókoltam békát, mégis van királyfim.
– Akkor gyorsan adj neki egyet, mert visszaalakul – Panka nagyon lelkes volt.
Éppen akkor értünk ki a fák takarásából, már látszódott a horgászok csendes csapata, amikor a lány beteljesítette a mesét. Úgy csókolt, olyan erővel, mint amilyen ragaszkodással kísért bennünket a pálinkaillat. Ahogy így visszagondolok, a kettő közt szoros összefüggés lehetett, de az egyáltalán nem zavart, viszont furán éreztem magam, hogy egy lány ficánkol a karjaimban, ahogy bújunk ki a bokrok közül, a másik meg lármásan nevet mellettünk.
Néhány lépés után ocsúdtam fel, hogy mennyivel más most a parkoló, ahova be szoktak sorjázni a pecások.
Két Buick La Crosse állt a kis tér közepén, körülöttük három ember, látszott, hogy ők most dolgoznak, vagyis a két sofőr lehetett, és egy nagyokos. A nagydarab óvó bácsi jött is felénk, amint észrevett bennünket, de nem szólt, csak ballagott velünk visszafelé, amint kiderült, hogy nincs szükség a segítségére.
Pillanatok alatt, körbevett bennünket a jókedvű társaság, de csak ugratták egymást, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Mentem volna már vissza a haverokhoz, akik messzebbről lesték, mibe keveredhettem, de az én királylányom nem tágított mellőlem akkor sem, amikor kiderült, hogy semmi baja a lábának, csupán sáros.
– Segíts léccci! – nézett rám, és mozgatta a lábát, hogy valamit jó lenne csinálni vele.
– Oké, pillanat, és megoldva – értettem meg mit akar, és odamentem a barátomhoz.
– Elviszem egy percre a vödrödet, rögtön hozom – kaptam fel az edényt, és loccsantottam ki a vizet belőle.
– Neeee! – Már késő volt, én is láttam, hogy vagy tucatnyi kishal vergődik a fűben. – Dobáld vissza őket, élő csali kell.
– Nem lesz azoknak semmi bajuk. Legeljenek addig, pár perc, és jövök.
Merítettem vizet, és baktattam vissza a húsz méterre lévő társasághoz. Azon gondolkodtam, ennek a lánynak melyik lehet a fiúja, esetleg az apja, mert mintha nem mernének hozzáérni úgy tűnt, és hát hogy viselkedjek ezután. Én egy idegen vagyok csak, miféle úri társaság ez, természetes nekik, hogy egy magamfajta, szinte kiszolgálja a lányt? Mintha csoportképhez álltak volna be, úgy várakoztak. Középen a királylány, – le nem vette volna fejéről a koronát, még mindig fél lábon, – az egyik sofőr tálcát tartott a kezében, tele apró poharakkal, éppen töltötte őket, de fél szemmel ő is rám pislogott, ahogy zavaromban ki kiloccsantottam a vizet. Amikor közel értem, egészen felszabadultam, mert azonnal értettük egymást a két lánnyal, elvégre egy mesében szerepeltünk.
Letettem a vödröt, karba tettem a kezeim, és néztem, ahogy a lány a sáros lábával beleáll. Rám nézett, mintha nem értene valamit, és a pillantásával intett, hogy kicsit segítsek már, vagyis mossam a lábát.
Hát én mostam. Fél szemmel oldalra figyeltem szól-e valaki, hogy azért mégiscsak illetlen: de nem. Hoztam volna tisztább vizet is, hogy arra feljebb ne ezzel a feketéllő vízzel folytassam, de féltem mire visszaérek, ezek eltűnnek. A törölköző, amit a sofőr hozott, azonnal elszíneződött, de én mindig a tisztább részével töröltem, ahogy illik. Lehet, hogy kicsit belefeledkeztem, a törölgetésbe a térdei felett, mert a lány a vállamra tette a kezét, és cinkosan súgta.
– Te királyfim, ne vidd túlzásba, mert ha bepörgetsz, nem állok jó magamért, – és mint aki jó viccet mondott nevetett is hozzá!
Nem válaszoltam, de éreztem, hogy a mese tovább él, és egyikünknek sincs kedve a valósággal törődni.
Természetesen minden mese véget ér egyszer, hát a bohém társaság is elviharzott hamarosan. Ez az egy óra úgy kibillentette a megszokott kis világomat, hogy valódi űr maradt utánuk. Fásultan mentem vissza a székért, ami még ott hevert a gödörben. Nem érdekeltek már az ebihalak, a rusnya béka sem. Az én mesém már nem kötődik hozzájuk, az én mesémből csak a nevetés maradt, a cinkos játékosság, és a remény, hogy ha egy percre is, valamikor folytatása lesz.