A kincses lakás 5.

Eszter visszasietett a fürdőszobába, ahol Áron már szétszerelte a kád lefolyóját, de a húgával nem bírták kiemelni a helyéről a nehéz kádat.
Hárman is többször nekiveselkedtek, amíg centiméterről-centiméterre odébb-odébb tették a nagy öntöttvas kádat.
Aztán egyszerre csak meglátták lent a sarokban a megbontott vakolatot, és az ügyetlenül visszafalazott téglákat. Egymásra néztek, és az izgalom szemmel láthatólag meg-megborzongatta őket.
– Hát mégis – sóhajtotta Eszter olyan boldogan, hogy a füle is elpirult a nagy örömtől. Sára próbálta megóvni a csalódástól:
– Várj Anyu! Ne éld bele magadat! Lehet, hogy nincsen már ott semmi. Gondold meg, hogy hányan laktak azóta már itt… Amikor gettó volt…, meg a háború után…, meg a felújítás is…
Áront is elbűvölte a kincsvadászat.
– Csak lassan! – mondta. – Ez egy nagyon fontos pillanat, ilyen soha többé nem lesz az életben. Örökké kell, hogy emlékezzünk rá, akármi is lesz a vége!
Lekuporodott a sarokhoz, a megbontott falszakasz elé, lassan végig simította a kezével. Egy-egy lazán visszatett téglát megmozgatott, aztán bedugta közéjük a vésőt, kicsit megfeszítette, csak úgy a kezével, és már ki is pottyant az egyik tégla. Felvette a földről. Sára kezébe adta, ő pedig az édesanyjuknak nyújtotta. Eszter elvette, és óvatosan a többi törmelék elé tette. Áron kifeszítette a következő téglát, ami bejárta ugyanezt az utat. Aztán a többivel is megismételték a szertartást. Hamarosan láthatóvá vált egy nagyobbacska üreg, amiben valami összekötözött csomag feküdt. Áron megdörzsölte az arcát a jobb kézfejével, felnézett, és szinte suttogva kérdezte:
– Akarod te kivenni, Anya?
– Jó, igen, akarom, hát persze – dadogta Eszter, és helyet cserélt a fiával. Leguggolt, benyúlt az üregbe, és óvatosan kihúzta a csomagot, ami dohos szagot árasztott, és elég nehéz volt. Szuszogva kiemelte, és a fürdőszoba közepére tette. A megfeketedett madzag, amivel többszörösen átkötötték, úgy volt megcsomózva, hogy egy rántásra kioldozódott. Eszter szétbontotta a szürkés csomagolást, ami – a másik oldalát meglátva – egy viaszosvászon asztalterítőnek bizonyult.
A csomagban mindenféle tárgyak voltak. Sára izgatottan várta, hogy előkerül a kincs: sok-sok ezüst és arany ékszer, drágakövek, igazgyöngyök, kis értékes festmények, szobrocskák…
Legfelül egy furcsa jelekkel kihímzett, erősen penészmintás, elég nagy bársony zsákocska feküdt. Eszter felállt, megfogta az egész csomagot, és bevitte a hálószobába. Letette a földre, aztán visszament a fürdőszobába, leporolta a ruháját amennyire csak lehetett, és az előző lakók által ottfelejtett szappannal alaposan megmosta a kezét. A szobában megtörölte a táskájából elővett papírzsebkendővel.
Felemelte a bársony zsákocskát, és kinyitotta. Sára megbűvölve nézte, azonban a remélt antik festmény helyett egy dohos szagú, négyzet alakú fekete-fehér csíkos összehajtogatott gyapjú lepel került elő belőle. Eszter széthajtotta a csíkos leplet, a négy sarkán egy-egy rojt volt rávarrva.
– Mi a csuda ezt ez anya? – kérdezte Sára. Eszter egy kicsit zavarba jött.
– Azt hiszem ez egy talesz, egy imaköpeny. A reggeli imádságnál kell viselni a férfiaknak. Összehajtotta a csíkos gyapjú köpenyt, és óvatosan visszatette a bársony zsákocskába, majd a költözködésnél a fal mellé letett heverőre rakta. A csomagban a bársony zsákocska alatt egy rozsdás hétágú gyertyatartó feküdt.
-Ezt egy menóra – monda Eszter és letette a heverő mellé a földre.
Sára nem értett különösebben a fémekhez, de abban egészen biztos volt, hogy ez a rozsdás vacak nem lehet sem aranyból, sem ezüstből.
A gyertyatartó alatt egy újabb hímzett, penészes bársony zacskó volt, ami kisebb volt, mint az imaköpeny zsákocskája. Ebből két fekete, berepedezett, enyhén penészes szíj került elő, és két fekete kis doboz hasonló állapotban. Dohszag áradt belőlük. Sára elhúzta a száját, és megcsóválta a fejét. Áron a falhoz támaszkodva csendben nézte az anyját, amint felleltározza a megtalált kincseket. Eszter felnézett egy pillanatra és azt mondta:
