Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, egy kiskutya.
Ez a kiskutya nagyon különleges kutya volt, mert nem házban lakott, nem is lakásban, de még csak nem is egy kertes házban, hanem egy: hajón lakott. A kiskutya gazdája egy hajós volt, aki egy hajón élt. Ott volt a szobája, a konyhája, a fürdőszobája, és vele lakott a kiskutya. Együtt járták a tengereket, mindig új országok, új városok, új kikötők felé hajóztak.
Egy napon befutottak a hajóval az óceán partján egy kikötőbe, és a kiskutya gazdája elment a hajóról a partra, vásárolni. A kiskutya egyedül maradt a hajón, és unatkozott. Lefeküdt a fedélzeten az árnyékba, és elaludt. Egyszer csak egy hatalmas adag hideg víz zúdult a hátára az óceánból.
Vau, vau. mi volt ez? – mérgelődött a kutyus. – Csuromvizes lett a bundám! Ki locsolkodik itt? – azzal a hajókorláthoz futott, lenézett a vízre, és látja ám, hogy egy cápa úszkál a hajó körül.
– Te locsoltál le? – kérdezte a kiskutya.
– Hát, lehet, hogy én voltam – válaszolta a cápa – mert az előbb csaptam a farkammal egy nagyot a vízre.
– Mit csinálsz te itt egyáltalán? – kíváncsiskodott a kiskutya.
– Az emberek mindenféléket bedobálnak a hajókról a vízbe, és jöttem megnézni, hátha találok ennivalót a hajók körül.
– Na és találtál? – faggatózott a kiskutya.
– Nem, nem találtam semmit – felelte a cápa.
– Mérges voltál, és azért csaptál a farkaddal egy nagyot? – firtatta a kutyus.
– Á, nem, csak úgy unalmamban csaptam egy nagyot – válaszolta a cápa.
– Mit unatkozol te pont itt, hogy én csupa víz legyek? – zsörtölődött a kiskutya – Miért nem játszol inkább valamit?
– Mi az, hogy játszani? – kérdezte a cápa.
– Hát például labdázni – mondta a kutyus.
– Mi az, hogy labdázni? – érdeklődött a cápa.
– Játszani egy labdával – magyarázta a kis kutya.
– Mi az a labda? – tudakolta a cápa.
A kiskutya odaszaladt a kosarához, a szájába vette a labdáját, és odavitte a hajókorláthoz. Megmutatta a cápának.
– Látod? Ez a labda – mutatta neki.
– Nahát, ezt a puffadt gömböt labdának hívják? Láttam már ilyeneket lebegni az óceánban, de nem tudtam mik lehetnek ezek. Egyet meg is kóstoltam, de nem volt finom – grimaszolt a falánk cápa. – Na és hogyan kell labdázni? – kíváncsiskodott.
– Egy jó nagyot belepüfölök a labdába az orrommal, és akkor jó messzire berepül a vízbe. Te meg utána úszol, megkeresed, és a farkaddal visszaütöd nekem a hajó fedélzetére. Én meg újra kiütöm a vízbe, te visszaütöd a farkaddal, és így játszunk. Ez a labdázás – oktatta a cápát a kiskutya. – Na, akarsz velem labdázni? – puhatolózott.
– Hát, meg lehet próbálni… – válaszolta a cápa.
A kiskutya mérges volt a cápára, amiért lelocsolta hidegvízzel, amikor aludt, ezért egy jó nagyot püfölt a labdába az orrával. Jó messzire berepült az óceánba a labda, sokáig kereste a cápa, amire megtalálta, és visszaütötte a hajóra a kiskutyának. Még le sem ért a labda a fedélzetre, a kutyus röptében egy jó nagyot fejelt bele az ellenkező irányba repítve a vízre a labdát. Jól megúsztatta a cápát a labda után. Így játszottak egy jó darabig. Aztán egyszer csak nem ütötte vissza a labdát a cápa, hanem az uszonya alá szorította, és odaúszott vele a hajóhoz.
– Na, köszönöm a labdázást kiskutya – mondta a cápa. – Most el kell mennem, dolgom van, de holnap majd újra eljövök labdázni – ígérte a cápa, és felütötte a labdát a fedélzetre, majd a víz alá merült, és sebesen elúszott.
