Két világ közt megrekedt, csapdába szorult lelkek voltak ők: az Éj Hercege és a Hold Leánya. A Halál gyermekei voltak mindketten, egyik világhoz sem tartoztak; átlépni se ide, se oda nem tudtak többé. De együtt voltak. Együtt, a szerelemben, a halálban. Mégsem lehettek azonban mindig együtt. A sors különös fintora, hogy naponta csupán néhány röpke pillanatot tölthettek egymással. Amikor éjfélt ütött az óra, és amíg nem szűnt a harangozás, a két szerelmes a Sötét Erdő rejtett zugán, a Márvány Téren találkozott. Mikor megérintették egymást, az idő egy csodálatos töredékére érezték felszikrázni a halálon is átnyúló szerelmüket, míg el nem oszlott a varázs, és lelkük ismét megszokott helyére nem került.
A Herceg ideje nagy részében a Kastély Nagytermében tartózkodott, ahol a Hold-Tükör állt, halhatatlan varázsával, misztikus csillogásával, füstös-opálos, sejtelmes fényével. Hiába lépett át a Tükrön keresztül bármikor a Sötét Erdő zugába, mely fogadni szokta találkozóikon a szerelmeseket; az nappali fénynél csak az erdő egy közönséges, bár mások elől elrejtett, kihalt szeglete volt. Kedvesét a Herceg nem pillanthatta meg, csak, amikor az éjfél varázsa a Tükrön keresztül a bűvös túlvilági fénnyel feltöltődött Márvány Téren találkozni engedte a halált megjárt szerelmeseket.
A Hold Leánya a Sötét Erdőben található tó, a Végzet Tava fölött lebegett végtelen, kifogyhatatlan idejében. A Herceg is, ő is az éjfél pillanatát várták napról napra, sóvárogva. Ez a néhány törékeny pillanat jelentette ugyanis számukra az egyetlen boldogságot.
Amikor éjszakánként felcsendültek a harangok, és a Hold-Tükör alig láthatóan felszikrázott a benne lévő különös varázstól, a misztikus Kapu, mely benne lakozott, megnyílt. Ekkor a Tükrön keresztül a Herceg egyszer csak a Márvány Téren találta magát, a Hold Leánya pedig a csillagok fényétől kísérve, a Végzet Tavának vészjóslóan csillogó, selymesen hullámzó felszínéről átlebeghetett a Térre halott szerelmét üdvözölni. Mindketten várták ezt a pillanatot.