A Hold-Tükör 1.

Sötétebb üvege volt, mint a többi tükörnek. Alig volt észrevehető a különbség. Csak a szemfülesek figyeltek fel rá, ha alaposan megnézték. Közülük is többnyire csak azok, akik tudtak a titkáról.

Füstös-opálosan játszott rajta a fény; időnként fel-felvillant különös varázsa, máskor pedig belesimulva a közönséges tükrök varázstalan világába, az egyszerűség fátylába burkolózott.

Hatalmas arany kerete, 19. századból származó üvege amúgy is a közönséges tükrökhöz tette hasonlóvá, elősegítve álcázásának tökéletességét.

Volt azonban valaki, egy valaki, aki tudott a titkáról. Egy ősi kor itt ragadt szelleme, a múlt árnya, se nem élő, se nem holt. Egyik világhoz sem tartozott. Nem volt otthona. Pontosabban, otthona volt egykor a hely, ahol a Tükör áll, amíg még élőnek nevezhette magát. De minthogy nem akarta elhagyni a helyet, amikor elveszítette életét és vele együtt az otthont is, ahova tartozott, és ahova tartozni akart mindörökké, így a holtak világa sem fogadta be őt, és az élők világába sem tartozott többé. Idegen volt mindenhol, otthontalan, és magányos.

Mégis tartozott valahova, nagyon is tartozott; elszakíthatatlan, tartós, időtálló, erős kötelékkel: a Tükörhöz, az egyetlen dologhoz, amit az otthonának nevezhetett. Amin keresztül világok között utazhatott. Ami kapu volt, és mégis otthon. Ami egy kicsit az ő személyes, egyedülálló titka is volt.

Ő volt az Éj Hercege. És a Hold-Tükörrel elválaszthatatlanul egymáshoz tartoztak.