A kevély királyfi

Az egész a vecsési búcsúban kezdődött, ott az Epresben, a tarkára díszített vásáros bódék között.

Luca büszkén és magabiztosan tekerte negyedik születésnapjára kapott csengettyűs triciklijét, hiszen három kerékkel – ahogy azt szülei nem győzték eleget hangsúlyozni – lehetetlen elesni. Jobbra egy körhinta, balra egy céllövölde, megint jobbra arcfestés, amott meg egy ugráló vár… Így nézelődött, amikor egyszer csak megtörtént a baj: látszólag a semmiből felbukkant Pósa Pali, az óvoda legcsíntalanabb fiúcskája, két keréken, és mivel ő sem figyelt maga elé jobban, mint Luca, egy éles csattanással összeütköztek.

– Aú! – kiáltott fel fájdalmasan Luca, és azon nyomban el is pityeredett, mert nemcsak, hogy kiszakadt a harisnyája, hanem még a térdét is felhorzsolta, ahogy leesett a tricikliről.
– A biciklim! – bosszankodott Pali, mert az ő járgánya is megsínylette a kellemetlen találkozást, de
ő legalább nem sérült meg.
– Ejnye, no, hát jobban is vigyázhattatok volna, gyerekek, most aztán megnézhetitek magatokat! – dörmögte szürke bajsza alól Emil bácsi, aki a kézműves sátorból szaladt elő, és mire Luca édesanyja odaérkezett hozzájuk, már talpra is állította a kislányt.
– Nagyon fáj? – kérdezte együttérzőn.
– Igen! Menjünk haza! – hüppögte Luca, és fél óra múlva már ragtapasszal a térdén pihent puha párnákkal kirakott ágyában, a plüssállatai között.
– Nem ilyennek akartam a búcsút… – duzzogott – Most mit csináljak egész délután?
– A nagyi megígérte, hogy átjön, és mesél neked valamit a fejéből – vigasztalta az anyukája – El is felejtkezel majd a lábadról, meglásd!

Ettől valóban jobb kedvre derült Luca – a nagyinak különleges mesélő tehetsége volt. Nem volt szüksége mesekönyvekre, mint másoknak, mert a történetek a fejében születtek, így az unalmas lapozgatás helyett mindig Luca haját simogatta, miközben mesélt, ami a kislánynak nagyon tetszett.

– Hallom, jól megjártad a búcsúban azzal a Palival! – köszönt neki pár perccel később nagyanyó. Huncutul csillogó szemei szeretettel néztek rá kerek szemüvege mögül.
– Nekem jött. – felelte morcosan Luca, a száját legörbítve, bár a szíve mélyén érezte, hogy ő is ludas volt a dologban. – Akkor mesélsz nekem?
– Bizony, van mit! – ült le mellé az ágyra a nagyi – A kismadarak azt csiripelték, hogy egy kevély királyfit alaposan megleckéztettek Meseországban…
– Hogyan? – kérdezte izgatottan Luca, és az anyukájának igaza lett: már el is felejtkezett arról, hogy neki éppen fáj a lába.
– Nos – kezdett bele nagyanyó -, az úgy volt, hogy hetedik Árgyélus királyfi építtetett egy száztornyú kastélyt az Óperenciás tenger partján, aminek az ablakai mind a tengerre néztek. Egy gond volt csupán: az ablakok egytől egyig üresek voltak, mert a fejébe vette, hogy csak akkor süt majd át azokon szivárványszínnel a napsugár, ha az Üveghegyből hozzák beléjük az üveget. Mint látod, nagyon kevély volt, a legjobbnál sosem érte be kevesebbel, és azt akarta, hogy mindenki az ő palotájáról beszéljen apja birodalmában. No, de itt aztán megállt a kastély építésén fáradozók tudománya – az Üveghegyből még senkinek sem sikerült letörnie egyetlen darabot sem, mióta csak kinőtt a földből, mert keményebb volt, mint a kő, még a bányászok is messziről elkerülték. Igaz, hetedik Árgyélus előtt nem is igazán állt szándékában senkinek ilyen csúfságot tenni, mert kedves volt szemüknek a hegy, aminek a csúcsa a felhőket verte.