A kutyus csak ámult, bámult, hogy milyen különös játszótársa akadt. Amikor visszajött a gazdája a hajóra, el is akarta mesélni neki, hogy egy cápával labdázott. El is mondta töviről, hegyire, hogy mi történt, de sajnos az emberek nem értik a kutyák beszédét. Csak annyit értenek belőle, hogy vau, vau, vau, de hogy ez mit jelent, arról fogalmuk sincsen. A kiskutya gazdája sem értette mit mesél a kutyája, csak megsimogatta, és azt mondta:
– Jól van kiskutyám, itt vagyok már.
Mert azt gondolta azért ugat a kiskutya, mert unatkozott egyedül.
Másnap reggel már várta a kutyus a cápát, hogy jön labdázni, de nem jött. Várta délelőtt, de akkor sem jött. Várta délben is, de hiába. Délután megint elment a gazdája, a kiskutya nézte, nézte a csillogó óceánt, a cápát kutatta a szemével, de sehol sem látta. Unalmában elálmosodott, lefeküdt az árnyákba, és elaludt.
Egyszer csak arra ébredt, hogy megint egy nagy adag hideg tengervíz zúdult a hátára. – Na, ez biztosan az a neveletlen cápa lesz! – mérgelődött magában a kiskutya. Kirázta a bundájából a vizet, és a hajókorláthoz szaladt. Hát, tényleg a cápa volt.
– Nem tudsz te rendesen viselkedni? – kérdezte a cápát. – Mit kell neked folyton locsolkodni? Nincs is húsvét! – ugatta mérgesen a kiskutya.
– Fel akartalak ébreszteni, jöttem labdázni – mondta a cápa.
A kiskutya nagyon szeretett labdázni, morgolódott még egy kicsit magában, de szaladt a kosarához a labdájáért. A hajókorláthoz szaladt vele, és alaposan beleütött az orrával. Megint messzire szállt a labda, a cápa jó sokat úszhatott utána, amire megtalálta. Visszaütötte a farkával a kutyusnak a labdát a hajóra, és így labdáztak jó darabig.
Egyszer csak a cápa megjelent a labdával az uszonya alatt a hajónál, és azt mondta a kiskutyának:
– Köszönöm a labdázást kiskutya, már nem érek rá tovább játszani veled, el kell mennem, és elviszem a labdádat is.
– Beű, vaú! Miért akarod elvinni az én labdámat? – kérdezte hitetlenkedve a kutyus.
– Mert kell nekem! – mondta a cápa.
– De minek egy cápának az én labdám? – tudakolta a kutyus.
– Mert tegnap elmeséltem a többi cápának, hogy labdáztam veled, és egy kukkot sem értettek belőle, mert nem tudták mi az a labdát, és nem értették mi az a labdázás. Most elviszem nekik a labdádat, és megtanítom őket is labdázni! – válaszolta a cápa.
– No de miért az én labdámat viszed el? – szontyolodott el a kiskutya.
– Mert az óceánban nincsen labdabolt, ha labdát akarok magamnak, akkor el kell vinnem e tiédet.
– Hát ez a hála? – kérdezte a kiskutya.
– Nem tudom mi az a hála, de a labdádat elviszem – mondta cápa, azzal az uszonya alá szorította a kiskutya labdáját, és elúszott vele.
A kutyus szomorúan nézett utána. Nemsokára megjött a gazdája, ő is rögtön látta milyen szomorú a kutyája. Lógott a füle, farka a nagy szomorúságtól.
– Mi a baj kutyuskám? – kérdezte tőle.
És a kiskutya el is mesélt neki mindent megint töviről hegyire, de mint tudjuk, sajnos az emberek nem értik a kutyák beszédét. Csak megint annyit értett belőle, hogy vau, vau, vau, de hogy ez mit jelent, arról fogalma sem volt. Nem értette mit mesél a kutyája, csak amikor odaszaladt a kosarához, ahol a labdája szokott lenni, és gazda nem látta sehol a labdát, akkor kezdte kapiskálni a dolgot.
– Elveszett a labdád kiskutyám? – kérdezte.
