A vonat behúzott az állomásra, nagy zökkenéssel megállt, a kapaszkodót fogva vártam, hogy leszálljanak. Szinte kiürült, felszálló nem sok volt. Letelepedtem egy üres fülkébe és a kabátomat felakasztva jólesően állapítottam meg: de jó meleg van itt. Elindultunk, lustán a zakatolástól elálmosodva bambultam ki az ablakon. Ismertem minden állomást, erdősávot, ha csak egy pillantást vetek a tájra, már tudom, merre járunk. Körbe tekintek a fülkében és a szemem egy ötujjas drapp lánykakesztyűn akad meg. Itt felejtették. Szegény gyereknek igencsak fázhat a keze, ebben a hideg nyirkos időben. Elmerengve nézem a kicsi kesztyűt és arra gondoltam, hogy nekem kis koromban még kesztyűm sem volt. Úgy kilenc éves lehettem, amikor a családom kiköltözött a faluból a majorba, ahol apánk dolgozott, hogy miért tették azt máig sem tudom, mert egy év múlva, visszaköltöztünk a falubeli öreg házba. A major úgy négy kilométerre volt a falutól ahova iskolába jártam. Reggelente lovas kocsi zötyögtetett be bennünket, ám délután többnyire gyalog jöttem haza, mert a kocsi későn jött vissza. Mindenkit megvárt. Csúnya esős ősz volt az 1956-os ősz. Kezem, lábam vörösre fagyott minden nap a hidegtől, hazaérve anyám dörzsölgette melegre az elgémberedett végtagjaimat. A gumicsizma nagyon hasznos viselet volt a sárban, de a hideg ellen nem sokat védett. Anyám újságpapírt akart a zoknira tekerni, mert úgy szerinte melegebb lett volna, de én nem engedtem. Szégyelltem így is a szegényes ruháimat, a gumicsizmát, mert a többieknek cipőjük volt és szép kabátjuk. Legalábbis én annak láttam. Sőt, volt olyan lány, akinek szép színes kötött sapka hivalkodott a fején, nekem meg csak egy kopott kockás kendő védte a füleimet a hidegtől.
Nagyon megfáztam, anyánk nem engedett iskolába egy hétig, mondván, még tüdőgyulladást kapok, jobb, ha itthon maradok a jó melegben. Alig vártam, hogy újra iskolába mehessek, mert itthon nagyon szűkösen voltunk a három kisebb testvéremmel, az egyetlen fűtött szobában, amely egyben a konyha is volt. A ház másik szobája és a nagy konyha fűtetlen maradt takarékossági okokból.
Végre eljött a hétfő és mehettem az iskolába. Ott sem szerettem igazán, mert az új tanító nénitől féltem. Szigorú, örökké mérges, férfiasan hangos, magas szikár nő volt, és engem nem szeretett. Én sem őt. Az előző tanítónő gömbölyű volt, mindig vidáman mosolygott és szerette a gyerekeket. Nála jó tanuló voltam, az újnál sumákoltam, szinte elbújtam a padban.
Amikor belépett az osztályba, vigyázzba vágtuk magunkat és hangosan jó reggelt kívántunk neki. Miután leültünk rám ripakodott, hogy álljak fel. Megrettenve felálltam, és el sem tudtam képzelni miért. Arra gondoltam, hogy óra előtt ki kellett volna vinnem az ellenőrzőm a hiányzás igazolásával, gyorsan kotorászni kezdtem a táskámba, de ijedtemben alig találtam meg.
– Elhoztad a kesztyűt? – kérdezte.
– Milyen kesztyűt? – feleltem kérdéssel, mert fogalmam sem volt miről beszél.
– Amit elloptál? – felelte.
Megfordult velem a világ. Soha életemben nem loptam semmit senkitől. Kivéve a nyári gyümölcslopást a ligeti kertekből, de hát oda járt minden gyerek gyümölcsöt enni nyaranta, az nem számított lopásnak. Fogalmam sem volt miről beszél, hiszen nekem soha nem volt kesztyűm, ez igaz, de a másét sem vittem el soha.
– Tudod te, miről beszélek, biztosan eldugtad!
– Hozd ki a táskád! – kiáltott rám.
Felkaptam és kivittem, és ő az egész tartalmát kiöntötte a padlóra, füzeteim, könyveim, az újságpapírba csomagolt zsíros kenyerem mind ott hevertek előttem. Az osztály röhögött, és én megszégyenülve remegő szájjal rakosgattam vissza mindent.
– Hozd ide a kabátod!
