Munkát kell keresnünk mielőbb. Pénzre van szükségünk. Meg kell ismernünk a várost, és környékét, hogy tovább mehessünk. Minél több információt kell begyűjtenünk a környékről, és csak utána folytathatjuk utunkat Szombathely felé. Ehhez persze időre lesz szükségünk, legalább egy hónapra. Legkevesebb ennyi ideig dolgoznunk kell, tervezték el közösen.
– Holnap elmegyünk az üveggyárba. Kívülről elég jól nézett ki. Remélem, felvesznek minket, és ki tudja, talán még jól meg is fizetnek.
Andris helyeslően bólogatott, de Zoltánnak úgy tűnt, nem igazán lelkesedik az ötletért.
Kicsit még beszélgettek, aztán mindketten, ki-ki a saját ágyán elnyúltak, és mélyen elaludtak. Már sötét volt mire felébredtek. Éhesek, és szomjasak voltak mindketten.
Andris felkelt és a sötétben tapogatózva megkereste a villanykapcsolót.
Nem bántotta szemüket a fény. Olyan huszonötös forma izzó bámult rájuk egykedvűen a mennyezetről lelógó, csupasz foglalatból. Fél tizenkettő volt.
– Jó sokat szunyáltunk, ásított Zoltán.
– Meg aztán kajára se sokat költöttünk, vigyorgott Andris, de inni, azt kéne valahogy. Nézett kérdően Zoltánra.
Zoltán kíváncsian körülnézett. Az asztalon egy kancsót fedezett fel három vizespohár társaságában. Felkelt, hogy közelebbről megnézze. Persze a kancsó üres volt. Ki kéne menni a kúthoz. Mivel nem ismerték a járást, és nem akartak a sötét konyhán keresztülbotorkálni, és vélhetően be is van zárva az udvarra vezető ajtó, úgy gondolták az ablakon másznak ki. Nagy, kétszárnyú volt az ablak ami a szobájukból az udvarra nézett.. Zoltán emlékezett rá, hogy a lugasba nyílik, és a lugastól jobbra ott a kút.
Nem volt magas az ablak, minden nehézség nélkül ki tudott mászni rajta.
Kellemesen hűs volt az éjszaka. Szinte jólesett bőrének a hűs levegő. Körülnézett. Szeme gyorsan hozzászokott a homályhoz, és hamar észrevette a lugas külső oldalán a kutat. Megnyomta a kallantyúját, és szinte azonnal zubogott is belőle erős nyomással a víz.
Kissé visszaengedte a kallantyút, és ahogy a nyomás gyengébb lett, megtöltötte, kimosta majd újra megtöltötte a kancsót.
Visszament az ablakhoz, beadta Andrisnak, majd ő is visszamászott. Kimosták a poharakat, és mindketten teleitták magukat a jóízű hűs vízből.
Andris visszafeküdt, Zoltán pedig lekapcsolta a villanyt, aztán leült az asztal melletti székre, és a nyitott ablakon át az éjszakát kémlelte. Nyugodt békés volt az éjszaka. A csendet csupán a tücskök cirpelése törte meg, de ez valahogy még nyugodtabbá békésebbé tette az éjszakát.
Jutka nénire gondolt. Szép arcára, szájára, amit olyan jó volt csókolni. Mozgékony, huncut, nyelvére, sima bársonyos combjaira. Felébredt benne a vágy.
Kényszeríttette magát másra gondolni. Próbálta elképzelni új munkahelyét, munkatársait. Mennyit fog keresni, mire költi, és egyáltalán milyen lesz a jövő.
Sokáig ábrándozgatott, aztán elnyomta az álmosság. Visszament az ágyához, lefeküdt, és elaludt.
Hét óra előtt ébredtek. A nap már fényesen sütött, de a ház még csendes volt. Sem a konyhából, sem az udvarról semmi nesz nem hallatszott.
– Úgy tűnik, az öreglány még alszik, mormolta Andris nagyot nyújtózva.
Ők is lustálkodtak még, bár gyomruk igencsak korgott, de nem akartak addig kimenni, amíg Tercsi néni neszezését nem hallják a konyhából. Egyrészt, mozgolódásukkal nem akarták, vagy inkább merték felébreszteni, másrészt elmenni úgy sem tudtak volna, mivel a konyha udvarra vezető ajtaja zárva volt, amiről Zoltán pár perce győződött meg, ugyanis csendben kiosont, és körülnézett a konyhában. Háromnegyed nyolcig kellett várniuk mire meghallották háziasszonyuk mozgolódását.
