A Labda család költözik – 10. A költözés

Este, kicsi párom feldúltan és fáradtan érkezett meg. Meg ivott két konyakot, mire el tudta mesélni, hogy mi is történt. A fölényes rendőr a telepen, addig bosszantotta amúgy is feldúlt páromat, amíg az csak nagyobb erőfeszítések árán bírta ki, hogy ne ültessék le két évre hatóság elleni erőszak miatt. Végre megkapta a kocsit. Elindult, és az első sarkon majdnem egy kamion alá szorult, mert a kézifék behúzása ellenére meggyötört autó sebváltója tropára ment. Óvatosan gurult el barátunkhoz, aki mindig is anyag áron csinálta meg a kocsit. Hamar meg lett. Az anyag ár újabb betétkönyvünkbe került. Több nincs. Pedig majd a büntetést is be kell fizetni. Felhívtuk a szülőket. Anyuék befizetik.

Reggel el kezdtünk pakolni. Hamar megteltek a dobozok, a fiúk tele rakták a kocsit vele, aztán át a házhoz. Becsöngetünk. Kovács néni jön. Pongyolában, még kócosan.
– Ne haragudjanak, aranyoskáim, kicsit elaludtam.
– Semmi baj – szám szélén valószínűleg gunyos mosoly, végre nem csak én vagyok rendetlen. – Segítünk – gyorsan ürülnek a szekrények, az üres polcokra pedig bekerülnek a mi holmijaink. Fordulunk. A telepen nézik, hogy szombat reggel mi ez a kirakodó vásár. Indi lent áll egy rakás doboz között. Csak ámulok. Az én okos lányom milyen gyors volt. A dobozok tetején pontosan feltüntetve mi van bennük. Kipakolunk, bepakolunk. Közben a szomszéd kutyája megtiszteli az ágyneműs dobozom sarkát. Ferin látom, hogy most le fogja vezetni a feszültségét, de elkésik. A szomszéd bemenekül a házba, kutyástul.

Délig ötöt fordulunk. Most csodálkozom csak, hogy fért be ennyi minden ebbe a lakásba. Kovács néni átjön az utolsó fordulóval, hogy el tudjon kezdeni, pakolni. Segítünk. Elszégyellem magam. Milyen gyönyörűen vasal. Minden az élire hajtogatva. A polcokat gondosan bepapírozza. Én sosem szerettem a papírt. Oda át is első volt, hogy kiszedtem, mikor nem figyelt oda.

Másnapra terveztük az olyan dolgok átszállítását, amik nagyok és nem férnek be a Skodába. Az emeletes ágy, egyelőre marad, meghirdettük. Egy sublót megy át tőlünk, amit még a nagymamitól örököltem, onnan meg egy kakukkos óra, meg pár fotel.

Az ebédet nálunk esszük meg. Kovács nénit is meghívva. Indi főzött. Megbolondult ez a lány? Ilyen lelkesnek az óta sem láttam, amióta egyszer Sopronba készült kirándulni, a barátnője családjával. Az étel egész jó. Zöldség leves, és mirelit gombóc. A zsemlemorzsát sem égette oda.
Kovács néni is hálás. A nagy izgalomban elfelejtette, hogy enni is kell.

Délután már nem jönnek olyan rendezetten a dobozok. A konyharuha fémjelzésűben edények vannak, az edényesben, Feri öltönyei, kissé összegyűrve, az öltönyösben pedig edények. Konyharuha pedig sehol. Aztán a gyerek holmik jönnek. Estére polcok, edények, szobák, és minden egyéb kering előttem. Haza megyek, és még egy utolsót alszom a régi lakásban. Beát már úgy kell rázogatni fürdés közben. Mire ágyba kerül, már alszik is. Hála Istennek nem veszi észre, hogy Nyúl úr már odaát van.
Ariel a szekrény tetejéről álmosan bámul a felfordult lakásra. Maradék edényemet elmosogatom, és egyből dobozolom. Mire én is lefekszem, már mindenki alszik.

Reggel, úgy tűnik, mintha hajnal lenne. Veszettül cseng a kaputelefon. A kutya ugat.
– Ki az a barom, aki vasárnap felver? – zsörtölődik Feri.
– A szállítók drágám – ugrok ki az ágyból és rohanok felvenni a telefont. Ráhibáztam. Feljönnek, nézik a sublótomat. Káromkodnak, nehéz. Viszik le, az egész ház megint kint a folyosókon. Drukkolnak. Szerintem nagy összegű fogadásokat kötnek arra, hogy mikor fogják az egészet összetörni. De nem. Sikeresen landol a kocsiban. Még két szőnyeg, meg egy lámpa, aztán mehetnek.

Kovács néni pár fotelja, meg az óra fel hozzánk. Ez már nem olyan érdekes. A lakók visszatérnek a délelőtti tévé műsorhoz.

Még pár forduló doboz, és minden a helyére került. Szomorúan adjuk át a kulcsokat, mikor Kovács nénit felkísérjük új otthonába. Fogunk még pár holmit, aztán visszamegyünk még az állatokért. Ariel húsz körömmel tiltakozik az ellen, hogy berakjuk a kosarába. Kisebb, nagyobb sérülések árán győz a túlerő. Latyi érdeklődve nézi a birkózást.

– Érezze magát jól itt! – mondja Feri a néninek, és közben könnytől csillogó szemmel néz körbe a lakásban. Érezzük, hogy már nem a mienk. Kovács néni is sír.
– Maguk is az enyémben – zokogja, és tudjuk, hogy most ő is legszívesebben visszacsinálná. Elmegyünk. A cica keservesen nyávog. Nem tudjuk, hogy most azért sír, mert azt hiszi, hogy állatorvoshoz visszük, vagy, mert tudja, hogy itt hagytuk a lakást.

Folyt. köv.