A kötél

Amikor ballagott kifelé a dombra nem gondolt már semmire és senkire. A fájdalom és a félelem gyenge galamblelkét mardosta. Sokkhatás alatt állt. Az éjszaka mámora elszállt, a feje kitisztult. Talán túlságosan is.

Hajnal fél négy volt mire hazaért kimerülten, véresen, megszaggatott ruhában. Anyja idegesen várta a konyhában.

– Hol voltál te ringyó? – kérdezte mérgesen.

– Hát tudod anyu este lagzit mentünk nézni Katával. – kezdte fáradtan a lány a mondókáját.

– És most kell hazajönni? És hogy nézel ki, akár egy ribanc. – vetette oda a szót mérgesen az asszony.

– De anyu! Hát nem látod mit tettek velem? – sírta el magát a tinédzser.

– Ugyan mit, biztos te is akartad!

– Nem! Nem! Megerőszakoltak anyu! – ordította torkaszakadtából Márta.

– Meg a fenét! Biztosan odaadtad magad nekik. Ismerlek én téged, mint a rossz pénzt. – kiáltotta a lány felé.

– Hát nem érted anyu? Nem látod a ruhámat, tiszta vér vagyok! – szipogta és rámutatott véres szoknyájára.

– Ha rendes lány lennél, akkor már rég hazajöttél volna és nem csak most hajnalok hajnalán.

– De anyu, hát nem hiszel nekem! Mi csak a kerítésen keresztül akartunk nézelődni, amikor elkaptak és elvittek a Kerekdomb másik oldalára és ott leszaggatták a ruháimat és nekem estek. – pityeregte el magát a lány.

– Még hazudsz is, nem szégyelled magad! Én a te helyedben felkötném magam szégyenemben!

– De anyu! Én nem akartam, hidd el! – szipogta Márta.

– Tudod ki hisz neked ezek után, itt egy kötél kösd fel vele magad! Ennyit érsz te szégyentelen! Rád se bírok nézni!

Itt lett vége a diskurzusnak. Örökre. Márta elindult, lábai alig vánszorogtak. Súlyos terhet cipelt. Hófehér lelke mélyén mázsás követ érzett. Csak tizenhat éves volt. Hát, ha még az anyja sem hisz neki, akkor mások előtt, hogyan fogja tisztázni magát. Mi lesz holnap az iskolában, mit szólnak a barátnői, az osztálytársai? És az apja? Ő elhiszi-e ugyan majd, hogy ártatlanul áldozattá vált. Nem tudott válaszolni ezekre a kérdésekre. Most mit csináljon? Mi lenne neki a legjobb?

– De mi van a kezemben? – kérdezte magától.

– Jaj, a kötél, amit anyám dobott nekem. Lehet, hogy azt kellene tennem, amit mondott. Ilyen szégyennel nem élhetek tovább.

Bandukolt fel a hegyre, ahol oly sokat járt apjával és testvéreivel. Jól ismerte a helyet. Elhagyott szilvás volt arrafelé, cefrének valót jártak oda szedni a falubeliek. Kinézett egy jókora, erős fát, amit alkalmasnak talált céljának megvalósítására. Nem gondolkozott, csak cselekedett. Ügyes lányka volt. A hurkot nem volt nehéz megcsinálnia. Dél körül lehetett, amikor megszűnt lélegezni.

Forróság tombolt a nyár derekán, július közepén. Délután elkezdte keresni az anyja lányát, nem tudta mire vélni eltűnését. Kezdett megijedni. A két kisebb gyerekeket is elküldte keresni a testvérüket. Aztán már a férjének is szólt, hogy este óta nem jött haza lányuk, menjen ő is keresni. Hat óra tájban találta meg egy falubeli öreg bácsika, aki hullott szilvát ment szedni a dombra. Megismerte a lányt sötétbarna göndör fürtjeiről. Loholt lefelé a lejtőn, ahogy csak bírt, meg sem állt a lány szüleinek házáig.

– Maris! Jöjjön gyorsan, megtaláltam a lányát! – üvöltötte hangosan.

– Hol van? Mondja rögtön! – kérdezte most már kétségbeesetten az anyja.

Megmondta neki az öregember a helyet, az asszony meg elkezdett jajveszékelni.

– Mit tettél Márta? Hát én nem mondtam komolyan azt a kötelet! Miért tetted, miért? – zokogta a némber fajzat.

Az apja csak állt és dermedten maga elé meredt. Legidősebb és legkedvesebb gyermekét veszítette el. Megvető pillantást vetett asszonyára és lehorgasztott fejjel indult a Kerekdomb felé.