(Ez egy részlet a készülő kelta-római regényemből, melynek főszereplője egy brit druidanő. Jelenleg 5 éves kislány, aki egyszerű szülei sokadik, megtűrt gyermeke. A helyszín a mai Wales.)
Aztán, egy napon, váratlanul idegen férfiú érkezett közénk, méghozzá keletről, az Ellenség földje felől. Ritka esemény volt az ilyesmi a faluban. Szövetségeseinket leszámítva nem nagyon vetődött errefelé idegen ember, csak néha egy-egy vándorló bárd vagy kereskedő.
Mi, pásztorgyerekek vettük észre először a távolban a lovat és ismeretlen lovasát.
Magasan a völgy felett, a domboldalon kuporogtunk, sziklák fedezékében. Az őszi eső reggel óta kitartóan, nyálkásan szemerkélt, egyaránt agyonáztatva gyapjúköpönyegeinket és szokásos, csibészes élénkségünket. Már csak az estét vártuk, hogy végre hazahajthassuk a türelmesen ázó juhokat, és megmelegedhessünk a tűzhelynél. Az este csak nem akart megérkezni: dermedten és rosszkedvűen ücsörögtünk egymás mellett, nem remélve, hogy tartogathat még bármit ez a nap.
„Királyunk” unottan kikukkantott a csepergő esőbe, és ásításra nyitotta száját. Ekkor fedezte fel a közeledő lovast.
Az ásítás izgatott ordításba fordult:
– Odanézzetek! Valaki jön!
Felbolydultak erre a gyerekek, mint a hangyaboly, ha követ dobnak a közepébe. Mindenki látni akarta az idegent. Én voltam köztük a legapróbb: hiába ágaskodtam, nem láttam semmit.
– Jaj, emeljetek már fel, hadd nézzem én is! – kuncsorogtam felajzva.
– Nyughass! – förmedt rám Cygfa, buzgón nyújtózkodva a többiek válla felett. – Majd meglátod, ha ideér a kanyarba.
Így is történt. Hanem, amikor előbukkant az esőfüggöny mögül, riadtan simultam a nővéreimhez.
Az ismeretlen szokatlanul nagy, csontos, szürke lovon ült, és szürke-zöld kockás, csuklyás köpönyegében szinte összeolvadt az állattal. Egészen olyan volt, mint valami, árulással elveszejtett harcos hazajáró lelke Dana históriáiban.
– …E…ez ugye egy szellemlovas? – tudakoltam fogvacogva.
Gwendydd az idősebbek sokat tudó megvetésével nézett le rám:
– … Hogy te milyen buta vagy! Hát nem hallod a lódobogást?
Igaza volt. A szellemlovasok nem csaphatnak zajt, ezt már én is tudtam. Hús-vér ember ült a ló hátán, méghozzá előkelő valaki: ezt láthattam a lebernyegét nyaknál összefogó, nagy, csillogó dísztűről. Ilyet a magunkfajta egyszerű népek nem hordanak.
Meglódult a képzeletem, de a többieké is. Egymás szavába vágva találgattuk, vajon kiféle-miféle lehet a jövevény. Sokan megrettenve visítozni kezdtek, hogy biztosan az Ellenség jön.
A hangzavarnak az vetett véget, hogy a „király” váratlanul elbődült:
– Kuss legyen! Nem tudok gondolkodni a károgásotoktól!
Megszeppenve hallgattunk el mindnyájan, pedig tudtuk, ez a szöveg nem tőle, hanem Harcok Bikájától, a klánunk főnökétől származik: a kárpáló asszonyságokat szokta így csendre inteni. Utána a lábát használja…
„Hefydd Pendragon”, dacolva az esővel, kimászott a menedékhelyről, és felült a trónjául szolgáló, rég ledőlt, szögletes sziklatömbre, jelezvén, hogy szólni kíván hozzánk.
Amikor mindannyian körülálltuk, engem szólított:
– Lépj elő, Gwyneth törzsfőnök!
Nem akartam hinni a fülemnek, hisz' a „király” eddig még alig méltatott a figyelmére.
Remegő lábakkal húzódtam közelebb a trónhoz.
– Figyelj jól, törzsfőnök! – folytatta Hefydd. – Lerohansz a faluba, ahogy csak bírsz, és figyelmezteted a Nagyfőnököt! Megtudod, ki ez az idegen, aztán visszajössz ide, és jelented nekem! Megértetted?
