A Kék madár meséje

Valahol a Mocorgó hegyen túl, de még a Borzas réten is túl, ott, ahol mesebeli virágok illatoznak, ott áll egy vén fa. Amikor a lombja alatt üldögéltem, ő suttogta ezt a mesét.
– Volt egyszer egy különlegesen szép madárka. Aprócska termete ellenére olyan gyönyörű volt, hogy aki meglátta, alig tudta levenni róla a szemét. Tolla kék, mint a tenger, a feje búbján egy sötétebb, csillogó tollbóbita ékeskedett. Hangja édes volt és nyugtató. Aki megpillantotta, annak arca felderült, bánata elszállt, jókedv, boldogság és elégedettség költözött a szívébe. El is nevezték a boldogság kék madarának. Szabadon repkedett, trillázott mindenki örömére. Nagyon kedvelték az emberek, ezért gyakran ellátogattak a Csobogó-patakhoz, ahol élt.

Történt egyszer, hogy egy gazdag uraság elhatározta, hogy megkaparintja ezt a kis csicsergőt. Azt akarta, hogy csak neki daloljon, csak ő érezze azt a boldogságot, amit a madárka éneke és látványa nyújt. Sok pénzt adott az egyik inasának azért, hogy elfogja az értékes égi vándort, és hozza el neki.
A szolgája addig-addig keresgélte, amíg rá nem lelt. Magocskát szórt a földre, azzal csalogatta magához a kis csiripelőt. A kék madár óvatlan volt, leereszkedett, de jaj, a szolga egy hálót dobott rá, s akárhogy vergődött, sehogy sem tudott kiszabadulni a fogságból.

Hej, megörült az uraság, amikor meglátta csodás kis tollast! Azonnal díszes aranykalitkába zárta. Alig várta, hogy a madárka dalra fakadjon, de bizony hasztalan, mert az csak szomorkodott, búsan lógatta fejét. Hiába volt a pompás kalitka! Nem repülhetett kedvére, nem hallgathatta a patak csobogását, nem érezhette a szellő simogatását. Nem láthatta azt a vidéket, ahol eddig vidáman, szabadon élt, a mosolygó emberek arcát, akik derűsen hallgatták dalolását. Telt-múlt az idő, de csak búslakodott, és csöndben ült a fogságban. Vitetett neki az úr mindenféle finomságot, selyem, bársony takarót, a kék madárka azonban néma maradt.

Élt a gonosz uraságnál egy szolgálólány. Jószívű, kedves teremtés volt. Minden reggel beosont abba a szobába, ahol a kis foglyot tartották. Suttogott neki, ujjára vízcseppet tett, úgy itatta. Látta, hogy napról napra csak sorvad a kék madár. Gondolt egyet, kitárta a kalitka ajtaját. A kis rab azonban annyira le volt gyengülve, hogy nem tudott repülni. Ekkor megfogta, kötőjébe tette, és elvitte egyenesen a Csobogó-patak partjára. Ott a kis madárka megérezte a nap és a szél simogatását, meghallotta a patak hívogató zenéjét. A lányka magokkal megetette, patakvízzel megitatta. Egyre jobban érezte magát. Egyszercsak halkan énekelni kezdett. Felrepült egy magas fára, és így szólt:
– Kedves leányka! Köszönöm, hogy megmentettél! Elköltözöm messze, oda, ahol az irigység, gonoszság elkerül.
– De mi lesz velem és azokkal, akiket boldoggá tettél a dalaiddal, a szépségeddel? – kérdezte.
– Velük, veled leszek, a szívetekben, a lelketekben. Ott leszek minden mosolyban, jócselekedetben, ölelésben, kedves szóban, a legkisebb ajándékban is. Azonban elrepülök azoktól, akik irigykedve figyelik mások örömét, sikerét, vagy rosszat tesznek, vagy ártani akarnak társaiknak. Mindenkié lehetek, de csak akkor, ha szívük jó szándékkal, szeretettel van tele.
Tudd meg, hogy ezentúl „A Kék madár maga a boldogság, kalitkája pedig az emberi szív.”
Azzal elrepült.
A te szívedben ott lakik a boldogság Kék madara?