Mindketten kimentek.
– Jó reggelt Tercsi néni, köszöntötték.
– Jó reggelt fiúk, ti aztán jól elaludtatok, házá egész nap arra vártam, hogy felébredjetek, kulcsokat akartam adni, hogy tudjatok ki – be, járni a házba, de ti egyre csak aludtatok.
Kihúzta a kredenc egyik fiókját és egy – egy kulcsot adott a fiúknak.
-6-
– A bejárati ajtót, mutatott a konyhaajtóra, mindig be kell zárni, ha elmentek és engem nem láttok, vagy hallotok a házban. Nappal is, és éjszaka is.
– A kulcsot soha ne hagyjátok a zárban, nehogy valaki kinn vagy bent rekedjen. A kapu, csak reteszelve van, azon kulcs nélkül tudtok ki – be, járni.
Megköszönték, és már indultak is reggeliért.
Bőséges reggelit fogyasztottak, és még jócskán maradt is, annyit vásároltak. Igaz, a pénzük majd egy húszassal megcsappant.
Reggeli után felkerekedtek, és elindultak az üveggyárba.
A gyár portája falán fekete tábla, rajta krétával írt szöveg hirdette, hogy üvegfúvót, behordót, gépkocsivezetőt és kocsikísérőt felvesznek.
A bejáratnál tányérsapkás mogorva portás állta útjukat.
– Mi járatban? Mérte végig őket.
– Munkát keresünk, mondta Zoltán, szeretnénk itt dolgozni.
– Aztán hány évesek vagytok ?
– Tizenhét, vágták rá.
A portás belépett a fülkéjébe, fölvette a telefont, rövid ideig beszélt valakivel, aztán kijött, megmutatta merre találják a munkaügyi osztályt.
A sokablakos irodaépület tágas és tiszta volt. Világos lépcsőházából jobbra, balra futottak a linóleummal borított sokajtós folyosók.
A munkaügyi osztály az első emeleten volt.
Bekopogtak, majd benyitottak a fehérre mázolt ajtón.
Az irodában, mosolygós, jólöltözött férfi fogadta őket.
– Ti jöttetek felvételre ? Kérdezte barátságosan.
– Igen mi, válaszolták.
– Aztán dolgoztatok e már? És mit, érdeklődött.
Zoltán elmondta hogy ő vágóhídon dolgozott, Andris pedig, hogy ő másodéves ipari tanuló és a szünidőben szeretne dolgozni.
A férfi a személyi igazolványukat és a munkakönyvüket kérte.
Zoltán mindkettőt odaadta, Andrisnak viszont munkakönyve nem volt, csak személyi igazolványa. A munkaügyes megértően bólogatott.
– Igen-igen mormolta, az ipari tanulóknak nincs munkakönyvük, hanem tanulóigazolványuk, de sajnos az munkavállalásra nem jogosít. Úgyhogy, nézett Andrisra az állandó lakóhelyed szerinti Tanácsnál ki kell váltanod egy munkakönyvet, csak azt követően vállalhatsz munkát, azzal visszaadta Andris személyi igazolványát.
Ezután Zoltán iratait tanulmányozta.
– Úgy látom Újvárosban van az állandó lakhelyed. Hogy kerültél Ajkára? Zoltán magában már felkészült ilyen kérdésre így kapásból tudott válaszolni.
– Otthon nem tudtam, elhelyezkedni ezért jöttem Ajkára. A nagynéném, lakik itt, nála lakom.
– Ő, hol lakik? Mi a címe?
– Kossuth utca 8 vágta rá, közben arra gondolt, de jó hogy megnézte a házszámot Tercsi néni házán, és az utcanév is fel volt tüntetve rajta.
– Hivatalosan is be kell jelentkezned, hogy be legyen írva a személyi igazolványodba. Ha igazoltatnak, ne legyen problémád, figyelmeztette a munkaügyes.
– Adok egy felvételi lapot, amivel elmész a rendelőintézetbe orvosi vizsgálatra. Tudod, hol van?
