A Kalapos úr

Nem is tudom, hogy hol kezdjem a történetem. Régóta tudom, hogy akarok Neked írni. Igen. Neked. Már az egyetemen is mindig azok az írók fogtak meg, akik Nekem írtak, akik pont Engem szólítottak meg. Így tudtam ,hogy ha egyszer írok majd, akkor Én is Neked fogok. Tudtam, hogy érezni fogom legbelül, amikor eljön az a pillanat, hogy el kell kezdenem mesélni. Az évek során le-leírogattam néhány dolgot, pár kifejezést, egy-két szófordulatot, amiről már akkor tudtam, hogy hallanod kell. Tudtam, hogy legfőképp Nekem lesz arra szükségem, hogy ezeket megoszthassam Veled. Csak gyűltek a gondolatok, az érzések, amiket tudtam, hogy át akarok adni Neked, de úgy, hogy érezd és átéld, pont úgy, ahogyan Én.
Látod, mennyi mindent tudtam? Kivéve azt, hogy sikerül-e ezeket meg is valósítanom. Őszintén szólva félek, mert nem akarok sem közhelyes lenni és azt sem akarom, hogy az első fejezetnél letedd a könyvet vagy esetleg elaludj olvasás közben. De úgy érzem, hogy ma eljött az a pillanat, amire vártam és ezt el is mesélem Neked.
Képzelj el egy szombatot. Az idő kellemes, néhány felhővel ugyan de tökéletes nap arra, hogy kint töltsd a szabad ég alatt. Most pedig képzelj el egy falut, egy olyat, amin ha áthaladsz autóval, egy teljesen szokványos, szerény falunak látszik. Ide voltam én is hivatalos, egy hagyományos fogathajtásra, ahol a környék apraja-nagyja azzal a kevés lóval, ami maradt, összegyűlik és megnézik ki tud kevesebb verőhibával és rövidebb idő alatt végighaladni egy pályán. Ne úgy képzeld ám el, mint egy Nemzeti Vágtát, ahol a tisztavérű lipicai fogatok felvonulnak és versenyeznek egymással, inkább gondolj egy nagy focipályára, ahol a környékbeli ízig-vérig lovas emberek a hűn szeretett paripáikkal összegyűlnek és jól szórakoznak. A pálya körül régi fapadok voltak, ahol a szurkolók – ló imádók- ültek és szigorúan tapsoltak minden egyes fogatnak. Amikor odaértem megláttam valakit, vagyis Ő látott meg Engem. Én ugyanis nem ismertem meg azonnal, jobban mondva nem mertem arra gondolni, hogy Ő az. Egy szürke inget viselt és szürke nadrágot, képzeld még a haja is szürke volt. A kezeit az ölében tartotta, nézett és láttam, ahogy a bajusza alatt mosolygott. De kalap nem volt rajta. Azt tudnod kell, hogy egy igazi alföldi lovas ember bajuszos és kalapos. Nem tudom miért van így, sőt lehet nincs így, de akiket én ismerek és alföldi és ló szerető, mind így néz ki és Rá is így emlékszem. Képzelj el egy magas, hatvanas, kicsit pocakos, de erős és robosztus embert, akin látod, hogy tud és akar dolgozni és úgy beszél, hogy szinte elhiszed a világot meg tudná rengetni az ereje.
Néhány éve láttam utoljára, ingben, kalapban, bajusszal az egyik lova mellett, vagy a lovaskocsija bakján ülve vagy éppen annak támaszkodva. A mai napig tisztán emlékszem, hogy mesél Nekem, arról, hogy mennyi dolga van, hogy szántania kell a lovakkal másnap reggel, hogy meg kell patkoltatnia a lovait, hogy melyik lovának mikor kell ellenie, hogy milyen csikója lesz, vagy, hogy éppen milyet szeretne. Imádtam hallgatni az ízes beszédét. Ahogy tudta, hogy másnap milyen idő lesz, a lemenő nap színéből, vagy a szél fújásából, vagy a madarak repülésének iramától vagy magasságából. Alig mertem elhinni, hogy ezt az embert újra látom.