– Igen, Pendragon! – suttogtam, s a fejem szinte kóválygott az izgalmas küldetéstől, amelyet mindegyik „törzsfőnök” magának áhított volna.
Irigy tekintetek méregettek mindenünnen; még szegény nővéreim is szinte elzöldültek a féltékenységtől, amikor rájuk bíztam „népemet”, a három bárányt. Aztán szélsebesen nekiiramodtam, lefelé a hegyről, csak úgy fröcsögött a sár a nyomomban. A futás sohasem jelentett nekem nehézséget: olyan könnyedén és gyorsan tudtam szaladni akkoriban, hogy még Virgoncnak is szednie kellett mind a négy lábát, ha lépést akart velem tartani. Persze, most is rögtön utánam szegődött.
A falunkba két út vezetett a legelők felől: a hosszabbik némi kerülővel érte el a földsáncot, a rövidebb pedig felkapaszkodott a Szent Liget alacsony dombjára, és átvágott rajta.
A lovas a kerülő úton vágtatott el, így hát a Szent Ligetet választottam, annak ellenére, hogy erre a helyre még a felnőttek sem szívesen léptek be egyedül, különösen ilyen szürke, borongós délutánokon. Nagyon fiatal voltam még, nem értettem, mitől félnek, noha éreztem, a Szent Ligetet különös titkok lengik körül.
Enyhe aggodalomféle borzongott át rajtam, amikor kifulladva felkapaszkodtam a dombra, a mohos törzsű, óriási tölgyek alá, melyek görcsbe csavarodott ágaikkal vénebbnek látszottak, mint maga az Idő. Szerettem ezeket az ősöreg fákat, de azért féltem tőlük egy kicsit.
Még sohasem jártam a Szent Ligetben egyedül, csak éjszaka, amikor az Istennő vezetett engem ide, de olyankor mindig teljes biztonságban éreztem magam. Körül sem nézve szaladtam a fák között, lihegő kutyámmal hátam mögött. Szerettem volna már kívül lenni a titkok erdején, mert a fák ebben a misztikus félhomályban túl nagynak és ijesztőnek tűntek…
Csak reménykedhettem abban, hogy sikerül elkerülnöm az Áldozat Helyét, a nemetont, ahol már annyi jószág végezte életét a druidák kése alatt. Sőt, a nagyobb gyerekek azt suttogták, hogy néha emberek is… Biztosat persze senki sem tudott közülük, hiszen sok szertartásra csak a felnőtteket engedték be, és őket sem mindig. Az tény, hogy időnként el-eltünedeztek emberek a faluból, de háborús időkben ez fel sem tűnt… Márpedig szinte folyton ilyen idők járták mifelénk.
Eddig még sohasem gondoltam a feláldozottakra, csak ott, akkor, a nyúlós, szürke homályban, és minden különös formájú faágban egy-egy halott ember vagy állat nyughatatlan szellemét véltem felfedezni. Egyre jobban féltem, pedig semmi sem történt körülöttem, leszámítva, hogy elállt az eső; egyáltalán nem bántam, amikor végre kijutottam a Szent Liget árnyai közül.
Az idegen még így is megelőzött: éppen a lova hátáról kászálódott lefelé, amikor a nagy rohanástól remegő inakkal, levegőért kapkodva odaértem a Gyűlésház előtti irtásra.
Arról már lemaradtam, hogy én kürtöljem szét a faluban a hírt: a lódobogás mindenkit kiugrasztott a kunyhójából. Mivel hadas idők voltak, sokan rögtön a fegyverükért nyúltak, mert azt hitték, nyakunkon az Ellenség. Amikor látták, hogy csak egyetlen ember érkezett, a kardok és hajítódárdák visszakerültek a helyükre. A nagy Gyűlésházban azonban senki sem mozdult.
Az irtáson nyomban gyülekezni kezdtek a szájtátiak: úgy körbefogták a jövevényt, hogy alig láthattam belőle valamit. Pedig nekem küldetésem volt, amit teljesítenem kellett, ráadásul a kíváncsiság is hajtott. Így hát követtem a kutyámat: négykézlábra ereszkedtem, és átsurrantam a lábak erdején.
Az ismeretlen kikötötte a szürke lovat, aztán lerázta köpönyegéről az esővizet, és hátratolta csuklyáját. Az emberek leplezetlen érdeklődéssel bámulták: úgy tűnt nekem, mintha néhányan még rá is ismernének. Számomra azonban teljesen idegen volt az előbukkanó, széltől cserzett, hosszú, csontos arc.