– Akarom! – szorította századszor is ökölbe a kezeit Árgyélus, az arca pedig már vörös volt a méregtől – Ne mondjátok, hogy nincs rá mód!
Összenéztek a tanácsadói, és a legidősebb finoman köhintett egyet:
– Talán…
– Igen?
– Az erdei manók lehet, hogy tudnak segíteni. Huncut egy népség, de sok olyat tudnak, amit mi, egyszerű halandók nem, a környékbeliek legalábbis ezt mondják.

Árgyélus húzta a száját, mert hallott már más királyfiakról és királykisasszonyokról, akiket rászedtek azok a furcsa, hegyes fülű lények, de mindennél jobban vágyott az Üveghegy darabjaira, ezért nem mondott nemet.

– Személyesen kell majd odamennie felségednek! – tette hozzá a főtanácsadója – A manók köztudottan nem fogadnak követeket.
Így aztán Árgyélus el is indult az erdőbe, de amíg a nap le nem ment, egy fia manóval sem találkozott. Hanem aztán amikor éjfél körül megcsillant a holdfény a fák levelein, egyszerre kettőt is meglátott. A hajuk vörös volt és kócos, szeplős arcuk kerek, mint a holdvilág, és kíváncsian fürkésző tekintettel mérték őt végig. Árgyélus nem habozott, épphogy bemutatkozott, már mondta is a magáét, mielőtt a manók akár egyetlen szót is szólhattak volna. Amikor a végére ért elbeszélésének, a két manó összenézett, egymásra kacsintott, majd az egyikük így szólt:

„Malacod van, szavamra mondom,
mert mi vagyunk Rontom és Bontom!”

– Valóban? – csapta össze a tenyerét elégedetten Árgyélus a manók nevének hallatán, és el sem hitte, hogy ekkora szerencséje lehet. – Akkor hát tudtok segíteni?
– Tudunk hát – vihogta a másik manó -, de ára van! Száz aranytallér, vagy nincs üzlet!
– Száz tallér? – hüledezett a királyfi – De hiszen az rengeteg!
– Ne dühíts fel, rontom-bontom, mert a hegyet el nem bontom! – húzta össze a szemöldökét Bontom, és már tartotta is a tenyerét – Akarod azt az üveget, vagy sem?
– Akarom! – jelentette ki dacosan Árgyélus, és menten ki is számolt száz aranyat, amit kis oszlopokban helyezett a manók elé.
– Rendben van – bólintott Rontom, majd felmutatott egy apró szerszámot – Látod ezt a csákányt? Ezzel fogunk dolgozni!
Bontom is elővette a maga csákányát, és előre-hátra lengette, mintha csak bemelegítene.
– Várjatok csak! – szólt a királyfi. Most már igazán kíváncsi volt, hogy két ilyen apróság két, ugyancsak apró csákánnyal hogyan bontja majd el neki az Üveghegyet – Látni akarom, hogy működnek ezek a csákányok!
– Máris! – húzódott széles vigyorra Rontom szája, majd ő és Bontom számolni kezdtek:
– Egy!
– Kettő!
– Három! – azzal magasra emelték szerszámaikat, és csaptak egy nagyot a földre, mire az egy szempillantás alatt megnyílt alattuk, de csak egy lélegzetvételnyi időre. Mire Árgyélus észbe kapott, a manók és a száz aranytallér már el is tűnt a mélyedésben, ami ezután azonnal bezárult, mintha
soha ott sem lett volna.

Árgyélusnak másnap szavát sem lehetett venni, a tanácsadói csak találgattak, hogy mi történhetett.

– Rászedték… – mondta az egyikük, amikor a királyfi nem hallhatta.
– Móresre tanították! – így a másik, aki cseppet sem bánta, hogy ezúttal Árgyélus mégsem kapta meg, amit akart.

Akárhogy is, a kastély ablakai miatt egyiküknek sem kellett többé aggódnia, a kevély királyfi szóba sem hozta őket. A napfény szabadon szökik be rajtuk minden reggel, beragyogva az Óperenciás tengert és az Üveghegyet.