És amikor a kiskutya a hajókorláthoz szaladt, hogy elmesélje újra, hogy a labdáját elvitte a cápa, akkor a gazdája azt mondta:
– Értem kiskutyám, belesett a vízbe, és elsodródott… Na de egyet se búsulj! Kimegyünk a partra, elmegyünk egy labdaboltba, és veszünk neked egy százszor szebb labdát, mint amilyen a régi volt.
Úgy is lett. Felcsatolta a kiskutya nyakára a pórázt, és kimentek a hajóhídon a szárazföldre. Elmentek egy labdaboltba, és vettek egy százszor szebb labdát, mint a régi volt. Mindjárt ki is próbálták, labdáztak egy nagyot a parton. Aztán visszamentek a hajóra, és elmentek abból a kikötőből. Elmentek más vizekre, más kikötőkbe. A kutyus azt gondolta, hogy soha többé nem látja a cápát, és a régi labdáját.
Sok-sok idő múlva egy délután megint egyedül unatkozott a hajó fedélzetén, amikor nagy-nagy adag hidegvíz zuhogott a fedélzetre, a kiskutya most ébren volt, és ügyesen elugrott előle. – No, csak nem megint egy cápa? – tanakodott magában, és óvatosan kilesett a hajókorlát alatt. Hát, uramfia mit lát a kutyus? Bizony az ismerős cápa volt lent a hajó mellett a vízben, és nála volt a régi labda is.
– Szervusz cápa! Mit csinálsz itt? – csodálkozott a kutyus.
– Mit csinálok, mit csinálok? – morgolódott a cápa – Hát téged kereslek már réges-régen, hogy visszaadjam a labdádat. Ezer kikötőt bejártam, hogy megtaláljalak. Most végre a kalauz halak útbaigazítottak.
Azzal a cápa felütötte a fedélzetre a kutya régi labdáját.
– Nem gondoltam volna, hogy valaha is visszaadod a labdámat! Már van nekem egy új labdám, százszor szebb, mint a régi. Megmutassam?
A kutyus választ sem várt, odaszalad a kosarához, szájába vette az új labdáját, és megmutatta a cápának.
– Szép az új labdád, nagyon szép! – lelkendezett a cápa. – Elvihetném megmutatni a többi cápának is? – kérdezte.
– Na jó, nem bánom vidd el. Próbáljátok ki, milyen jól pattan! – válaszolta a jószívű kiskutya. Azzal bedobta a vízbe az új labdáját, a cápa pedig boldogan elúszott vele.
Amikor visszajött a gazdája a hajóra, ugyancsak elcsodálkozott, hogy megkerült a kutyus régi labdája, és az újat meg sehol sem látja. A kiskutya pedig elmesélte, hogy a cápa visszahozta a labdáját, és kölcsönadta neki most az újat. De, mint tudjuk, az emberek nem értenek semmit a kutyák nyelvén.
– Ej, te huncut kiskutya! Eldugtad valahová a régi labdádat, most meg elővetted, és az újat rejtetted el – nevetett a gazdája.
Másnap aztán visszahozta a cápa az új labdáját is a kutyusnak.
– Köszönjük kiskutya! Tényleg nagyon jól pattan az új labdád, kipróbáltuk – lelkesedett a cápa, és felütötte az új labdát a fedélzetre a kutyus lába elé.
– Megtarthatod, ha akarod, nekem jó lesz a régi is – ajánlotta nagylelkűen a kutyus a cápának.
– Rendes tőled, hogy nekem adnád, de az a helyzet, hogy amióta mi cápák tudjuk, hogy mire való ez a puffadt golyó, összeszedjük az elsodródott labdákat az óceánból. Már vannak kicsi labdáink is, közepes, és nagy labdáink is. Elég gyakran befújja a szél a labdákat a partról, mi meg összegyűjtjük őket. Van úgy, hogy többel is játszunk egyszerre – dicsekedett a cápa. – Mennem kell, már várnak a többiek – búcsúzott el, és víz alá merült.
– Jó labdázást! – mormolta magában a kutyus.
Mikor megjött a gazdája, csodálkozva látta, hogy mind a két labdája megvan a kutyusnak. Mindjárt ki is vitték őket a partra, és mind a kettővel jót labdáztak.
9 hozzászólás
Olvasói kívánságra – Luca unokám engedélyével – átírtam a mesét. Ez az új változat.