– Igen, füllentett, közben arra gondolt, majd megkérdezi a házinénit.
– Helyes, bólogatott a tisztviselő és átadta a felvételi lapot.
– Veled, pedig akkor találkozunk, ha kiváltottad a munkakönyved, fordult Andrishoz.
Szótlanul mentek le a lépcsőkön.
Zoltánt egyfajta biztonságérzés töltötte el. Úgy érezte ő, már tartozik valahová ezen az ismeretlen helyen, amitől kevésbé érezte magát idegennek. Andris helyzete viszont nyugtalanította.
-7-
Tudta, Andrisnak haza kell utaznia a munkakönyv miatt. Megérezte, hogy Andrisnak ez egy ölébe hullott lehetőség a visszavonulásra, és átvillant agyában, hogy nem fog visszajönni.
Kiérve a gyárból Andris bosszúsan kifakadt.
– Most haza kell mennem a nyamvadt munkakönyv végett. Kifakadása mesterkéltnek tűnt. – Talán sikerül egy nap alatt kiváltanom és már jövök is vissza. Az lenne a legjobb, ha megnéznénk, mikor megy a legközelebbi vonat Pestre. Tette még hozzá.
Kimentek a vasútállomásra, ahol a tegnapelőtti éjszakát töltötték.
Most is néptelen volt. Délután fél négykor indul vonat Budapestre. Tudták a meg pénztárosnőtől. Háromnegyed tizenkettő volt.
Andris megkérdezte mennyibe, kerül egy jegy Budapestig.
Negyvenhat forint, mondta gépiesen a pénztárban ülő hölgy.
Szótlanul mentek hazáig.
Ettek valamennyit a megmaradt reggeliből, de inkább csak azért, hogy elfoglalják magukat.
Étvágya egyiküknek sem volt.
Andris azon gondolkodott hogy fogja megmagyarázni otthon több napi eltűnését. A munkakönyv kiváltása már meg se fordult a fejében. Már eldöntötte, hogy nem jön vissza, de ezt Zoltánnak nem merte megmondani.
Zoltán megérezte, hogy magára marad. Félt ugyan ettől a gondolattól, de nem bízott már Andrisban. Ebéd után Andris visszacsomagolta holmijait a bőröndjébe.
Nehezen múlt az idő, feszült volt a hangulat. Már semmi közös nem volt bennük, csak tébláboltak, semmitmondó dolgokról beszéltek, és kerülték egymás tekintetét.
Mivel Andrisnak már nem volt pénze, Zoltán adott neki ötven forintot, hogy Pestig el tudjon utazni, ott majd a rokonai kisegítik, hogy hazautazhasson.
Háromkor fölkerekedtek. Mielőtt kiléptek volna, Andris lecsatolta a karóráját és letette az asztalra.
– Ezt itt hagyom zálogba az ötvenesért, meg biztosítékul arra, hogy visszajövök mondta.
Zoltánban ez némi reményt ébresztett. Rosszak voltak a megérzéseim, gondolta és haragudott magára, hogy rosszat feltételezett Andrisról.
Sietniük kellett. Mire az állomásra értek a pesti vonat már bent állt.
Andris megvette a jegyét, és együtt kimentek a vonathoz. Nem sok idő maradt búcsúzkodásra. Legkésőbb három nap múlva itt vagyok, nyújtotta a kezét Andris, aztán felszállt, és a vonat már indult is. Integettek egymásnak, amíg kifutott az állomásról.
Zoltán nehéz szívvel indult új otthona felé. A júniusi nap melegen sütött, körülötte emberek jöttek, mentek, akár szép is lehetett volna a világ, de az ő lelke borongós, örömtelen volt.
Gondolatai Andris ígérete körül forogtak. Újra elfogta a kétely, nem bízott benne, hogy Andris visszajön. Tudata mélyén ráébredt, hogy egyedül maradt.
Egyedül, egy idegen városban, sok száz kilométerre otthonától, barátaitól.
Feltolult benne a miért?
Mit keres ő itt ebben az idegen városban, amely se nem szép, se nem barátságos.
Rátelepedett a magány és élesen szorongatta a holnap bizonytalansága. Lopva surrant be a házba nem akart találkozni senkivel.
Bement a szobájába lefeküdt az ágyára és magára húzta a takarót. Sötét gondolatokkal aludt el.