A kutyus labdája 2.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, egy kiskutya.
Ez a kiskutya nagyon különleges kutya volt, mert nem házban lakott, nem is lakásban, de még csak nem is egy kertes házban, hanem egy: hajón lakott. A kiskutya gazdája egy hajós volt, aki egy hajón élt. Ott volt a szobája, a konyhája, a fürdőszobája, és vele lakott a kiskutya. Együtt járták a tengereket, mindig új országok, új városok, új kikötők felé hajóztak.
Egy napon befutottak a hajóval az óceán partján egy kikötőbe, és a kiskutya gazdája elment a hajóról a partra, vásárolni. A kiskutya egyedül maradt a hajón, és unatkozott. Lefeküdt a fedélzeten az árnyékba, és elaludt. Egyszer csak egy hatalmas adag hideg víz zúdult a hátára az óceánból.
Vau, vau. mi volt ez? – mérgelődött a kutyus. – Csuromvizes lett a bundám! Ki locsolkodik itt? – azzal a hajókorláthoz futott, lenézett a vízre, és látja ám, hogy egy cápa úszkál a hajó körül.
– Te locsoltál le? – kérdezte a kiskutya.
– Hát, lehet, hogy én voltam – válaszolta a cápa – mert az előbb csaptam a farkammal egy nagyot a vízre.
– Mit csinálsz te itt egyáltalán? – kíváncsiskodott a kiskutya.
– Az emberek mindenféléket bedobálnak a hajókról a vízbe, és jöttem megnézni, hátha találok ennivalót a hajók körül.
– Na és találtál? – faggatózott a kiskutya.
– Nem, nem találtam semmit – felelte a cápa.
– Mérges voltál, és azért csaptál a farkaddal egy nagyot? – firtatta a kutyus.
– Á, nem, csak úgy unalmamban csaptam egy nagyot – válaszolta a cápa.
– Mit unatkozol te pont itt, hogy én csupa víz legyek? – zsörtölődött a kiskutya – Miért nem játszol inkább valamit?
– Mi az, hogy játszani? – kérdezte a cápa.
– Hát például labdázni – mondta a kutyus.
– Mi az, hogy labdázni? – érdeklődött a cápa.
– Játszani egy labdával – magyarázta a kis kutya.
– Mi az a labda? – tudakolta a cápa.
A kiskutya odaszaladt a kosarához, a szájába vette a labdáját, és odavitte a hajókorláthoz. Megmutatta a cápának.
– Látod? Ez a labda – mutatta neki.
– Nahát, ezt a puffadt gömböt labdának hívják? Láttam már ilyeneket lebegni az óceánban, de nem tudtam mik lehetnek ezek. Egyet meg is kóstoltam, de nem volt finom – grimaszolt a falánk cápa. – Na és hogyan kell labdázni? – kíváncsiskodott.
– Egy jó nagyot belepüfölök a labdába az orrommal, és akkor jó messzire berepül a vízbe. Te meg utána úszol, megkeresed, és a farkaddal visszaütöd nekem a hajó fedélzetére. Én meg újra kiütöm a vízbe, te visszaütöd a farkaddal, és így játszunk. Ez a labdázás – oktatta a cápát a kiskutya. – Na, akarsz velem labdázni? – puhatolózott.
– Hát, meg lehet próbálni… – válaszolta a cápa.
A kiskutya mérges volt a cápára, amiért lelocsolta hidegvízzel, amikor aludt, ezért egy jó nagyot püfölt a labdába az orrával. Jó messzire berepült az óceánba a labda, sokáig kereste a cápa, amire megtalálta, és visszaütötte a hajóra a kiskutyának. Még le sem ért a labda a fedélzetre, a kutyus röptében egy jó nagyot fejelt bele az ellenkező irányba repítve a vízre a labdát. Jól megúsztatta a cápát a labda után. Így játszottak egy jó darabig. Aztán egyszer csak nem ütötte vissza a labdát a cápa, hanem az uszonya alá szorította, és odaúszott vele a hajóhoz.
– Na, köszönöm a labdázást kiskutya – mondta a cápa. – Most el kell mennem, dolgom van, de holnap majd újra eljövök labdázni – ígérte a cápa, és felütötte a labdát a fedélzetre, majd a víz alá merült, és sebesen elúszott.