A kerek Gyűlésház mellől leskelődve, alaposan szemügyre vettem a jövevényt.
Javakorabeli férfiú volt, tekintélyes szakállal, és hosszú, rőtes fényű, sötét hajjal. Magas, barázdált homlokán kissé már megkopott, remekmívű ezüstpánt csillogott. Nyugodt, tiszta, szürke szemét finom, sugaras ráncok vették körül, mint azokét, akik sokat mosolyognak. Sötét, egyenes szemöldöke viszont kissé szigorúvá tette nyílt tekintetét.
Hosszú, zölddel mintázott, vadmadár-szürke köpönyege a legfinomabb gyapjúból készült; nyakán a nagy, szarvasokat formázó ezüstkapocs előkelő emberre vallott.
A tiszteletet parancsoló összhatást mégis elrontotta valami, mégpedig egy gyerekesen fitos orr, amely majdnem olyan volt, mint az enyém. De talán épp ez tette olyan rokonszenvessé az idegen arcát…
Szépen hangzana, tudom, ha azt mondanám, már az első percben éreztem, ez az ember
átformál engem, és gyökerestül fordít ki Cymru földjéből; ám ez nem igaz. Semmi mást nem éreztem, mint megveszekedett kíváncsiságot; önkéntelenül egyre közelebb óvakodtam hozzá a fal mellett.
A Gyűlésház ajtaján le volt engedve a marhabőr, jelezve, hogy odabenn tanácskozás folyik éppen. Ilyenkor egyikünk sem merte óhajával háborgatni Harcok Bikáját, a nemzetség nagyurát, mert tudtuk, erre nagyon dühös, és dühe rettenetes tud lenni…
A jövevény talán nem ismerte a szokásokat, vagy nem vett róluk tudomást, mert odalépett a Gyűlésház bejáratához, és leakasztotta a kicsi dobot, mely a szemöldökfa felett lógott, néhány friss fej társaságában.
A falubeliek egymásra néztek – volt, aki ijedten, volt aki kajánul, – de senki sem figyelmeztette az idegent, inkább kíváncsian lesték a fejleményeket.
A dob megdöndült, én pedig a falhoz lapultam, és összeránduló gyomorral vártam az ordítást. Az meg is érkezett nyomban, a Gyűlésház belsejéből.
A klánfőnök érdes hangja mennydörgőn tört át a bikabőrön:
– …Ki a kórságos rossznyavalya az, ilyenkor? Hát nem látod, hogy tanácsot tartunk?!
Az ismeretlen férfiú cseppet sem ijedt meg, sőt, újra és újra a dobra ütött.
Rémülten hallottam, hogy odabenn mozgolódni kezd valaki. Azt is tudtam, kicsoda, mert a falon keresztül is éreztem a felőle áradó, törni-zúzni vágyó indulatot.
Két kemény kéz félretaszította a marhabőrt, és Harcok Bikája szinte kirobbant Gyűlésházból. A falubeliek tapasztaltan hátrálni kezdtek az irdatlan méretű, tiszteletet parancsoló nagyúr elől.
A klánfőnök végigjártatta szikrázó, kék szemét az emberein.
– Melyik volt az? – bömbölte vöröslő képpel.
– Én! – az idegen, aki eddig békésen álldogált a házfalnál, most szólalt meg először.
A főnök harciasan odakapta a fejét, aztán váratlanul elcsendesedett, csak a szemét meresztette nagy döbbenten. A jövevény odalépett hozzá, – szinte eltörpült Harcok Bikája mellett, pedig jó hosszú, szikár ember volt, – s így köszöntötte:
– Üdvözöllek Taranawc kegyeltje! Örülök, hogy jó erőben és épségben talállak. A hangod még mindig a régi…
Érdekesen beszélt az idegen férfiú: kicsit másképpen ejtette ki a szavakat, mint ahogy mifelénk szokás. A hangja pedig igazán különleges volt: rekedtes, és mélyen zengő egyszerre.
A klánfőnök dermedtsége lassan oldódni kezdett: ennek első jeleként visszatért a hangja.
– …Kernow-i Connor, a druida! – bődült el, összecsapva kezeit. – …Már azt gondoltuk, nem is élsz, vagy végleg elfelejtkeztél Cymru földjéről!
