A Labda család költözik – 8. Dobozerdő

Másnap elkezdtük gyűjteni a dobozokat. Én gondosan kipakoltam a fodrászatban a samponokat, és így szereztem öt szép egyforma dobozt. Laposra hajtogatva várták egész nap, hogy hazavigyem őket. Délután kínlódva gyalogoltam velük haza. Mivel nem volt nálam semmi kötöző eszköz, ezért folytonosan kicsúsztak a hónom alól, és mire fölértem a lakásomhoz, már úgy éreztem magamat, mintha az egész hetes bevásárlást egyszerre vittem volna haza.
Az előszobában állva forgattam a fejemet, hogy hova is rakjam az én kis kincseimet? Úgy döntöttem, hogy egyelőre nekitámasztom a cipős szekrénynek. Így is tettem, aztán, mint aki jól végezte dolgát, elmentem fáradt testemet beáztatni a fürdőkádba.
A fürdőkádban én mindig krimit olvasok. Éppen ott tartottam, hogy a felügyelő egy fiókban kutat éppen, amikor egy árny, kezében egy tompa tárggyal, a felügyelő fölé magasodik, amikor csöngettek. Kádból ki, aprószentek le, vizes lábnyomok az előszobáig. A bejáratig nem megyek el.
– Ki az?
– Anyúúúú, én vagyok Indi! Engedj már be, valami akadályoz – most látom, hogy a dobozok fölborultak, és nem lehet tőlük kinyitni az ajtót.
– Várj, ne erőltessed, mert összetöröd a dobozokat! – gyorsan kapkodom össze a kissé megviselt kincseimet. Közben a törölköző leesik rólam, Indi pedig végre tágra nyitja az ajtót.
– Jó napot kívánok! – köszön nagyot a szomszéd, és vigyorogva néz végig rajtam.
– A fene, ennek is épp most kell kutyát sétáltatnia! – dühöngök, és legszívesebben orrba vágnám óvatlan csemetémet. Vihog.
Forgatjuk a fejünket, hogy hova is tehetnénk a dobozokat, ő is hozott vagy négyet, végül a konyhában az asztal mögött kötnek ki. Így végképp csak egyszemélyessé válik a lakótelepi kis konyha.
Másznék vissza a kádba, hogy végre megtudjam mi is történt a felügyelőmmel, de a víz már kihűlt. No, mindegy. Megyek főzni. Leves, és darálthusis rakott tészta.
– Indi! – kiálltok ki nagylánynak.
– Tessék? – jelenik meg az ajtóban, egy szál pólóban. Sejtem, hogy kérdésemre mi lesz a válasz, de azért megeresztem.
– Nem mennél el az oviba Beáért? – leesik az állam a válaszra.
– Adjál zsineget, majd hazafelé kérünk a közértben is dobozt – kíváncsi vagyok, hogy meddig tart a lelkesedése? Kerítünk a konyhaasztalból egy spulni spárgát. Indi elvonul. Szívesség szívességért alapom az én parfümöm lebegi körül. Nem szólok.
Bemegyek a fürdőbe, leeresztem a kád vizet, aztán kiöblítem a kádat. Közben a tésztavíz kifut.
Kimegyek a konyhába, leveszem a vizet, lesikálom a tűzhelyet, megégetem a kezem. Utálom a dobozokat.
Végre a sütőbe tolom a tésztát. A levest berántom, kész az ebéd, de hol marad, kér nőnemű sarjam. Lenézek az ablakból, jönnek. Hatalmas pakk dobozzal. A fejükön cipelik, mint a néger bennszülöttek. Indi fején nagy dobozok, Beáén kicsik. A liftnél várom őket. Segítek. Bevisszük a konyhába, hogy az asztal mögé préseljük őket, de nem megy. Ha az összeset ide rakjuk, akkor nem férünk be a konyhába. Kóválygunk a lakásban, kezünkben egy, egy dobozzal. Végül a hálószobában kötünk ki. A hitvesi ágyat némileg előre húzva, pont bepasszítható az összes doboz.

