A lábnyom

Csak toporgott ott, ahol volt, ahol nem volt, időtlen idők óta. Langyos meleg vette körül, csend és homály. Nézelődött erre- arra, de semmit nem látott. Arra gondolt, amerre nézelődött, hátha lát is már végre valamit. Érdekesnek találta a semmit, mert kezdett abban hinni, hogy a semmi vége mégis valami lehet, már ha van vége. Ha van valami, adott esetben ez a valami a semmi, tehát annak végének is kell lenni. Vagy: ha vég lehet, akkor valami is kell, hogy legyen, tehát a semmi is valami.
Egyre inkább gyötörték a saját gondolatai. Nem is értette őket, sőt azzal sem volt tisztában, hogy vannak gondolatai. Csak a gyötrelmeket érzékelte, azokat is csak azóta, mióta fokozódtak. Tudta, hogy hisz a valamiben. Rádöbbennie arra, hogy tud valamit, félelemmel töltötte el. Már azt is tudta, hogy fél. Nem akart többet tudni, mert attól félt, hogy a félelmei is felfokozódnak.
Csak toporgott, ott, ahol volt. Félelem töltötte el. Félt tudni, hogy ott van valahol, ahol hiába nézelődik, a semmit látja, ami akár valamivé is válhat.
-Mi lehet a valami? Milyen lehet a valami?- gondolta. Megriadt a saját gondolatától. Rájött, de az első pillanatban nem hitte el, hogy ő a valami a semmiben.
Sokáig toporgott még, ott, ahol volt, magába fordulva. Magát keresve- kutatva, de nem talált semmit. Húzott hát egy "képzeletbeli" határvonalat, maga és a semmi közé, azt remélve, hogy így többre jut.
-De mi az a több? Több tőlem? Kell, hogy legyen még valami a határon túli semmiben?- kérdezte immár önmagától.
-Toporgok csak… -sóhajtja a köré fonódó csendes homályban. Sóhaja visszhangot vet az időtlen időre. Az idő leválik róla, mint egy burok, s rohanni kezd. Most érzi, hogy egyedül van. Szeretné legalább az időt elérni. Lép egyet.
Lépte puha talajt érint, nyomot hagy. Megdobban a szíve. Egy lábnyom, ami mögötte van. Megnézi közelről, a talp és a lábujjak formás alakját, amit ő hagyott. Megnézi a vágyott valamit. Gyönyörködik benne, mosolyog.
-Ez vagyok hát én! Látom magam! Valami vagyok, túl a semmin!- ujjong, duzzadó élet kedvvel. Nem tágít már a csodálatos lábnyomtól, amit egyre szebbnek lát. Becézgeti, babusgatja, mint egy hímes tojást. Esténként dalol neki, reggel simogatva keltegeti.
De a lábnyom nem szól semmit, talán nem is hall, nem is érez.
-Pedig milyen szép!- zokogja könnyeit hullatva. Könnyei nem apadnak, szomorúsága csak fokozódik. Nézi csak a gyönyörű lábnyomatot, már nem mosolyog, nem énekel, nem simogat. Fájdalom tölti el. Visszaemlékszik gyötrelmeire, félelmeire…
Emlékszik rá, ami nem is olyan régen volt, hogy csak toporgott ott, ahol volt, ahol nem volt, időtlen idők óta. Langyos meleg vette körül, csend és homály. Emlékezett rá, hogy várt, várt valamit. Nézte közben a lábnyomát, és újra mosoly játszott az arcán: meglátta, hogy a lábnyom az, amire várt! A lábnyom nem ő maga. Nem a tükörképét látja, hanem azt a formát öltött puha talajt, ami befogadta. Az, amit várt, az a valami, amit mindig is akart.