A jövevény elmosolyodott; szeme sarkában elmélyültek a „napsugárráncok”.
– Hogyan is felejthetném el… ahhoz túl sok köt engem ide.
– Esküszöm az Istennőre, akire a családom szokott, alig hiszem el, hogy tényleg te vagy az, jó uram! …Tudás Lángja nagyon fog örülni neked!
Harcok Bikája körbepillantott, és mivel én álltam legközelebb hozzájuk, magához intett. A megtiszteltetéstől elállt a lélegzetem, hiszen urunk eddig még a létezésemről sem vett tudomást.
Bután bámultam rá, és alig fogtam fel szavait:
– Eredj, szólj a szent embernek!
Nem mozdultam.
– Na, mi lesz már, lódulj! – förmedt rám a klánfőnök türelmetlenül.
Megrázkódtam ijedtemben.
– A… azonnal, nagyuram… – hebegtem akadozó nyelvvel, és már iszkoltam is.
Csak félúton értettem meg, hová is küldött Harcok Bikája: Tudás Lángjához, a druidánkhoz. Ettől az embertől pedig rettenetesen féltem, magam sem tudom, miért. Furcsa volt, kiismerhetetlen, és úgy éreztem, sötét rejtélyek lengik körül, bár egyetlen ilyet sem tudtam volna megemlíteni.
A legfélelmetesebbnek mégis fekete szeme tűnt számomra: a vesébe hatolóan szúrós tekintet, és mindezek tetejében a szokatlanul hosszú, sötét szemöldök. Egyes falubeliek szerint egészen olyan pillantása volt, mint… mint az enyém! A rossz nyelvek szerint több köze lehetett hozzám, mint az apámnak. Akkor még nem értettem, mit akarnak ezzel mondani.
Jóval később, nagyobbacska gyermekként, már felfogtam a csúf pletyka lényegét, és kénytelen voltam elgondolkodni rajta. Nem hiszem, hogy igaz lett volna: a druida néhány évvel a születésem előtt nősült, és felesége, Brigíd, fiatal, kívánatos teremtés volt. Nem gondolnám, hogy ráfanyalodott volna az én öregedő, medveszerű anyámra, akit folyton a nyersvas és a verejték szaga lengett körül.
Tudás Lángja, vagyis a tiszteletreméltó Bran háza a Szent Liget közelében állt, kissé távolabb a többi kunyhótól. Ahányszor csak erre jártam, mindig nagy ívben elkerültem ezt a „titokzatos házat”, most azonban nem tehettem.
Ott álltam az alacsony bejárat előtt, és a vaddisznóbőrre bámultam tétován. Nem mertem közelebb lépni. Többször felemeltem a kezem, hogy kopogtassak a paticsfalon, ám minden bátorságom elszállt, ha arra gondoltam, hogy a zord druida mindjárt kinéz a bőr mögül, és rám ripakodik, hogy mit keresek én itt. Legszívesebben elszaladtam volna, de nem mertem, mert úgy meg a klánfőnök dühét vonnám magamra. Habozva ácsorogtam a ház bejárata előtt, és nem tudtam eldönteni, a druida haragja-e a rosszabb, vagy Harcok Bikájáé.
Virgonc kutyám, – aki ide is hűségesen követett, – leült a hátsójára, és borzas fejét értetlenül forgatva nézett fel rám: nem szokott hozzá gazdája határozatlanságához. Feszültségemet azonban megérezhette, mert váratlanul égnek vetette az orrát, és keservesen vonyítani kezdett.
– Csitt…! Csend legyen! – suttogtam rémülten, a kutya viszont csak annál inkább rázendített. Még cifrázta is!
Meglebbent a vaddisznóbőr, és én holtra válva meredtem az előbukkanó arcra. Szerencsém volt: nem Tudás Lángja pillantott le rám, hanem kövérkés, ifjú felesége, Brigíd, akit a szent ember évekkel ezelőtt hozott magával Eireann szigetéről.
– …Mi kellene, kicsi lány? – kérdezte az asszony barátságosan.
– …Urunkküldöttatiszteletreméltószentemberhez…. – hadartam sután, egy szuszra.
– …Ki az, Brigíd? – hallottam odabentről a druida mély hangját, és éreztem, a vér kifut az arcomból félelmemben.
Gywddion kisleánya. – válaszolt a fiatalasszony.
