A kezes bárány

A bárányka komótosan végzett az utolsó falattal is. Nincs több, elfogyott. Jóllakottan leheveredett a fűbe, és emlékezett.
Emlékezett az édesanyjára, akinek egy húsvét előtti napon nyoma veszett. Akkortájt többen elvesztek, főleg a fiatalok közül. Gondolom, anyu vitte el őket a nyuszihoz.
De inkább elölről kezdem a történetet.
Időszámításom előtt néhány hónappal botrányos körülmények között megfogantam. Az öregem akkoriban már nem volt a topon. Így aztán gyakran elkódorogtak az asszonyai. Bár még ő számított az alfahímnek, a főkolomp már fáradtan fityegett a nyakában. Anyám is sűrűn eloldalgott a nyájtól. Kitavaszodott, és megpezsdült a vére. Nem tehetett róla, a fajfenntartás munkált benne. Apámból azonban kiveszett már a mormon hajlam, ezért anyunak új kihívások után kellett nézni. Legelés közben egyre kijjebb ette magát a nyájból. Már csak a távolból, messzire látszottak a fajtársai. A gazda pulija, a János persze észrevette a sompolygást, és a nyomába eredt. A csörgedező kis pataknál érte utol. Körös-körül dús legelő, mellettük giccsesen folydogált a patakocska, és a nap is a megszokott narancsszín tócsában landolt. Anyámra akkor váratlanul rátört a Stockholm-szindróma, és szerelmes pillantást vetett a pulira. János nem volt rest, sőt rasszista sem, ezért aztán puliszámba vette anyámat, és a lenyugvó nap sugaránál egymáséi lettek. Gondolom, ettől a pillanattól kezdve, kerültem én is a képbe. Egy darabig még együtt voltunk anyával, aztán megszülettem. Anyám, aki birka volt azt hitte, sohasem derül majd ki a félrelépése. Ez egészen a születésem pillanatáig titokban is maradt. Lehet mondani, hogy félsiker volt.
Földi karrierem ezennel megkezdődött, de valami nem stimmelt. A színem. A mostanában divatos kifejezéssel élve afroamerikai voltam, konkrétabban szólva fekete bárány. Az apa semmit sem vett észre. Komótosan megszámlálta a lábaimat, és rendben találta, hisz neki is annyi volt, tehát az apja fia vagyok. Ő is birka volt, és ezért büszke is. A puli is büszke volt, de ő tudta, hogy miért.
Lassan cseperedtem felfelé. Nem csoda, hiszen állandóan biokoszton éltem, ebédre mindig füvet kaptam. Nem ízlett, és nem is laktam jól vele. Megpróbáltam virágokat, kórókat, fagyökeret enni, de csak nem sikerült jóllakni velük. Valami egészen másra fájt a fogam.
Anya volt, aki kiskoromban tanítgatott, okosított, és sokat mesélt is nekem. Például a farkasokról. Mindig rettegve ejtette ki a farkas szót, mert a farkasok a birkák legnagyobb ellenségei.
Évek múltak el azóta. Most a magam útját járom. Megváltoztak a szokásaim. Már csak néhanapján tartok a nyájjal. Magányos birka lettem. Anyám nem tudta a farkasoktól való félelmet sem belém plántálni. Talán óvatlan is lettem.
Más lett a világ is. Felborult az ökológiai egyensúly. A farkasok sajnos kipusztultak.
Most ettem meg az utolsót.