A kis fenyő

A kis fenyő egy domboldalon állt egy cseresznyefa szomszédságában. Senki sem tudta, hogy bármelyikük is hogy került oda, de tény, hogy ott voltak a domb tarka sokasága közt. Volt ott bodza, som, szamóca, szeder, kökény, csalán, vadalma, szőlő, parlagfű, vadrózsa, pipacs, és ki tudja, hogy még hányféle növény és fa. Mindez nem is számít, mert a történet a fenyőfáról és a cseresznyefáról íródott. Mi tagadás a kis fenyő roppant formás volt. Tavasszal mégis irigykedve nézte, ahogy a cseresznyefa kivirágzott. Nyárra termése lehúzta ágait, melyből örömmel szedtek a kirándulók és a maradékot a madarak fogyasztották el.
Ősszel színesedett, majd, mint minden lombhullató fa, elvesztette leveleit és csupaszon meredtek az ágai az ég felé.
– Hogy nézel ki, te szerencsétlen? – mondta a kis fenyő.
Ki törődik már veled? Nem vesz észre senki sem. Bezzeg engem. Miattam jönnek ide, hiszen szebb vagyok, mint valaha, te meg nem vagy más, mint egy kiszáradt fa.
– Ne bántsál kérlek! Hiszen érzem, hogy fogy az erőm és téli pihenőre kell mennem.
– Az engem nem érdekel. Az lesz a legjobb, ha kivágnak, talán a tűzre még jó vagy.
– Ne légy könyörtelen! Szép voltam, sok felvétel készült rólam. Aztán adtam mindenkinek enni. Láthattad, hogy örültek nekem a gyerekek, milyen boldogan kiáltották, nézd csak cseresznye, szedjünk belőle! Lehajtottam ágaim, mint anya a karjait, ha magához akarja ölelni magzatjait. Ami fent maradt a magasban, azokból táplálkoztak a madarak. Nem hiszem, hogy boldog csivitelésük nem hallottad.
– És ha hallottam, hol van az már. Csupasz vagy és szánalmas, remélem, hogy kivágnak, mert nem mutatsz jól mellettem, máshol lenne a helyed.
– Ne vágass ki kérlek, azt mondják, hogy tavaszra újjá éledek, virágok nyílnak ágaimon és terméseim ismét meghozom.
– Lári-fári, még, hogy azt mondják! Ki mondja? Mutass nekem egyet is!
– Nem tudok mutatni, de mondd, miért vagyok útban, ha úgyis téged figyel minden szem, miért baj, hogy én is létezem?
– Mert felesleges vagy azért, és a látványod is csúnya.
Favágók jöttek.
– Jaj, mi lesz velem? Valóban a tűzre tesznek? – gondolta a cseresznyefa.
Nézd csak, mondta egyikük, milyen szép az a kis fenyő, vágjuk ki, örülni fognak a gyerekek neki, hisz úgy is karácsony közeleg.
Ezzel a kis fenyőt kivágták, hazavitték, karácsonykor szépen feldíszítették. A cseresznyefa rálátott az ablakra, melyből sugárzott a kis, formás fenyő, rajta a rengeteg dísz és a színes fények. Tényleg gyönyörű vagy, súgta a cseresznyefa, mielőtt még téli álomba merült volna.
Tavasz lett újra, a lombhullató fákon megjelentek az első rügyek, majd az apró kis levelek és végül kivirágzott a cseresznyefa.
Körbe nézett. Hol van a kis fenyő? Utoljára karácsonykor látta, emlékezetében mindennél és mindenkinél szebbnek. Kicsit körbenézett, és jaj, mit látott, az árokparton, nem messze tőle a kis fenyő feküdt majdnem teljesen kiszáradva.
– Mi lett veled kicsi fenyő?- kérdezte ő, a szépsége teljében levő cseresznyefa.
– Az ember kivágott, a fűtött lakásba behurcolt, rám aggatta a sok díszt, aztán vízkeresztkor visszahozott, és mint egy megunt tárgyat kidobott.
– Szegény kicsi fenyő? Hogy segíthetnék rajtad?
– Nem tudsz, mert nincs gyökerem, de ha van egy toboz rajtam, akkor talán kihajt. Kérlek, mondd el szomorú sorsomat és bocsásd meg, hogy bántottalak.
– Nem haragszom. Szép voltál mellettem, talán éppen ez lett a veszted, de hidd el, ha az embernek már nem kellek, én is utánad megyek.
Néhány év eltelt és a domboldalon ki tudja miért egy újabb kis fenyő növekedett. Szép volt és szinte tökéletes. Alsó ágai, mint szoknyácska kerítették körbe karcsú derekát, a felsőbb ágak arányosan követték egymást. Istenem, de szép, gondolta a cseresznyefa, jaj, csak nehogy az előző sorsára jusson, már tudom, hogy a sok dísz csak látszat, ha a fenyő már elvesztette a gyökereit, kiszárad szegény és kidobják.
Decemberben ismét jöttek az emberek. Az egyik megszólalt: nézd csak azt a csodás fenyőt, már rég kiszemeltük magunknak. Ki kell vágnunk, a gyerekek örülni fognak. Ne vágd ki, mondta a másik, kár lenne érte. Inkább vegyük ki gyökerestül és hozzuk vissza, úgy látszik szeret itt lenni, hadd éljen újra.
Így tettek, és a fenyőt karácsony után visszavitték. Kicsit megsínylette, de átvészelte. Azóta is nőtt és évről évre szebb lett, de nem fuvalkodott fel soha, hiszen tudta, hogy a sorsa mások kezében van. Örül az életnek, a friss tavaszi szellőnek, a nyár melegének, a hűvös ősz érkezésének, csak a tél, igen attól az egytől fél, de ha elég nagy lesz, talán megússza, drukkol érte jó barátja a cseresznyefa.