A katona meg a mája

A katona meg a mája

Egy napon nagyon feltűnt, hogy a folyóparton szokatlanul nagy a csődület: férfiak, nők, gyerekek tolonganak, mintha jobban akarnák látni azt, ami benne van a vízben; izgatottan kiabálnak, és nagyon furcsán viselkednek. Már megszoktuk, hogy a bennszülöttek számunkra teljesen érthetetlen módon gondolkodnak, ha ugyan gondolkodnak egyáltalán, ami nagyon kétséges. Semmi racionális magyarázata nincs annak, miért etetik tejben főtt rizzsel az idomtalan bálványaikat, miért hurcolják őket végig a városon, éktelen ordítozással és dobolással, miért képzelik azt, hogy vámpírszerű lények néhány kókuszdióért cserébe megtanítják valakinek a fekete művészeteket, miért bíznak annyira a kavacsáikban, amelyek félhangosan elmormolt varázsigék, mire jó nekik a sok mudra, ami csak a kicsavart kéztartások sorozata. A miértek száma légiónyi, de végül is mit várjunk ebben a barbár országban, amelynek lakói időtlen idők óta a babonaság homályában tévelyegnek, az angol egyház egyedül üdvözítő útmutatása nélkül.

Semmit sem értettünk a kiáltozásból, csak a hindusztáni szavakat: Kapd el! Vigyázz! Nyomd vissza! – különben egy számunkra ismeretlen idiómát használtak, amely leginkább a langúr makogására emlékeztetett. Vad hegyi törzs tagjai ezek, kharvárok, hok vagy csérák; nem lehet tudni, milyen okból bújtak elő a szikláik közül, ahová tulajdonképpen valók.

Hol van Wilson hadnagy?

Wilson az egyetlen, aki szót ért ezekkel a langúrokkal, igazán bámulatos tehetség, mint nyelvzseni és állatidomító.

A hadnagy készségesen odament a vad majmok közé, és tárgyalásokba bocsátkozott velük. Mi a magunk részéről nem merészkedtünk közelebb, mert ezeknek a törzsi népeknek igazán undorító illatuk van, a régi gyarmati tisztviselők szerint azért, mert megeszik a kutya húsát, úgy is nevezik őket a szanszkrit könyvek, svapáka, kutyafőző.

Fejcsóválva tért vissza Wilson hadnagy, hogy jelentést tegyen: Ezek az emberek bele akarnak fojtani egy öregasszonyt a folyóba. Rákötöztek egy nagy kődarabot, és megpróbálják lenyomni a víz alá.

Ez rettenetes, mondta gépiesen az angol püspök, azonnal meg kell mondani nekik, hogy hagyják abba. Minden élet szent, mert az Úr teremtette a maga kimondhatatlan kegyességében, még akkor is, ha az illető csak egy ostoba langúrmajom.

Én is ezzel indítottam, felelte habozva Wilson, de a különös az, hogy az öregasszony nem merül el a vízben, hanem a felszínen lebeg. – A kővel együtt? – A kővel együtt. – Wilson, ne beszéljen szamárságokat. Éppen elég baj, hogy a bennszülöttek mindenféle babonában hisznek, nekünk angoloknak jó példát kell mutatnunk, nem szállhatunk le a bálványimádók színvonalára. – Igenis, felelte a hadnagy, nem túl meggyőzően.

Odamegyek, döntött a püspök, a saját szememmel akarom látni a követ, amelyik nem süllyed el. Wilson, maradjon a közelemben, és ne szépítsen, pontosan akarom tudni, mit mondanak ezek az emberek, még akkor is, ha nagyon nagy szamárság. – Igenis. – Maga, Wilson, túl jó ezekhez a vademberekhez. Ez egy nagyon szép keresztényi erény, de nem praktikus, amikor egy ilyen óriási országot kell kormányoznunk, mint India. Meg aztán maga nem pap, Wilson, hanem katona, ezt ne felejtse el. – Igenis. – No azért, mondta a püspök, és belovagolt egyenesen a csődületbe, hogy az asszonyok visítva szétrebbentek, és a gyerekek felhúzták a nyúlcipőt. – Mi folyik itt? – kérdezte a püspök, székesegyházakra méretezett, sztentori hangon. Kihúzni!

Wilson fordított, a vénasszonyt kihúzták a vízből, és ledobták a partra, mint a döglött halat.

Követ le!

A követ leoldozták.

Miért csináljátok ezt?

A férfiak félénken néztek körül, mert az angolok nagyon kiszámíthatatlanok. Sosem lehet tudni, hogy mibe kötnek bele. Végül előretuszkoltak egy főember-félét. Ez itten egy boszorkány, mondta Narszu. Nem süllyed el a vízben, ez a bizonyíték. Olyan könnyűvé tudja tenni a követ, mint a madártojás.

Ez még nem ok arra, hogy meg akarjátok ölni, jegyezte meg a püspök.

Nem… de ez az asszony egy dzsigar khor.

Dzsigar khor, mi az?

A vad majomnak tartott Narszu elég értelmesen elmondta, hogy mi az. Vannak ilyen gonosz boszorkányok. A szemük sem áll jól. A puszta tekintetükkel kihúzzák egy ember máját. Ilyenkor a máj egészen kicsi lesz, mint a gránátalma magja. A dzsigar khor bevarrja a combjába, ahol az megdagad; ekkor kiszedi, szétvágja, megeszi, és a családtagjainak is ad belőle. A megbűvölt ember nagy beteg lesz, és hamarosan meghal. Most is ez történt: a boszorkány megharagudott egy szpáhira, bennszülött katonára. Elrabolta a máját, és nem volt hajlandó kicserélni birka- vagy kecskemájra.

Jóságos Isten, mondta a püspök, micsoda sötétség van itt a fejekben. És ha meggondolom, hogy ezekért is meghalt Krisztus, ezekért is megszenvedett a keresztfán, hát igazán, de igazán… Ez már önmagában is bizonyíték az ő isteniségére és végtelen nagy kegyére, mert mi, gyarló emberek, csak a középkori babonákat, az ostobaság sötétségét látjuk ezekben a fejekben. Ezt nem kell fordítani, Wilson, csak azt kérdezze meg, hol van most az a szpáhi, akinek állítólag elrabolták a máját.

Durgápur faluban, de már nincs neki sok hátra, nagyon beteg.

Wilson, intézkedjen. Azonnal vigyék be a cantonment kórházába azt az embert. Az öregasszonyt is, mielőtt ezek a komplett őrültek agyonverik.

Wilson közömbösen intézkedett. Az emberek szent borzalommal nézték, amikor megfogta a dzsigar khor karját, és felsegítette a földről.

Másnap meghalt a szpáhi. Az angol orvos azt mondta, hogy ez nagyon különös eset, ilyen még nem volt a praxisában. Mintha ennek az embernek nem lett volna mája – legalább is, egyáltalán nem működött.