Odavittem a kopott kis vékony fakózöld kabátkát, és ő idegesen beletúrt mindkét zsebébe, csak egy taknyos zsebkendőt talált. Az osztály már nem röhögött, csak bámultak rám, amikor a helyemre értem.
– Mond meg anyádnak, hogy jöjjön be hozzám. No, leülhetsz – mondta.
Éreztem, hogy ég az egész arcom, a sírás fojtogatta a torkom, nem láttam nem hallottam semmit az órából, csak arra vártam, hogy kimeneküljek az iskolából. Anyám nagyon dühös lett, amikor elmondtam neki a történetet, és bement az iskolába. Tőle tudtam meg, hogy egy drapp kötött kesztyűt loptak el, vagy vesztett el, az egyik jómódú osztálytársam, és mivel én szegény voltam és hiányoztam is, hát rám fogta a lopást. Attól a naptól fogva a tanítónő kerülte a tekintetem, csak ritkán feleltetett. Szerencsémre félév után el is ment az iskolánkból, és én az év végére ismét jó tanuló lettem
20 hozzászólás
Kedves Ibolya!
Történetedet olvasva, elgondolkodtam azon, vajon miért azonnal a szegény gyermeket gyanúsítják elsőként azzal , ha eltűnik valami, hogy ő lop?!
Sajnos ez jelenség amióta világ a világ. A megaláztatás gyermekkorban, maradandó lelki sérülést okozhat, és bizony okoz is. Nem beszélve arról, hogy a szegény ember , talán a legnagyobb igyekezetével próbálta becsületre nevelni gyermekét, gyermekeit.
Elgondolkodtató, szomorú írásodhoz gratulálok!
Szeretettel:Selanne
Nagyon jó realista írás, de egy-két formai hibát kiemelnék:
"Csúnya esős ősz volt az 1956-os ősz." – itt szerintem a végéről lemaradhat az ősz.
"Soha életemben nem loptam semmit sem senkitől." – itt a sem szócskának nem kéne szerepelnie. Így első klikkre ezek szúrtak szemet.
Stílusa, hangulata egyébként nagyon megfogott, le a kalappal!
Üdv: Tibor
Igazad van kedves Solanne, mert bennem is megmaradt örökre ez a megaláztatás. Az én szüleim a szegénységük ellenére egész életüket becsületben élték le, és lopás az nagy bűn volt akkoriban, ma már az erkölcs fellazult, de vidéken még mindig szigorúbb, mint a városokban. Ez a tanítónéni a városból jött és oda is ment vissza, nem ismerte igazán az itt élő családokat, egyébként azt a kesztyűt a kislány elvesztette, csak nem merte otthon bevallani, ez egy ilyen világ volt. Köszönöm, hogy olvastál. Szeretettel Ibolya
Kedves Tibor nagyon köszönöm, az észrevételt, mert ezeket a hibákat magamtól meg sem látom. Javítani fogom. Ezekért a kritikus szemekért jöttem erre az oldalra, nem bántam meg, mert itt nagyon sok jó írást találtam. Látom te is most jöttél ide. Köszönöm, hogy olvastál Üdv. Ibolya
A megszégyenítés miért lehetett a "felsőbbek" privilégiuma, mondd, miért?! Mocskos dolgok ezek, amitől az ember keze ökölbe szorul. Szegény vagy, tehát lopsz, gondolták ők!
Méltánytalan élet, méltánytalan helyzetek. Csoda-e, ha a sok megaláztatás, embertelenség voltak a mozgatúrógói az elégedetlenségen át az emberi lázadásoknak?!
Hozd csak, hozd nekünk ezeket a tapasztalatokat, tanuljon belőle mindenki!
Kedves Ottaka, most önzőn örülök a kirohanásodnak, mert ez azt jelenti hatott rád érzelmileg a történet, tehát lehet, hogy jól írtam meg. A történet valóban igaz, de ez nagyon régen 1956-ban történt. Tudom, hogy ma is megtörténnek hasonló esetek, mert az ember természete nem változik. Köszönöm, hogy olvastál. Üdv. Ibolya
Kedves Ibolya!
Szépen és jól írsz. A történeted szomorú, de a legszomorúbb az, hogy a világ nem változik. Tudod, a mai világban is hasonló szituban szintén a szegény embert gyanúsítják meg. Pedig, mint a Te példád is bizonyítja ártatlanul.
Barátsággal Panka!
Kedves Dpanka Köszönöm, hogy olvastál. A te dicsérő szavaid számomra sokat érnek, mert ahogy látom a reg. dátumból, már nagyon sok írást elolvashattál. Barátsággal Ibolya .
