A kutya esete a lánnyal és Jucikával.

Már megint kegyetlennek érezte magát. Már megint önfejűen és a saját akaratából tette, amit tett és még csak meg sem bánta. A kutya mindenit. Ez a lány pimaszul és szívtelenül merészeli felhívni a kutyák kutya mivoltának természetére a figyelmet. Lázadás. Valóságos eretnekség, olyan amilyenre középkor óta nem volt példa. Miféle szerzet ez, hogy szembe mer szállni olyan nagy állatvédőkkel, mint a tiszteletre méltó Jucika. Ő, aki annyi szegény kis állatkát segített már meg. Még a gyermekeit sem fürdette oly szeretettel, mint azokat.
Ez a lány nem tudja milyen nehéz sorsa van szegénykéknek. Persze biztosan nem is szereti az állatokat… Talán éjjelente ki is jár összefogdosni a környék macskáit, aztán megnyúzza és megeszi őket. Ördögi.

A lány azonban nem zavartatta magát. Nem érdekelte a kárálás. Eltartotta magától a telefont és azon gondolkozott vajon nem fáj-e a butaság egyeseknek. Aztán azon, vajon hány kutya pusztul el, azért mert nem kerül gazdához, mert a Jucika féléknek nem tetszik a jelölt. Száz? Esetleg ezer? Vajon hány ember mond le az állattartásról, mert nem tudja, hogyan kell gondozni őket, hiszen csak a Jucika féle példákat ismerik. Tízezer? Vajon hány embernek megy el a józan esze öt perc Jucika féle kirohanás után. Egynek biztosan elfog, ha nem szakítja meg a vonalat gyorsan, gondolta a lány és egy kurta végszó után letette a telefont.

A következő csörrenésre majdnem kiesett a székből neki a laptop képernyőjének. Már megint Jucika. Most éppen a menhelyek sötét természetét ecseteli, miközben a lány elkerget egy pókot a billentyűzetről. Nem, nem akarja tudni, hány kutyát altatnak el naponta. Neki elég volt azt látni, hogy bánnak az emberekkel a többit már magától is kitalálta. A múltkor, amikor épp téli fagy volt, például odakint álltak, mert sokáig nem engedték be őket, és a lány akkor szentül azt hitte, bizony lefagy majd a lába. Nyomorult jószág. Nincs kocsija. Persze ez senkit nem érdekelt. Mikor besomfordált, mert úgy érezte itt a vég és már nem lesznek lábujjai többé, úgy zavarta ki az őr mintha köztörvényes lenne. Egy százhatvanöt centis, vékony hangú köztörvényes. A mocskos kis jószág ráadásul egy kutyát sem hozott el. Örült, hogy épségben hazajuthat. A kegyetlen lotyója.

Jucika persze hazavitt ötöt is, és most is az ágyában hemperegnek. Igaz, hogy nagytestű kutyák, de jó nekik hegyén, hátán is egy kis kétszobásban. Még hogy állatkínzás? Micsoda istentelen némber ez a lány, hogy ilyet állít! Micsoda elaljasult érzésvilág. Na hiszen, még hogy a kutyának tér kell. Ki hallott már ilyet. Ekkor a lány úgy érezte, szeretné nem beszélni Jucika nyelvét, és nem érteni, amit mond. De ez sajnos nem forgott fent ezért inkább megkérte Jucikát, hogy lenne olyan jó a saját dolgával foglalkozni.
Még hogy a saját dolgával. Olyanja Jucikának nincsen, mert minden, amit ő képzel a világról az igenis aranyigazság és benne kellene lennie a nyolcórás hírekben. A lány nem így gondolta és egy velősen egyszerű kijelentő mondat után letette a telefont.

Jucika ekkor úgy érezte, hogy a világ összes leánya összeesküdött ellene, és hogy már senki de senki sem szereti a kutyákat és senki sem érti őt úgy, ahogy kellene. Még a saját lánya se aki mostanában már nem is nagyon jött látogatóba, mondván a kutyáknak jut hely, neki meg már nem. Venne inkább ölebet az anyja, tisztább is lenne.

A lány eközben letisztogatta a klaviatúrát, és megírt még egy kommentet egy internetes kutyamagazinba, majd kiment, hogy még egy jutalomfalatkával örvendeztesse meg nemrég befogadott kutyáját, aki boldogan szaladgált a kertben.