– …Melyik a sok közül? – érdeklődött Tudás Lángja.
Hangjában némi csúfondárosságot véltem felfedezni, és ez kissé merészebbé tett.
– Gwyneth, a legkisebb! – kiáltottam „halált megvető bátorsággal”, bár a hangom remegett.
– Engedd be, kedves! – szólt a szent ember, és Brigíd, vállamra téve egyik gömbölyű, puha kezét, beterelt a kunyhóba.
Összeszoruló szívvel léptem be a rettegett házba. Egyszer már jártam itt, egészen apró gyermekként, amikor Dana azért hozott el a tiszteletreméltó Branhoz, mert nagyon beteg voltam. Arra már nem emlékszem, mit csinált velem, csak arra, hogy nagyon ordítottam…
Tudás Lángja éppen a tűzhely mellett üldögélt egy farkasbőrön, frissen szedett gyógyfüveket kötött csokorba, színes gyapjúszálakkal; a kunyhót betöltötte különös, erős illatuk.
Reszketni kezdtem, és megszeppenve néztem a földet magam előtt, s egy szót sem tudtam kinyögni. Így hát a druida szólalt meg először:
– Mi történt, kislányom? Beteg lett valaki a családban?
– N…nem, tiszteletreméltó szent ember… – hebegtem nagy kínban. – Urunk küldött hozzád, mert jött egy idegen, akit ismersz. Azt mondta, örülni fogsz neki…
– …Örülni? – csodálkozott Bran, és szúrós szeme az arcomba villant. – Hogy hívják ezt az idegent?
Ekkor döbbentem rá, hogy elfelejtettem az ismeretlen férfiú nevét.
– Nem tudom… – feleltem lesütött szemmel, – de azt hiszem, Kernow-ból érkezett.
– Kernow-ból? Hát ez különös… – mormolta a druida sötét bajusza alatt, és felpattant a tűz mellől.
Szó nélkül kisietett a házból, én pedig kíváncsiságtól hajtva követtem. Kicsusszantam mögötte a bejáraton, és meglepetten láttam, hogy az idegen és a klánfőnökünk már majdnem ott állnak a kunyhó küszöbén. A szájtátiak tisztes távolságból követték őket.
A jövevény újra fejére húzta nagy, laza csuklyáját, s úgy elfedte vele arcát, hogy csak szürke szemei fénylettek elő a homályból.
Tudás Lángja távolságtartóan méregette, és látszott rajta, hogy igyekszik felismerni, de hiába. Majd közelebb lépett, és hűvösen így szólt:
– Üdvözöllek, idegen! Állítólag ismernem kellene téged, mégsem tudom, ki vagy, és miért rejtőzöl a csuklyád mögé…
Az ismeretlen ekkor kis híján felnevetett: csuklyája alól valami elfojtott kuncogásfélét hallottam. Egyenesen a szent ember szeme közé nézett, és valami furcsa, ritmusos kántálásba kezdett; úgy tűnt nekem, mintha különös neveket sorolna, melyek szorosan egymásba fonódnak, összeolvadnak.
Tudás Lángja megkövülten meredt rá, és szája lassan elnyílt, mint egy csodálkozó kisgyereké, különösen, amikor a saját nevét hallotta kicsendülni a hosszú sorozatból. Hirtelen ő is bekapcsolódott a kántálásba, s végül felkiáltott:
– Connor, a Lelkek Kisimítója!
A másik nevetve lökte le magáról a csuklyát, és szó nélkül átkarolta a megdöbbent druidát. Tudás Lángja úgy kapaszkodott belé, mint egy fuldokló, és a közelükben állók láthatták, hogy könnycseppek gördülnek le szakállas arcán.
Hosszan ölelték egymást, s amikor kibontakoztak egymás karjaiból, a tiszteletreméltó Bran, félig nevetve, félig bosszankodva csóválta meg a fejét:
– Connor, te gazember! Sejthettem volna, hogy te vagy az: ez a tréfa teljesen rád vallott!
– Az meg terád, hogy nem ismertél meg… – vágott vissza a másik szelíden.
– Nem gondoltam volna, hogy még életben vagy… Annyi időt töltöttél tőlünk távol.
– Te is tudod, hogy nem én akartam így… – felelte Kernow-i Connor elkomorulva. – Az Istenek szándékát nem tudjuk kiszámítani, csak beteljesíteni… Hozzátok sem csak a szeretet hozott vissza: Avu úrnő szólított, és küldött ide, még nem tudom, miért. Mindenesetre nagyon örülök, hogy újra láthatlak, jó Branom!