Tetszett az írásod. Csak azért szólok hozzá, hogy elmondjam: nekem is volt részem gyerekként megaláztatásban, annak ellenére, hogy nem voltam szegény. Jogász-közgazdász gyerekeként nem szenvedtem hiányt semmiben. És mégis ….. Tanultam belőle, tanárként soha nem alázok meg gyereket. (Egyébként sem.) Tanulságos volt az az eset. Erre jó volt. Köszönöm az élményt. -matyi
Kedves Matyi köszönöm, hogy olvastál. Régen is és ma is vannak tanárok, akiknek más pályát kellett volna választani. A tanítás hivatás, mint pl az orvosok munkája, de manapság egyiket sem becsülik megfelelően. Az iskola kezd oktatási üzemmé lenni. A gyerekek is megváltoztak, mert a világ is megváltozott, és benne a szülők, akik közül sokan azt hiszik, hogy a nevelés az iskola feladata. Sokat tudnék még erről írni, de majd egy cikkben talán arról, hogy régen az egyszerű tanulatlan szülő, milyen ügyesen nevelte a jóra a gyerekeit.
Köszönöm, hogy olvastál. Üdv. Ibolya
Kedves Ibolya!
Talán soha nem is jut eszedbe ez az eltemetett, régi történet, ha nem látod meg a vonaton azt az elvesztett kesztyűt… Milyen érdekesen működik az emlékezet!
Az írásod nagyon jó, teljesen vissza tudod adni azt a hangulatot, azokat az időket.
Remélem még sok történettel örvendeztetsz meg minket.
/Látom a többi hozzászólásból, hogy nem csak nekem tetszik./
Judit
Huh!
Nagyon, nagyon életszagú. Átjött a hangulat, a szegénység, a gyerek félszegsége, félelme a tanárnőtől. Igazi szépirodalmi írás.
Egyre jobbakat olvasni tőled, szerintem magasra fogsz jutni ezzel a stílussal.
Gratulálok!
Köszönöm Judit és Profundis hogy olvassátok az írásaim. Ezzel a dicsérettel Profundis akkorát lendítettél az egomon, mert kezdetben csak a gyerekeimmel és az unokáimmal, majdan, ha már nem leszek az ükunokáimmal megismertetni a felmenőik életét, és az akkori világot, úgy ahogy mi , gyerekek láttuk. Már olyan sok rész elkészült, hogy lassan egy kis könyvben ki is adhatnám. Már befészkelte magát a fejembe a kiadás gondolata, ami azt jelenti, hogy egyszer valóság lesz. Üdv. Ibolya
Kedves Judit és Profundis köszönöm, hogy olvastok.
Most nagyot lendítettél az egomon Profundis, mert a visszaemlékezés írások kezdetén még csak az volt a célom, hogy megismertessem az utódaimmal a mi gyermekkorunkat és a nagyszülők életét. Ma már azonban összegyűjtve őket szeretném egy könyvben ki is adatni. A bogár már befészkelte magát az agyamba, már csak idő kérdése az egész. Lehet, hogy sok idő, reménykedek. Üdv. Ibolya
A visszaemlékezések azért (is) jók, mert a múltról, annak egy szeletéről mesélnek, ez pedig mindannyiunk számára tanulságot hordoz.
Azért is kedves Arthemis, mert megmutat egy letűnt világot, úgy ahogy az írója megélte.
Esetleírás, és tán hiteles is, de novellának túlságosan egyenes, egysíkú. Az ilyen mondatok, mint "Soha életemben nem loptam semmit sem senkitől.", meg "…kiöntötte a padlóra…", közhelyesek.
Nem lehet minden sérelemből és konfliktusból novellát készíteni, de ha mégis ez a terv, akkor az egyenes leírás ritkán jó megoldás. Az író rendszerint jobban jár, ha eltávolodik kissé a témától.
Nekem tetszett a novellád, van ugyan egy-két nyelvhelyességi hiba benne (pl. itthon maradok a jó melegbeN), és hiányzik néhány vessző, de ez nem volt igazán zavaró, mert a történet megfogott. Jó volt olvasni, köszönöm!
Kedves Kalina köszönöm az olvasást és az észrevételt, javítom.
Kedves Pipec a kritikádon el kell gondolkodnom, hiszen ez az írás része egy sorozatomnak a gyermekkori visszaemlékezéseimnek, de azért sejtem mire utaltál. Köszönet az olvasásért.