A kutyus csak ámult, bámult, hogy milyen különös játszótársa akadt. Amikor visszajött a gazdája a hajóra, el is akarta mesélni neki, hogy egy cápával labdázott. El is mondta töviről, hegyire, hogy mi történt, de sajnos az emberek nem értik a kutyák beszédét. Csak annyit értenek belőle, hogy vau, vau, vau, de hogy ez mit jelent, arról fogalmuk sincsen. A kiskutya gazdája sem értette mit mesél a kutyája, csak megsimogatta, és azt mondta:
– Jól van kiskutyám, itt vagyok már.
Mert azt gondolta azért ugat a kiskutya, mert unatkozott egyedül.
Másnap reggel már várta a kutyus a cápát, hogy jön labdázni, de nem jött. Várta délelőtt, de akkor sem jött. Várta délben is, de hiába. Délután megint elment a gazdája, a kiskutya nézte, nézte a csillogó óceánt, a cápát kutatta a szemével, de sehol sem látta. Unalmában elálmosodott, lefeküdt az árnyákba, és elaludt.
Egyszer csak arra ébredt, hogy megint egy nagy adag hideg tengervíz zúdult a hátára. – Na, ez biztosan az a neveletlen cápa lesz! – mérgelődött magában a kiskutya. Kirázta a bundájából a vizet, és a hajókorláthoz szaladt. Hát, tényleg a cápa volt.
– Nem tudsz te rendesen viselkedni? – kérdezte a cápát. – Mit kell neked folyton locsolkodni? Nincs is húsvét! – ugatta mérgesen a kiskutya.
– Fel akartalak ébreszteni, jöttem labdázni – mondta a cápa.
A kiskutya nagyon szeretett labdázni, morgolódott még egy kicsit magában, de szaladt a kosarához a labdájáért. A hajókorláthoz szaladt vele, és alaposan beleütött az orrával. Megint messzire szállt a labda, a cápa jó sokat úszhatott utána, amire megtalálta. Visszaütötte a farkával a kutyusnak a labdát a hajóra, és így labdáztak jó darabig.
Egyszer csak a cápa megjelent a labdával az uszonya alatt a hajónál, és azt mondta a kiskutyának:
– Köszönöm a labdázást kiskutya, már nem érek rá tovább játszani veled, el kell mennem, és elviszem a labdádat is.
– Beű, vaú! Miért akarod elvinni az én labdámat? – kérdezte hitetlenkedve a kutyus.
– Mert kell nekem! – mondta a cápa.
– De minek egy cápának az én labdám? – tudakolta a kutyus.
– Mert tegnap elmeséltem a többi cápának, hogy labdáztam veled, és egy kukkot sem értettek belőle, mert nem tudták mi az a labdát, és nem értették mi az a labdázás. Most elviszem nekik a labdádat, és megtanítom őket is labdázni! – válaszolta a cápa.
– No de miért az én labdámat viszed el? – szontyolodott el a kiskutya.
– Mert az óceánban nincsen labdabolt, ha labdát akarok magamnak, akkor el kell vinnem e tiédet.
– Hát ez a hála? – kérdezte a kiskutya.
– Nem tudom mi az a hála, de a labdádat elviszem – mondta cápa, azzal az uszonya alá szorította a kiskutya labdáját, és elúszott vele.
A kutyus szomorúan nézett utána. Nemsokára megjött a gazdája, ő is rögtön látta milyen szomorú a kutyája. Lógott a füle, farka a nagy szomorúságtól.
– Mi a baj kutyuskám? – kérdezte tőle.
És a kiskutya el is mesélt neki mindent megint töviről hegyire, de mint tudjuk, sajnos az emberek nem értik a kutyák beszédét. Csak megint annyit értett belőle, hogy vau, vau, vau, de hogy ez mit jelent, arról fogalma sem volt. Nem értette mit mesél a kutyája, csak amikor odaszaladt a kosarához, ahol a labdája szokott lenni, és gazda nem látta sehol a labdát, akkor kezdte kapiskálni a dolgot.
– Elveszett a labdád kiskutyám? – kérdezte.