A javaslatokért köszönet Kőműves Idának, Félegyházi Jánosnak, Ötvös Németh Editnek – alkotó társaimnak.
Luca válogathat, hogy "jó vége" legyen a mesének, vagy "rossz vége" legyen.
Az új változat végét ő maga találta ki.
Kedves Judit!
Igen, így már mindjárt más a leányzó fekvése.
Nem az a fontos, hogy jó, avagy rossz a vége, hanem, hogy ne maradjanak a gyerekekben kérdőjelek. Luca bölcsen megoldotta a nagy kérdést. Mindig mondom, hogy a gyerekekre kell bízni, ők jobban tudják mi kell nekik. 
Gratulálok Lucácskának, és örülök, hogy nem hagytad annyiban. Köszönöm.
Jó lett!
Ida
Kedves Ida!
Köszönöm, hogy visszatértél, és az új változatot is elolvastad.

Luca most az új változatot kedveli, bár kezd egy végtelen történet lenni az által, hogy a kutyus melyik napon melyik labdáját adja kölcsön a cápának.
Az a csúcs amikor mind a két labdáját kölcsönadja a cápának, és várja, hogy egy harmadikat vegyen neki a gazdája. Ennek azért ellen szoktam állni.
Judit
Kedves Judit!
Olvastam az első változatot is, és örömmel látom, hogy Luca unokád jó befejezést választott ennek a szép mesének. Számomra azért tanulságos ez a mese, mert a nagyik még mesét is kitalálnak, hogy unokájukat szórakoztassák, ha a meseírók történeteit nem kedvelik annyira.:)
Szeretettel: Matild
Kedves Matild!
A kitalált mesék nálunk napirenden vannak, csak hamar feledésbe merülnek a régiek, ahogyan jönnek az újak. Ezt a mesét csak azért írtam le, mert ez egy "örök darab" lett nálunk valamiért.

Én meg elolvadok ettől az értékeléstől. :D/
A két éves Panni unokámnak is kitalálok meséket, neki is vannak kedvencei, de azok olyan egyszerű kis mesék, hogy nem hozom ide az oldalra őket.
A veszekedő virágok, az éhes kisegér, a mohó lepke most a kedvencei a kis Panninak.
Köszönöm az olvasást, és az értékelést. /Luca úgy értékeli ezt a mesét: "Jaj, annyira szeretem a kutyus labdáját…" és közben álmodozva néz.
Judit
Kedves Judit!
Ez így már kerek egész lett. A befejezésből látszik, hogy nagyon okos, és egyáltalán nem önző unokád van. Én csak vázoltam egy lehetséges befejezés, ő meg mindjárt úgy alakította a történetet, hogy a világ összes cápája is játszhasson.
Ilyenek a gyerekek, azt akarják, hogy mindenkinek jó legyen. Nem tudom , hogy miért nem lehet megmaradni így felnőttnek is.
Ezt a történetet lehetne tanítani mindenkinek. Utána nem félne senki a kutyáktól, vagy a cápáktól sem.
Üdvözlettel: János
Kedves János!
Köszönöm, hogy visszatértél, és ezt a változatot is elolvastad.
Igen, a gyerekekben hatalmas igazságérzet van.
Hogy hová tűnik belőlük? Azt gondolom, hogy mi felnőttek vesszük el tőlük, amikor megtanítjuk őket hazudni, és megtanítjuk őket arra, hogy az élet igazságtalanságát – és a velük történt igazságtalanságokat – el kell fogadniuk.
Judit
Kedves Judit !
Ha elengedem a fantáziám, akkor már látom , hogy a kis Luca nagy bőszen hajlik az íróasztala fölé, és írja a következő meséjét. Nagyon kíváncsi lennék rá, hogy milyen módszert választana, egyből megtalálná a történet lényegét, vagy esetleg hullanának a gyűrött lapok a papírkosárba, mert az egyik megoldás jobb mint a másik. Szerintem, van kitől ellesnie a titkot, és meg is fogja tenni bizonyosan.
Szeretettel grat. Zsófi.
Kedves Zsófi!
Lehetséges, hogy Luca is fog meséket kitalálni. Amíg nem tud írni, magamra vállalom, hogy leírom őket.
Értesíteni foglak, ha elkészül az első meséje.
Judit