Megebédelünk. Mosogatok. Aztán bemegyek a nappaliba, hogy elolvassam mi is lett a felügyelővel. Kicsit előbbről olvasom. Felügyelő lehajol a fiókhoz, mert talál egy különleges dobozt. Árny mögé, tompa tárgy emelve, Bea sír, macska, fuj. Megkarmolta kicsi csemetémet. Fölmenekül a szekrény tetejére.
– Mit csináltál Ariellel? Miért karmolt meg?
– Ráléptem a farkára, véletlenül.
– Ha a farkára léptél, miért a kezedet karmolta meg? – teszem fel a kézenfekvő kérdést – Ugye, megint nyúztad?
– Neem – tódítja a kis sérült.
– Nem haragszom, csak mond meg mit csináltál vele – ezt a kérdést azért tettem fel, mert egyszer egy drazsét dugott kedves lányom a szerencsétlen macska fülébe.
– Nem akart kanállal enni, egy vendég nem ihatja a tejet tálból! – háborodik fel Bea.
– Dehogynem – mondom -ha egy cica a vendéged, az csak tálból ihat. Náluk ez a módi.
Bea kezén a három kis vörös csíkot legszívesebben végigpuszilgatnám, de megkeményítem anyai szívemet, és nevelő célzattal nem teszem meg. Visszaülök a fotelba. Könyv fel, felügyelő fiókba kotorász, árny magaslik, tompa tárgy…
– Anyu – jelenik meg az ajtóban Indi – felvehetem a bordó blúzodat?
– Nem kislányom – mondom fel sem pillantva.
– Ha kölcsön adod, akkor neked adom az új szempilla spirálomat – ez telitalálat. Két hete csorog érte a nyálam. Átvillan az agyamon, hogy a spirált a jövő hét elején ismét nem lehet majd Indi táskájából kivarázsolni.
– Jó – mondom – de vigyázz rá! Ne úgy, mint múltkor.
Előző alkalomkor a fehér szoknyám, szép vörösbor folttal érkezett haza. Indi el, könyv fel, felügyelő a fiókba, árny tornyosul, csöngetnek. Dühösen csapom le a könyvet. A macska kissé idegesen a kanállal etetés után szemrehányóan néz rám a szekrénytetejéről. Latyi ugat. Akkor ez a postás. Latyi mint rendes jelző kutya, a postáson kívül mást nem nagyon ugat meg. Bezárom hát a konyhába, mert a postás fél tőle.
Kinyitom az ajtót, egy jólöltözött ötvenes nő áll az ajtóban.
– Ismeri ön Isten üzenetét? – kérdezi, és én már megbántam, hogy a kutyát bezártam.
– Persze, hogy ismerem, szerintem maga van félreinformálva – mondom dühösen Jehova tanújának. Egykedvűen fogadja.
– Viszontlátásra! – csapom az orrára az ajtót.
Kutyát kiengedem, be a nappaliba, leülés a fotelba, könyv kézbe, felügyelő a fiókba, árny torony, tom…
– Sziasztok! – rúgja a cipőjét a sarokba pici fiam. – Kaja van?
Feltápászkodom. Ételmelegítés, tálalás. Péter érdekfeszítő kiselőadást tart a tanárok nemi életéről. Ez erre hajt, az arra. Kár, hogy a szülői értekezleten nem ezt szoktuk kitárgyalni. Jobb, mint hallgatni, hogy okosnak vélt csemetéink milyen buták. Elmélkedésemből az a tény riaszt fel, hogy fiacskám elbődül a bejárai ajtóban:
– Sziasztok! – aztán csak az ajtócsapódást hallom. Siet az edzésre, otthagyva az asztalon a mosogatni valót.

Ismét elmosogatok. Berakom a sarokba heverő, illatos tornacipőket a mosógépbe, és megyek a nappaliba. Fotel, könyv, az a barom felügyelő – miért nem néz a háta mögé – árny, mint torony – miért nem tud ütni már, a fene abba a felügyelőbe, dögöljön már meg – felnézek, most mi lesz. Semmi. Tompa tárgy emel… csöngő szól. Sírni szeretnék.

