A kincses lakás 1.

Edit a belvárosi hatalmas, négyemeletes, kétudvaros, lepusztult épület lépcsőházát söprögette. A feje körül glóriaként muslincák tömege repdesett, amik egyenesen a túlcsorduló kukákból indultak egy kis sétarepülésre. Az agyonfirkált liftet már kiseperte, felmosta a padlóját, és a fia dezodorából is kifújt egy jó nagy adagot a levegőbe, hátha elnyomja a liftben terjengő vizeletszagot. A hatás nem volt éppen tökéletes, de talán nem is lifttel jönnek fel az első emeletre a reménybeli vevők, akiket az ingatlanügynök ma délutánra ígért.
A töredezett, koszos lépcsőket is lesöpörte az első emelettől a földszintig, már csak a lépcsőház volt hátra. A kapun betódult egy kisebb csapat, három fiatal férfi, és egy idősebb nő. Hangosan, vidáman fecsegtek oroszul.
Ezek a mellettük lakókhoz jönnek, ők adják ki a szobáikat külföldieknek – gondolta Edit. Hol lengyelek, hol románok, hol kínaiak vircsaftolnak náluk. Hol meg a rendőrség csenget be őhozzájuk, hogy jöjjenek hatósági tanúnak, valamilyen házkutatás, vagy letartóztatás ügyében. Edit olyankor az ajtó ablakán lévő rácson keresztül, lassan és tagoltan azt válaszolta: „Szó sem lehet róla”, és már csukta is befelé az ablakot. Nem várta meg a kioktatást az állampolgári kötelességről. No persze, a rendőrök elmennek, ők meg itt maradnak. Ha fordítva lenne, ő is tudná, hogy mi a kötelesség.
Az egyik férfi szotyolát evett, a tenyeréből a magok héját Edit elé szórta a földre, de jutott belőle a cipőjére is, meg a fekete kartonszoknyájára. Edit a szemöldökét haragosan összehúzva, gyilkos pillantást vetett a fickóra, aki erre az arcába nevetett:
– Domasnyaja zsenscsina, sto sztoboj?*
Neked lenne bajod, ha én is két méter magas fiatal fickó lennék! De akkor nem is dobálnád elém a szemetedet. – gondolta Edit.
– Muszornüj jáscsik! ** – morogta Edit kétértelműen, és elég hangosan ahhoz, hogy a fickó meghallja. Elkerekedett a szeme a választól. Valahogy mindig elfelejtik, hogy ebben az országban több mint negyven évig kötelező volt orosz nyelvet tanulni.
A szotyolázó belenyúlt a zsebébe, és egy újabb marék napraforgó héjat vett ki belőle, röhögve a lépcső elé szórta, aztán ahogy ment fel az emeletre, szórta ki tovább a lépcsőkre.
Edit majd megpukkadt a méregtől. Kezdhette elölről a söprést.
Amíg sebesen járt a keze, egyre azért fohászkodott, hogy ennek a mai vevőnek ne menjen el a kedve attól, hogy megnézze egyáltalán a lakásukat, amint belép a rozoga, százszor feltört hatalmas, összefirkált fakapun a feketére füstölődött lépcsőházba.
Tavaly égtek le a kukák, a bennük lévő szeméttel együtt, amikor az ingatlankezelő – a bérházból társasházzá előlépett épület közös képviselőjeként – rájuk szabadította a tetőcserés vállalkozót, akinek a román munkásai a lépcsőházban kötötték be az áramra a sok munkagépet, amivel dolgoztak. Valamit azonban elszúrtak, mert kigyulladt a vezeték, felgyulladtak a szemetes kukák. A tűzoltók egy jó darabig küzdöttek, amire eloltották a tüzet. A házban napokig nem volt utána áram. A vállalkozó elvonult, de előtte éjjel ismeretlen tettesek még minden pincét feltörtek, és minden használható dolgot elvittek. Ők ott tartották a gyerekek biciklijeit. Mind a három kerékpár odalett. A rendőrség nem nyomozott, a biztosító nem fizetett.
Később a lépcsőházi villanyhálózatot megjavították. A feketére füstölt falon széles, bevakolatlan, téglaárkokban futottak az új vezetékek, a széthajlítgatott, kibelezett bádog postaládák felett.
Egy borzalom az egész lépcsőház akkor is, ha a remélt vevő kedvéért a bokáig érő szemetet, és reklámújságot összetakarítja benne! – állapította meg Edit.
Már egy éve hirdették a lakásukat eladásra, de még egyetlen érdeklődő sem jutott túl a lépcsőházon. A rendesebbek telefonáltak, és elnézést kértek, hogy nem érkeztek meg a megbeszélt időpontra. Eljöttek ők a házig, csak nem szeretnének ebben a házban lakni, akármilyen is az eladó lakás.
Végül megbíztak egy ingatlan ügynököt is az eladással. Ez az első érdeklődő, akit ma délután elhoz, ha ugyan hajlandó lesz egyáltalán bejönni ebbe a rémes lépcsőházba, amin a söprögetés sem sokat tudott javítani.
Edit – miközben a teli kukákba igyekezett belelapátolni a melléöntött szemetet, és a szétszórt reklámújságokat – magában elismerte, hogy teljesen igazuk van. Ők sem szeretnek ebben az utálatos házban lakni.
Amikor tíz éve ide költöztek, a ház már akkor is nagyon rossz állapotban volt. A függőfolyosók feldúcolva, a vakolat hiányzott a falakról, a tető egy darabja leégve meredezett az ég felé, ki tudja mióta. Aztán a függőfolyosókat megjavították, az aládúcolás megszűnt. A tetőt is megcsinálták elvileg, de jobban beáztak a negyedik emeleten lakók minden esőzésnél, mint amíg nem nyúltak hozzá. A többi nem változott. Na és a lakók! Hát talán ez a legrosszabb! Az elmúlt évtizedben sok lakásból kihaltak az idős lakók, és sokáig vagy üresen álltak, vagy olyan viselkedésű családoknak utalta ki a tanács, hogy az valami katasztrófa. Pár éve, amikor lehetővé vált a tanácsi lakások megvétele, az utolsó percben a még az üresen álló szoba-konyhás lakásokat is kiutalták ágról szakadt cigány családoknak. Volt olyan lakás, amiben húszan laktak, elmondhatatlan körülmények között. A másik udvarban a ház közös csapjáról egész nap, az udvarra kiterítve, szőnyegeket mosott az egyik ilyen család. Ebből éltek. A ház vízszámlája miatt a közös költség az égig ért, de ahhoz a pár lakóhoz aki szólni mert érte, azokhoz furcsa módon, sorban betörtek éjszaka. Ugyan csak az ajtót tették tönkre, és az előszobából, konyhából vittek el minden mozdíthatót, de ez is éppen elég volt.
Edit végzett a lépcsőház söprésével, felment az első emeletre, ahol laktak, és fogcsikorgatva összeszedte a függőfolyosó korlátjáról a sok ruhát, amivel csak úgy – kimosás nélkül – teleteregette a másik udvarban lakó roma család az ő udvarukat is. Szellőzni tették ki ezt a rengeteg koszos, büdös ruhát. Talán a szemétből szedték össze őket, még megfogni is undorító volt. Összemarkolta egy kupacba, átvitte a másik udvarba, rátette a kupacot az ottani korlátra, és gyorsan visszasietett a saját udvarukba. Bezárta a körfolyosó ajtaját, azt remélve, hogy kívül tartja a teregetőket, legalább addig, amíg az ügynök itt lesz az érdeklődőkkel.
Na persze, az oroszok! A sok jövő-menő külföldi hagyja nyitva mindig ezt az ajtót, ők hiába tettek rá zárat, és adtak hozzá kulcsot az ezen a folyosón lakóknak.
Automatikusan megszámolta a folyósóra kitett virágokat. Megint hiányzott kettő, a legszebbek. Sóhajtva átrendezte a cserepeket, hogy ne látsszon a foghíj, aztán bement átöltözni.