– Ezek imaszíjak. Ezekkel erősítik fel a kis dobozokat a homlokukra és a bal karjukra imádkozás előtt a férfiak. A dobozkákban bibliai idézetek vannak, azt hiszem.
A kis zacskó alatt egy fadoboz volt. Sára előrehajolt, hogy jobban lássa a doboz tartalmát. Egészen biztos volt benne, hogy drágaköveket, vagy igazgyöngyöket rejtettek el benne. Azonban csak egy kis darab pergamen volt a dobozban, megfakult írásjelekkel teleróva.
Eszter forgatta a kezében egy darabig, aztán megcsóválta a fejét.
– Azt hiszem ezen a pergamenen is vallási szöveg van, de sajnos nem tudom, hogy ez mire való.
A fadoboz alatt egy hímzett szélű, viseltes, fekete bársony kipa volt, ezt mindannyian tudták, hogy egy olyan sapka, amit a zsidó férfiak viselnek még manapság is.
A csomag aljában egy kis, rozsdás, kétfülű fém kancsó volt, és hat darab rozsda lepte talpas fémpohár, hat hasonló állapotban lévő fém alátéttel. A poharakon körben, és az alátétek szélén valami minta volt. Eszter egy papírzsebkendővel megdörzsölte az egyik tányérkát, és egy kis darabon felismerhetővé vált a leveles szőlőfürt motívum, ami körben a szélét díszítette. Ezeket is letette a földre, a gyertyatartó mellé.
A csomag legalján már csak egy penészes kék bársonyterítőbe tekert valami volt.
Eszter kibontotta, és egy vászonkötésű, megviselt könyvecske került elő belőle, a borítóját körbe futó dombornyomás közepén „Festgebete der Israeliten” felirattal. Sára kíváncsian nyújtogatta a nyakát:
– Hadd látom! Mi az Anya? Mi az?
Eszter halkan válaszolt:
– Héber imakönyv, német fordítással.
Sára kényszeredetten nevetni kezdett:
– Ezek a kincsek? Ez a halom ócskaság? A nagyapád meg volt bolondulva, hogy ezekért feláldozta az életét!
Áron csitítóan a húga vállára tette a kezét, de az lerázta magáról. Hisztérikusan egyre csak azt ismételgette: „Meg volt bolondulva!” „Meg volt bolondulva!” Áron rákiabált:
– Hagyd már abba! Nem, nem volt bolond! Csak vallásos. A zsidó vallási törvények előírják, hogy a vallási rítusokhoz szükséges tárgyakat, el kell temetni, el kell rejteni, hogy megelőzzék az esetleges megszentségtelenítésüket. Amit itt találtunk, azok mind ilyen tárgyak. Az imakönyvet is azért rejtették el, hogy Isten szava ne jusson arra a sorsra, mint a közösség. Én sejtettem, hogy valami ilyesmit fogunk találni…
Sára dühösen rásziszegett:
– De nagyon okos vagy! Miért nem mondtad már előbb! Ide költöztünk ebbe az ócska házba, szétvertük ezt a gyönyörű fürdőszobát, miközben te tudtad, hogy penészes rongyokat és rozsdás vackokat fogunk találni! Te is bolond vagy, mint a dédapád!
Áron védekezően mondta:
– Úgy sem hittétek volna el, és Anya mindenképpen meg akarta tartani az ígéretét…
Eszter közben kinyitotta az imakönyvet, ott, ahol magától szétnyílt. Az egyik oldalon héber írásjelekkel, a másik oldalon gót betűkkel telerótt oldalak között néhány bankjegy lapult. Egy darab ezer pengős, és négy darab száz pengős. A bankjegyek alatt pedig, egy fénykép: Egy kalapos férfi, és egy fejkendős nő áll télikabátban, egy belvárosi utca közepén, s egy kockás kabátos, csillogó szemű kislány kezét fogják, akinek óriási hófehér masni van a hajában. Mind a hármuk kabátján hatalmas sárga csillag.
Eszter vonítóan mély sírással ráborult a heverő szélére. A gyerekei megrendülten nézték.
– Ne siras_distinctd a kincseket! Nem bírom nézni, hogy így szenvedsz! Ne siras_distinctd! – kiáltotta kétségbe esetten Sára, és megrázta a térdelő asszony vállát.
Eszter azonban csak szorította magához a fényképet, és zokogott, miközben körülötte ott hevert egy kis krejzlerájos handlé* minden kincse.

* szatócs üzletes kereskedő

VÉGE