A kérdés

Az ágyban fekszem anyaszült pucéran. Máskor is előfordult már. Az viszont ritkábban, hogy nem vagyok egyedül. Egy gyönyörű nő szuszog a jobbomon. Mozdulatlanul fekszem, nem akarom megzavarni. Bőrömet a holdsugár és a nő lélegzete simogatja. Testünk szorosan összeér, szinte már-már összeolvad. Csend van, csak szívem vad kalapálása ver némi zajt ebben a nyugodt éjszakában.
Aztán valami változik. Óvatosan megmozdul, felemeli a fejét, elmatat egy fénysugárral a bőrömön. Nem mozdulok. Igyekszem láthatatlan maradni, bár gyanítom, erre nem sok esélyem van. Lehunyom a szemem és élvezem a nyugalmat, amely szétárad az ereimben. Élvezem kezének lágy érintését, miközben arcomon érzem feszült, kutató tekintetét. Kinyitom a szemem és ránézek. Barna szemeivel kíváncsian fürkészi vonásaimat.
– Mire gondolsz most? – kérdezi. Felsóhajtok. Összeszedem minden gondolatomat és belenézek a szemébe a legszebbik mosolyomat magamra öltve. Reménykedek, hogy ennyi is elég neki, de tévednem kell. Tekintete azt súgja, válaszra vár, mégpedig halálos komolyat. Nem elégszik meg egy vigyorral, egy simogatással. Szavakat akar és ezt nyomatékosítja is. – Na, mond már meg, mire gondolsz most?
– Arra gondolok, hogy… – kezdem csendben, aztán elhallgatok. Hogy mire is gondolok? Nem gondolok az ég egy világon semmire. Miért kéne gondolkoznom. Végre van pár óra, amikor nem kell gondolnom semmire. De gyanítom, nem pontosan ilyen válaszra vár olyan nagyon. Így aztán kénytelen vagyok megerőltetni minden szempontból tiltakozó agytekervényeimet.
– Arra gondolok, hogy… – futok neki még egyszer, de ismét megakadok. Mire is? Hogy milyen jó volt csendben feküdni egymás mellett a hold fényébe takarózva. Arra gondolok, hogy milyen jó volt ez a mindent átölelő nyugalom, ami körülvett. Arra gondolok, hogy jól esne egy korsó sör. Itt el is merengek kissé, miközben hirtelen kibírhatatlan szomjúság vesz erőt rajtam. El is képzelem, amint a gyöngyöző pohárból a kesernyésen hideg nedű végigcsorog a torkomon és lehűti a felforrósodott véremet. Ölni tudnék egy kortyért is. Aztán arra gondolok, hogy ha már itt tartunk, kéne egy szál cigi is. Hiányzik, ahogy a nikotin füstje végigkarcolja a tüdőmet. És persze akkor már ennék is valamit, akármit. Döbbentem veszem tudomásul, hogy éhes vagyok. Csak nehogy korogni kezdjen a gyomrom – reménykedem.
Ránézek és mivel egyre türelmetlenebbül várja a válaszomat, újra neki futok:
– Arra gondolok… – hogy miként lehet ilyen hülyeséget kérdezni? Sóhajtok, feladom.
– Te mire gondolsz? – kérdezek vissza, csak úgy időhúzásilag.
– Nem ér visszapasszolni a kérdést – duzzogja. Alighanem igaza lehet. De vajon mi is lehet az a válasz, ami nem teszi tönkre ezt az idillt és biztosít számomra egy újabb gyönyörrel teli éjszakát? – Szóval? Kibököd végre mire gondoltál? – sürget türelmetlenül.
– Ki! – mondom bátran – Ki én… Arra gondoltam… hogy milyen jó volt veled… – nyögöm ki óvatosan. Elmosolyodik, hozzám bújik.
– Tudtam! – sóhajtja és becsukja a szemét.
Megkönnyebbültem. Nem is volt olyan nehéz… hazudni.