A Labda család költözik – 2. Hétvégi körút

– Nem megyek, amíg vége nincs a rajzfilmeknek!

– Pedig már nyuszi úr is az autóban van – húztam el a mézesmadzagot még mindig pizsamában lévő ifjabbik lányom orra előtt, nehogy életem párja még jobban megharagudjon rám. Két napja alig szól hozzám, és esténként duzzogó arccal fordít az ágyban hátat nekem, mert úgy gondolja, hogy hátba támadtam, mikor arra kértem, fontolja meg Indi javaslatát. Rángatom a pizsamát a gyerekről, és adom rá a pólót, meg a szoknyácskát. Aztán ellentmondást nem tűrve kikapcsolom a tévét. Bea bőg.

– Veszünk neked fagyit, ha odaérünk – mondom, és várom a hatást. A nagy kék szemek könnytől zavarosan rám néznek, és az én pici lányom szó nélkül elindul az előszoba felé. Győzelem!

Már mindenki az autóban ül. Skoda, régi típus. Kész Skoda, helyesbítek, csoda, hogy még megy.

Két lányom, és a kutya, nem lehet a macskával otthon hagyni, a hátsó ülésen szorong, és akkor még Pétert fel sem vettük az uszodánál. Beülök én is az anyósülésre, kedvesem pedig nem túl kedvesen, odaszól:

– Mi tartott ilyen soká?

– A közelharc – vágom oda nem kevésbé ingerülten.

– Tudod jól, hogy haza akarok érni a meccsre! – dohog tovább, és én lelkifurdalások közepette nézek hátra Beára. A meccs miért fontosabb, mint a rajzfilm?

Péter nincs az uszoda előtt. Leparkolunk, és Feri fia keresésére indul. Eltűnik az uszoda lengőajtaja mögött. Ebben a pillanatban Péter bevágódik a hátsó ülésre, ráülve a kutya farkára, aki szerencsére csak Nyúl urat harapja meg. Ingerülten kiáltok rá:

– Hol voltál? Apád bement megkeresni!

– Már kijöttem. Ott szemben vártalak benneteket. Most mit idegeskedsz? Nem dőlt össze a világ – ha látná, amit én, nem mondana ilyeneket, tudniillik én látom a kifelé jövő férjem arcát. Vörös az idegtől.

– Nem találom – vágta be magát az ülésre párom hátra sem nézve, – azt mondák, már eljött.

– Itt ül hátul. Elkerültétek egymást – Feri megfordult, és bambán nézett trónörökösére, aztán nem szólt semmit, csak indított. Áthaladtunk Pestlőrincen, aztán Pestimrén, majd rákanyarodtunk a Gyál felé vezető útra. Elhaladtunk a piac mellett, majd egy jó félórát kóvályogtunk Gyálon, mire megtaláltuk a címet. Férjem leparkolt, aztán kisorjáztunk a kocsiból. A kerítésen benézve csodás látvány tárult elénk. A telek egyik felét elfoglalta a ház. Hosszú, parasztház stílusú ház volt. Takaros verandával. Az ablakokban muskátli. A kert, pedig pompázatos volt, tele virággal, és gyümölcsházzal.

– Vajon mi a baj? – súgta oda férjem – Miért adják ilyen olcsón?

Ekkor csapta meg az orrunkat a bűz. Átnézve a kerítésen a szomszédba, megláttuk a lovat. Aztán a másik szomszédból kijött egy tarka szoknyás, sárga kiskabátos cigányasszony. Legszívesebben visszaültünk volna a kocsiba azonnal, de már jött is a háztulajdonos. Szívesen invitált be minket. A ház gyönyörű volt. Tökéletesen megfelelt volna. A háziúr bizonygatta, hogy a szomszédok nagyon rendesek, és a ló ritkán van itt, mert a szomszéd, ők is cigányok, futtatja a lóversenyen. Ekkor kinéztem a hátsó kertre az ablakon, és megláttam az ottani szomszédot. Nagydarab, barnás bőrű, feketehajú férfi volt, szóval roma. Intettem a férjemnek, és ő elképedve nézte, ahogy a férfi lustán elnyúlik egy koszos pléden, és nagy hasát vakargatja. Megköszöntük, hogy megnézhettük a házat, majd hívni fogjuk, ha aktuális a dolog, és elviharzottunk.

Á mentünk Bugyira. Ezen az ifjúság hátul jót nevetett, aztán egyhangúlag kijelentették, hogy nem akarnak egy vacak tangán lakni.

– Biztosan ez a cím? – kérdeztem, amikor megálltunk egy barackos előtt. Csöngettünk. Távol egy faház állt. Egy magas fiatalember jött ki. Elnézést kért, de a hirdetését összekeverték egy másik emberével. Neki víkendháza van. Puff, jó pár kilométer potyán. Már a hasunk is korog, és enyhén szólva idegesek vagyunk. Irány Vecsés!

A ház gyönyörű, a kert gyönyörű, a szomszédság gyönyörű. Az idős házaspár elmondja, hogy már nem bírják a nagy házzal való munkát, a kertet. Szeretnének beköltözni a városba. Ők is úgy költöztek ki 25 éve, egy szép bérházi lakásból.

– Nekünk lakótelepi van – világosítja fel őket, rosszat sejtve Feri. Sejtése beigazolódik.

– Mi bérházit akarunk, a lakótelepi lakások nagyon melegek. Nem tesz jó a szívünknek.

Sajnálkozva odébbállunk. Hazafelé megállunk Pestimrén ebédelni. Úgy indultam el, hogy kikötöttem, ma nem főzök, hanem megebédelünk valahol.

A vendéglő családias, tiszta. A kiszolgálás gyors, és udvarias. Jól érezzük magunkat, a kudarcok ellenére, bár a családfő gondosan kerüli a velem való érintkezést. Éppen a desszertet rendeljük meg, Beának nagy fagylaltkelyhet, dupla tejszínnel, amikor bejön egy szőke bombázó. Meglátja a férjemet, körülnéz, és leül, hogy Feri jól láthassa. Nem szoktam féltékeny lenni, de ez a ribi most bosszant. Életem párjának szeme kidülled, úgy nézi a jelenést. A csajt nem zavarja, hogy én is ott vagyok, szemezni kezd a párommal, mire az elszégyelli magát, és lesüti a szemét. Aztán jön a pincér, és a lány el kezd rendelni. A pincér hozza az evőeszközt neki, meg az italt. A lány egyszer csak sipító hangon megszólal:

– Koszos a kanál, a kristályvíz hideg, a vodka meg meleg – drágaságom felkapja a fejét, ki nem állhatja az ilyen nyafka nőket, aztán a liba teljesen összetöri a szívét. A táskájába nyúl, és előveszi a cigarettáját. Feri utálja, ha egy nő dohányzik. Szerinte egy nőneműnek ne bagószaga, hanem illata legyen. Vörös fülekkel rámnéz, és én már tudom, hogy véget értek a szexmentes, durcás napok.