Tehát, ahogy mondtam, néhány évvel ezelőtt, egyik napról a másokra, mindenféle előzmény nélkül agyvérzést kapott. Ugyan ez a baráti kapcsolat sosem volt szoros, legalábbis sosem tudta mekkora benyomást tesz rám az Ő jelleme, de pár hetente mindig találkoztunk és akkor hatalmas kedvvel és mosollyal az arcomon ittam minden egyes szavát. Az agyvérzése után innen-onnan hallottam, hogy az állapota nem javul, nem tud mozogni, sem beszélni, nem tudják, hogy túl fogja- e élni. Szégyellem, de képtelen voltam elmenni Hozzá, képtelen lettem volna úgy látni azt az erős, világot megrengető, folyamatosan mesélő embert. Hallottam, hogy akar, de nem tud beszélni, hogy mérges, amiért nem tudja kiejteni a szavakat, amik előtte csak úgy ömlöttek belőle. Rengeteget gondoltam Rá és arra, hogy miért pont Ő, miért pont Vele történik ez. Mekkora harag lehet egy egészséges emberben, aki egy beteg testbe van zárva és képtelen megtenni azt, ami eddig a világához tartozott. Nem tud a lovaival lenni, a lovaival dolgozni, nem tudja feltenni a kalapját a fejére és felszántani a földjeit. Mit érezhet, hogy előző nap még napnyugtáig dolgozott, másnap pedig egy ágyban fekszik és moccanni sem bír. Hogyan birkózik meg egy egészséges ember ekkora dühvel?
Ma reggel, amikor megláttam Őt azon a padon ülve, vagyis tulajdonképpen Ő látott meg Engem, rengeteg érzés töltötte el a szívemet. Odamentem hozzá és úgy fogadott, mintha tegnap találkoztunk volna. Leírhatatlan érzés volt. Leültem mellé és elkezdett mesélni. Azt mondta, nem tudta megmarad-e, hogy hónapokig nem tudott mozogni, járni és beszélni. Ahogy ott ültem mellette és mesélt mérhetetlen szomorúság töltött el. Igazságtalannak érzem a világot. Majd, miközben folyt a verseny, rámutatott egy lóra, egy hatalmas pej igavonó lóra. „Látod? – mondta – Az az én lovam volt. Látod ott azt a másik feketét a csillaggal az orrán? Az is az enyém volt. Ma már nincs egy lovam sem. Tudod, azt hittem nem lehet ló nélkül élni, de mára meg kellett tanulnom.”
A verseny közben folyt és a fogatok néha kevesebb- néha több hibaponttal teljesítették a pályát. A soron következő egy, az Én barátommal egykorú úr volt, két csodaszép fekete nóniusszal. Ő csak bámulta Őket, miközben a lebénult kezét szorongatta és azt kérdezte: „Nekem miért nem lehetett még egy kevés ideig ilyen az életem? Miért szánta ezt Nekem az Jóisten? Nah, ne gondold ám, hogy irigy vagyok, csak jó lett volna, ha kapok még egy kis időt az Öreg Úrtól.”
Ott ült mellettem kalap nélkül és alig bírtam elfojtani a könnyeimet. Azt válaszoltam Neki, hogy dolgozott már eleget egész életében, így most pihenhet, de tudtam Ő nem akar pihenni, Ő dolgozni akar, Ő tenni akar. Ő akar, de nem tud.
Majd a soron következő versenyző előtt, a fogatokat felkonferáló, a lovakat bemutató hölgy a mikrofonjába hangosan azt mondta: „Üdvözlünk újra köztünk! Négy év után itt volt az ideje, hogy visszatérj közénk. Nagyon örülünk Neked és élvezd ezt a szép lovas-napot!”
Ezek után a beszélgetésünk félbeszakadt, mert folyamatosan jöttek oda Hozzá a régi barátok és ismerősök, akik kézfogással köszöntötték újra köztünk ezt az Ízig-végig Kalapos Urat.