És amikor a kiskutya a hajókorláthoz szaladt, hogy elmesélje újra, hogy a labdáját elvitte a cápa, akkor a gazdája azt mondta:
– Értem kiskutyám, belesett a vízbe, és elsodródott… Na de egyet se búsulj! Kimegyünk a partra, elmegyünk egy labdaboltba, és veszünk neked egy százszor szebb labdát, mint amilyen a régi volt.
Úgy is lett. Felcsatolta a kiskutya nyakára a pórázt, és kimentek a hajóhídon a szárazföldre. Elmentek egy labdaboltba, és vettek egy százszor szebb labdát, mint a régi volt. Mindjárt ki is próbálták, labdáztak egy nagyot a parton. Aztán visszamentek a hajóra, és elmentek abból a kikötőből. Elmentek más vizekre, más kikötőkbe. A kutyus azt gondolta, hogy soha többé nem látja a cápát, és a régi labdáját.
Sok-sok idő múlva egy délután megint egyedül unatkozott a hajó fedélzetén, amikor nagy-nagy adag hidegvíz zuhogott a fedélzetre, a kiskutya most ébren volt, és ügyesen elugrott előle. – No, csak nem megint egy cápa? – tanakodott magában, és óvatosan kilesett a hajókorlát alatt. Hát, uramfia mit lát a kutyus? Bizony az ismerős cápa volt lent a hajó mellett a vízben, és nála volt a régi labda is.
– Szervusz cápa! Mit csinálsz itt? – csodálkozott a kutyus.
– Mit csinálok, mit csinálok? – morgolódott a cápa – Hát téged kereslek már réges-régen, hogy visszaadjam a labdádat. Ezer kikötőt bejártam, hogy megtaláljalak. Most végre a kalauz halak útbaigazítottak.
Azzal a cápa felütötte a fedélzetre a kutya régi labdáját.
– Nem gondoltam volna, hogy valaha is visszaadod a labdámat! Már van nekem egy új labdám, százszor szebb, mint a régi. Megmutassam?
A kutyus választ sem várt, odaszalad a kosarához, szájába vette az új labdáját, és megmutatta a cápának.
– Szép az új labdád, nagyon szép! – lelkendezett a cápa. – Elvihetném megmutatni a többi cápának is? – kérdezte.
– Na jó, nem bánom vidd el. Próbáljátok ki, milyen jól pattan! – válaszolta a jószívű kiskutya. Azzal bedobta a vízbe az új labdáját, a cápa pedig boldogan elúszott vele.
Amikor visszajött a gazdája a hajóra, ugyancsak elcsodálkozott, hogy megkerült a kutyus régi labdája, és az újat meg sehol sem látja. A kiskutya pedig elmesélte, hogy a cápa visszahozta a labdáját, és kölcsönadta neki most az újat. De, mint tudjuk, az emberek nem értenek semmit a kutyák nyelvén.
– Ej, te huncut kiskutya! Eldugtad valahová a régi labdádat, most meg elővetted, és az újat rejtetted el – nevetett a gazdája.
Másnap aztán visszahozta a cápa az új labdáját is a kutyusnak.
– Köszönjük kiskutya! Tényleg nagyon jól pattan az új labdád, kipróbáltuk – lelkesedett a cápa, és felütötte az új labdát a fedélzetre a kutyus lába elé.
– Megtarthatod, ha akarod, nekem jó lesz a régi is – ajánlotta nagylelkűen a kutyus a cápának.
– Rendes tőled, hogy nekem adnád, de az a helyzet, hogy amióta mi cápák tudjuk, hogy mire való ez a puffadt golyó, összeszedjük az elsodródott labdákat az óceánból. Már vannak kicsi labdáink is, közepes, és nagy labdáink is. Elég gyakran befújja a szél a labdákat a partról, mi meg összegyűjtjük őket. Van úgy, hogy többel is játszunk egyszerre – dicsekedett a cápa. – Mennem kell, már várnak a többiek – búcsúzott el, és víz alá merült.
– Jó labdázást! – mormolta magában a kutyus.
Mikor megjött a gazdája, csodálkozva látta, hogy mind a két labdája megvan a kutyusnak. Mindjárt ki is vitték őket a partra, és mind a kettővel jót labdáztak.