Eszter türelmetlenül ráncigálta magára a ruhákat, közben egyre az ajtó felé figyelt. Jöhetnének már a gyerekek!- gondolta. Micsoda nap lesz ez a mai! Ma végre bejut abba a lakásba, amiről kicsi kora óta hallott. Máme *** és Szábá**** hajdani lakásába, a kincses lakásba, ahogyan ők, kicsi kora óta, a mamájával nevezték. Azóta, amióta elég nagy volt ahhoz, hogy az édesanyja elmesélje neki a családi legendát, kezdve az 1944-es miniszterelnöki rendelettel, ami alapján nyilvántartásba vették, és zárolták a magyarországi zsidóság vagyonát. Üzleteiket, irodáikat, ingatlanjaikat elvették, értékeiket elkobozták. Be kellett adni az írógépet, kerékpárt, rádiót, fényképezőgépet, aranyat, ezüstöt, pénzt. Ennek azonban nem mindenki tett eleget, akiknek volt eszük, azok igyekeztek menteni a javaikat. Az ő nagyszülei sem vitték el mind az értékeiket a sullba***** , ahol összegyűjttették a zsidók vagyontárgyait. Az akkori lakásukban egy nehezen hozzáférhető helyre befalazták.
Azt már nem lehet tudni, hogy mi is volt a kincs, mert Máme és Szába nem élték túl a háborút. Az egyetlen lányuk – az ő mamája – még túl kicsi volt a kincs elrejtésekor ahhoz, hogy emlékezzen arra, mit is dugtak el. Csak a lakásra emlékezett, és a rejtekhelyre.

* házinéni mi a baj
** szemétláda
*** nagymama
**** nagyapa
***** zsinagógába

/Folyt./