A katicabogár

A katicabogár egy kérges fa gyökerénél torpant meg először. Érezte a veszély közelségét. Csápjaival a levegőt szimatolta. Minden neszt, minden rezdülést érzett, ami körülötte történt. Pillanatok alatt a világ legérzékenyebb műszerévé változott. Déli szél volt. A tücsök ciripelése abba maradt, s csak a lassú, óvatos lépteket lehetett hallani. A fűszálak suttogása is halkabbá változott, mintha szándékosan akadályoznák a katica biztonságát.
Soha nem szerette ezt a csöndet, hiszen ilyen csöndben képtelenség úgy rejtekhely után nézni, hogy az ne keltsen feltűnést. Mégis megpróbálkozott vele. Lábait nagyon lassan emelte fel és kezdett kúszni a fa egyik kiálló gyökere alá, hogy kipihenje ezeket a feszült pillanatokat.
– Csak óvatosan! Óvatosan! – suttogta halkan. – Sikerülni fog! Gyerünk, gyerünk! Csak óvatosan!
A katica felbátorodva indult tovább a rejtekadó gyökér felé, de nagy igyekezetében, éppen az óvatosságról feledkezett meg és felgyorsította lépteit. Végzetes hibának bizonyult. Az egyik lába megcsúszott egy elé kerülő apró kavicson, aminek az lett a következménye, hogy a kavics bődületes hangerővel hívta fel rá a figyelmet.
A vadászó madár, aki éppen zsákmányra lesett észrevette az óvatlan mozdulatot. Az egész egy ezredmásodperc tört része alatt játszódott le. A feltűnően pöttyös katicát még eltéveszteni sem lehetett. A madár felszökkent az ágról, ahol eddig ült, majd egyetlen szárnycsapással a katicánál landolt. A katica, amikor észlelte a bajt futásnak eredt, hogy mihamarabb a gyökér fedezékébe vonuljon. Szárnyai dermedten tapadtak testéhez, mozdítani sem bírta őket. Hatalmába kerítette a félelem. Látta, amint a madár csőre egyre közeledett hozzá.
A vadász lecsapni készült áldozatára. Egy fáról lehulló ágacska zaja azonban megzavarta a madarat. Talán a fa megpróbált segíteni a katicán? Talán.
Ennek az ágacskánk köszönhette a pirinyó bogár az életét. Igaz, hogy a madár eltalálta hosszú, éles csőrével a katicát, de nem ejtett rajta halálos sebet.

Csönd ereszkedett le a vidékre. A katica ott feküdt mozdulatlanul ellenfele karmai előtt és szomorúan nézett a madár szemébe. A madár újból lecsapni készült, hogy beteljesítse a bogaracska sorsát, de ekkor ismét történt valami.
Ezúttal nem mozdult meg semmilyen fűcsomó, a fa is mozdulatlanul állt. Feszültség vibrált a levegőben. A büszke katica végül is megtörte a mozdulatlanságnak eme hihetetlen erejét és összetört kis testét elkezdte vonszolni a rejtek felé. Tudta, hogy nincs sok értelme annak, amit csinál, mert a nagy vadász pillanatokon belül bekebelezi, de ő mégis elindult az utolsó útján.
A múlt kedves eseményeire gondolt. A szülei és testvérei képei sejlettek fel előtte. Most vette csak igazán észre, hogy milyen gyönyörű volt édesanyja. Érezte, ahogy csápjai meleg gondoskodással fordulnak felé. Érezte a simogatásban azt a gyöngédséget, anyai szeretetet, amit más nem tudott volna soha megadni. Azután látta azt a kis rétet is, ahol először találkozott szerelmével. Ott duruzsoltak egész nap a nagy harangvirág hűst adó árnyékában. A katica boldog volt.
Lassan, nagyon lassan óriási fájdalmak közepette haladt tovább a gyötrelmes úton. Várta a halált, de nem jött.
A madár csak állt és nézte a vergődő bogarat. Gyermekét jutatta eszébe.
– Mama segíts! – hallotta gondolatban fiókája hangját.
Ő akart segíteni. Igen akart segíteni, de nem tehetett semmit. Ha megpróbálta volna kimenteni a fészekből kiesett fiókát a róka karmai közül, akkor kockáztatja saját életét is. Ezt nem tehette meg, hiszen még négy kicsiről kellett gondoskodnia.
Dermedten, szomorú szemekkel nézte szenvedő fiókáját, de az ösztön visszatartotta a cselekedettől.
A kicsiny madárka még élt, amikor a róka elkezdte falatozni.
– Mama! – kiáltotta újból a kicsiny madár. Az anya csak állt az odú szélénél. Szíve teljesen összetört látva gyermekét, amint a halál kapuján kopogtat. – Mama! – mondta egyre halkabban a fióka. – Mama! Ma..ma! Ma…..ma! Ma…- csuklott el végül a gyenge hangocska, miközben még mindig édesanyja szemébe nézett. A fény, lassan, csöndesen tűnt el a csöppség szeméből. Tova szállt a végtelen felé.
Az anya visszabújt odújába és csak zokogott.

A katicának már csak pár lépés volt, hogy elérje búvóhelyet, bár már egyáltalán nem gondolt erre. Csupán ösztönszerűen húzta maga után szétroncsolt testét. A madár ekkor utoljára lenézett rá. Hosszan nézte az emlékek szűrőjén keresztül, majd felemelte fejét az ég felé, behunyta szemét, elrugaszkodott a talajról és elrepült.
A katica néhány pillanat múlva eljutott a gyökér alá. Megállt.
Boldog volt. Nagyon boldog. Nem azért, mert életben maradt, hanem azért, hogy a gyönyörű emlékképek újra betölthették életét. Hálás volt ezért a madárnak.
Amikor a napkorong elhagyta a látóhatár széles vonalát, még mindig ott feküdt a gyökér biztonságában. A hold fénye takarta be gondoskodó karjaival az álmodó katicát, és vezette egy varázslatos helyre. A nyugalom bársonyos, puha szigetére, ahonnan nem tért vissza soha többé.