A Holdkirálynő nevére felkaptam a fejemet, hiszen engem is ő szokott szólítani! Tudtam, éreztem, hogy meg kell ismerkednem ezzel a messziről jött druidával, s ezt mintha az Istennő hangja parancsolta volna meg odabentről.
– Ki jött, kedves? – szólt ki hirtelen Brigíd hangja a kunyhóból, és kisvártatva bodros, szőke feje is megjelent.
– Az asszonyom. – intett feléje Bran büszkén. – Persze, ti még nem is találkoztatok… Hát, akkor ismerkedjetek meg!
Brigíd kíváncsiságtól tágra nyílt szemmel emelte meg a vaddisznóbőrt a két szent ember előtt. Ám mielőtt beléptek volna, Harcok Bikája utánuk szólt:
– Nagyuraim, estére várunk benneteket a Gyűlésházba egy jó vacsorára! – azzal visszafordult az embereihez, és pergő nyelvvel, szörnyű hangerővel máris kiosztotta a parancsokat, ki mit csináljon, hogy időben elkészüljenek a finom falatok.
4 hozzászólás
Hm, te aztán érted a kelták világát! Az írás művészetétről nem is beszélve…Tetszik, többet is megtudnék erről a kislányról. A nevek eredeti kelta nevek? Vagy csak a fantáziád szüleményei?
Ha megengeded, említenék egy részletet, ami nem maximálisan tetszik. Arról a jelenetről van szó, amikor leírod az idegen külsejét. Nagyon szemléletes, nem azzal van a hiba, látom magam előtt a férfit. De szerintem túl sok jelzőt használsz. Persze értem, hogy a teljesség igényével akarod bemutatni, de engem már kicsit zavart a túlzott jelzőhalmozás.
Egyébként nagyon tetszett, mint már említettem jól fogalmazol, ügyesen adagolod a részletekre kiszabott hosszúságokat. Gratulálok!
Olvastad vagy esetleg fordítottad Bernard Cornwell Arthur-trilógiáját? Mennyire néztél utána a nevek jelentésének? Azt látom, hogy “eredeti” nevek, de figyelembe vetted a jelentésüket vagy aszerint adtad a karaktereidnek, hogy melyik tetszett egy hosszú listáról?
Legjobban a leíró részek tetszettek, viszont a párbeszédek nem. Nem értem, nem hiszem, hogy szükség lenne a durvaságra, még akkor sem, ha a középkor egy része “sötét” volt. És a nevekkel sem vagyok igazán kibékülve. Szerinted szükség van rá, hogy magyar nevük is legyen, mint az indiánoknak? Engem legalább is az indián nevekre emlékeztettek a Harcok Bikája, stb. elnevezések. Én kihagynám őket.
Viszont a leírások nagyon szépek.
egy 13 éve kelta "fan" üzeni: ez telibe talált! annyira "ott" van a hangulata, imádnivaló, ahogyan megfested a képeket a tájról, az emberekről, érzésekről, hagyományról. minden a helyén van. semmi túlzás, némi durvaság pedig csak hitelesebbé tette számomra a történetet – és van néhol egy kis humoros felhangja is.
úgy olvastam, mintha én volnék a kislány.
remek.
ui.
"A jövevény elmosolyodott; szeme sarkában elmélyültek a „napsugárráncok”.
– Hogyan is felejthetném el… ahhoz túl sok köt engem ide."
nekem hiányzik egy kicsit a "sok" szó után a "minden".
ui.2.
a Harcok Bikája, Tudás Lángja neveket a jobb érthetőség kedvéért írod, vagy kelta hagyományhoz köthetőek az elnevezések?
Kedves C E Shepherd! Nagyon örülök minden "Celtic Fan"-nak!!! :))) Jómagam is kb. 13 éve vagyok keltaőrült. :))) Jól esik az elismerésed. A neveken egy csöppet változtattam, éppen egy klubtagunk javaslatára: Harcok Bikájából Bikaerejű Cadfael lett, és más, itt nem szereplő nevekkel is müttyögtem egy kicsit. Szerintem jót tett nekik.
Különben van fenn itt a Napvilágon több részlet is ebből a regényből. Ajánlom figyelmedbe! 🙂