Kimegyek, kinézek, postás. Kutya konyhába.

– Jó napot! Mit hozott? – kérdezem.

– Távirat – adja oda, aláírom, olvasom. Jó hír. Anyuék beutalót kaptak Gyulára. Így nem hívom fel őket, hogy mikor költözünk, na sebaj. Egy levél is jött. Rossz hír. Anyósomék elutaznak a hétvégén. Nem tudom miért nem tudnak soha segíteni?. A postás tartja a markát. Kap egy százast. Kedvesen mosolyog. Ennek örülök, nem szeretem, ha leszedik rólam a keresztvizet. A szomszéd megint a kutyáját viszi le. Csalódottan látja, hogy már fel vagyok öltözve.

Ajtó be, távirat, levél a cipős szekrényre, nappali, fotel, könyv, felügyelő, árnyék, férjem haza. A könyvet lemondóan becsukom, és felteszem a polcra. Feri hatalmas adag dobozzal egyensúlyozik az előszobában. Leveri a vázát, de az nem törik el, csak egy kicsit kicsorbul. Oda se neki. Nagy nehezen bepréseljük ezeket is az ágy mögé, aztán megmelegítem újból az ebéd maradványait. Feri jóízűen befalja. Mint egy kamasz. Nem tudom, hogy miért nem hízik. Ha én ezt mind megettem volna, már 100 kilós lennék. Ő viszont elmosogat maga után. Aztán beül a nappaliba, újságot olvasni. Kiszedem a kimosott cipőket a mosógépből, és a fűzőjénél fogva fölakasztom. Elképzelem, hogy pár hét múlva már a kertben szárítom majd a ruhát.

Bemegyek a nappaliba. Epedezve nézek a krimim felé, de aztán inkább leülök a földre Bea mellé játszani. A babák oviban vannak, és az óvó néni mesél nekik. Persze én vagyok az óvó néni.
Már teljesen kiszárad a szám, mire a negyedik mesét is befejezem.
– Nincs kedved lejönni a homokozóhoz? – kérdezem Ferit. Nincs, fáradt. Veszem hát a homokozós zacskót, Latyit, és lemegyünk Beával. Viszem a krimit is. Leülök a kedvenc padomra, de még elő sem veszem a könyvet, a szemközti házból megjelenik Margitka és az anyukája.

– Láttam, hogy Ti is lejöttetek, gondoltam lejövünk mi is. Dumcsizhatunk egy jót – csicsergi az anyuka. „Anyád!” gondolom én, és lemondóan teszem a szatyrot magam mellé. Margitka anyukája meg csak mondja, mondja, mondja. Megfájdul a fejem. Nincs szívem Beát elrángatni a homokozótól, olyan jól játszik, hát tűrök. Fél hatig.
– Na megyek vacsorát csinálni.
– Én már főztem ma. Mi azt esszük, amit ebédre is készítettem – áldott asszony. Én, ha ebédre megfőzöm a vacsora adagot is, hatra már biztosan nincs belőle semmi. Elbúcsúzok, Beából kirázom a homok egy részét, összeszedem a homokozós cuccot, egy negyed órát kiáltozok Latyi után, aki éppen szerelmi életet él egy kóbor ebbel, és hazamegyek. Elkészítem a felvágottas vacsorát. Főzök hozzá egy kanna teát, és tálalok a nappaliban. Péter is haza ér. A kenyér és a felvágott pillanatokon belül elfogy a tea nem. Feri sört iszik, Péter energia italt, Indi cukormentes üdítőt, én vörösbort, Bea pedig tejet. No mindegy. Napom utolsó mosogatása, aztán elő a porszívó és a nappaliban összevadászom a morzsákat, a család legnagyobb felháborodására. Nem hallják a tévét. Tíz perc minden napos cirkusz. Mese után Bea fürödni megy. Nem látom rendesen a híradót miatta. Nagy nehezen ráparancsolom a pizsamát. Kimegyünk, és leülünk a tévé elé. Kezdődik a film. Örkény: Isten hozta Őrnagyúr! Már a tévében is mindenhol dobozok.