A lejtő széle IV.

Sokan voltak a Közértbe, A vásárlók között több üveggyári munkást is látott, egyik másiknak köszönt is. A húsos pultnál két eladónő is kiszolgált. Mosolygósan ügyesen tették a dolgukat. Itt fél kiló lecsókolbászt, húsz deka disznósajtot, majd a kenyeres pultnál egy kétkilós kenyeret vásárolt. Tizenegy forint húsz fillért fizetett. Miután hazaért, aggódva állapította meg, csak Huszonöt forint nyolcvan fillérje maradt.
Gyorsan utánaszámolt. Négy nap van még a 27.-i előleg fizetésig, vagyis a fizetésig hátralevő időre hat forintnyi jut naponta. Ez azt jelenti, hogy napi egy kiló kenyér és egy liter tej, és akkor egy nap még vehet vagy ötven deka lecsókolbászt is. Megleszek, határozta el megnyugodva.
Lassan telt az idő, de csak eljött az előleg fizetés napja. Szép derült időben vidáman lépkedett a gyár felé. A járdán előtte is, mögötte is többen lépkedtek sietősen, valamennyien az üveggyár felé. Már előre eltervezte milyen finomságokkal lepi meg magát műszak után. Úgy tíz óra körül meg is jelent a műhelyben Pilcz művezető, az irodabeli mogorva nővel. Pilcz művezetőnél egy hosszúkás fadoboz volt, telve borítékokkal, a mogorva nőnél pedig egy megviselt kék dosszié. Letelepedtek a középső huta dobogójára. Valamennyien abbahagyták a munkát és köréjük gyűltek.
A nő a dossziéből terjedelmes iratköteget vett elő, abból olvasta a dolgozók neveit A művezető kikereste a felolvasott névhez tartozó borítékot, kivette belőle a pénzt, egyeztette a bérjegyzéken szereplő összeggel, majd annak aláírása után átadta a dolgozónak. Gyorsan fogyott a sor. Az emberek miután eltávoztak újra kivették a borítékból a pénzt, nézegették újra átszámolták, majd eltették.
Minden boríték elfogyott a ládából. Zoltánt nem szólították. Már csak ő állt ott egyedül.
– Neked még nem jár, nézett rá a művezető, Te majd csak 12.-én kapsz, elszámoláskor. Zoltán értetlenül elkeseredve nézett rá.
– Nem mondták a munkaügyön? Hördült fel Pilcz. Mi a fenét csinálnak ott akkor, ha nem tájékoztatják mindenről az új belépőket? Ez nem az én dolgom. Majd tizenkettedikén kapsz te is. Azzal összecsomagoltak és indultak ki a műhelyből. A mogorva nő, elmenőben sajnálkozva nézett rá.
– Igaza van a művezetőnek, lépett hozzá Orsós aki felfigyelt Zoltán tanácstalan téblábolására, neked majd csak elszámoláskor jár dohány, mondta meggyőződéssel. A műszakot követően se ebéd, se vacsora nem volt. Se pénz se bármiféle más kilátás nem mutatkozott, hogy hogyan vészeli át a tizenkettedikéig hátralevő tizenöt napot. Először arra gondolt eladja Andris karóráját. Talán kap érte egy ötvenest, amennyit Andrisnak adott útiköltségre. És ha visszajön, ugyan nemigen hitt ebben, hiszen már majd egy hete, hogy elment és még semmi hír, de azért elvetni sem merte, hátha. Akármi is közbejöhetett ami késlelteti a munkakönyv kiadását, morfondírozott.
Bár még csak kora délután volt, kint melegen tűzött a nap, ő hazament, hanyatt fekve hevert az ágyán és próbált valami megoldást találni szorult helyzetére. Ötletek helyett folyton visszatérő gondolata, érzése, az éhség volt. Felkelt fogta a vizeskorsót és elindult vízért. Mielőtt indult kilesett az ablakon, és megnyugodva állapította meg, hogy se a lugasban levő asztalnál, se az udvaron nincs senki. Most nem kívánt találkozni senkivel. Miután visszajött a megtöltött kancsóval, jól teleitta magát friss vízzel majd újra visszaheveredett az ágyára. Azzal aludt el, hogy reggel felkeresi a munkaügyest, akit már a felvételizés első napján színpatikusnak és segítőkésznek talált, és tőle kér helyzetére vonatkozóan tanácsot.
Reggel elvetette ezt a gondolatot, hiszen azt mondta annak idején a munkaügyesnek, hogy a nagynénjénél lakik, tehát most az lenne az életszerű, ha tőle kérne segítséget. Mint már máskor is, újra saját hazugsága csapdájába esett. Reggeli idő alatt, míg a többiek reggeliztek maga sem tudta miért átment az öltözőbe. A barátságos öltözőőr kint sepregetett az öltöző előtti járdán.
– Mi újság fiatalember, köszönt mosolyogva, közben felegyenesedve a derekát tapogatta.
– Sose öregedjen meg, az csak panasszal jár.
– Valamit benn felejtettem reggel a szekrénybe ki szeretném venni.
– Menjen csak nyugodtan, én még befejezem a járdát, mondta a kisöreg, tovább folytatva a seprést.
Zoltán, ugyan nem akart semmit kivenni a szekrényéből, de azért tessék-lássék kinyitotta, majd felállt a szekrények előtti padra és körülkémlelt. Senkit nem látott.
Egymaga volt az egész öltözőben. Ahogy végignézett a szekrények tetején, a vele szemközti szekrények egyikén valami csomagszerűséget látott.
Gyorsan átment a túloldalra, hogy közelebbről megnézze. Sietnie kellett nehogy bejöjjön közben az öltözőőr. Gyorsan levette a kemény tapintású valamit, aztán visszasietett a saját szekrényéhez és úgy tett, mintha abból vette volna ki. Lefújta róla a rárakódott port, és megvizsgálta. Szaglásra nem volt rossz. Egy csont szárazra keményedett, egymásra rakott két szelet, több napos, vagy hetes, valamikori zsíros kenyeret rejtett az újságpapír. A kenyér tisztának látszott, de tapintásra is csont kemény volt.
A poros papírt bedobta egy szemetesbe, majd mohón ráharapott a kenyérre. Szinte szikrát vetett, úgy megcsikordult a fogai alatt, de végül sikerült rést harapni a keménységen. Rágás közben úgy harsogott fogai alatt a valamikori zsíros kenyér, mintha egy ló ropogtatna zabot, vagy kukoricát.
– Csak nem a reggeli maradt itt? Hallotta a belépő öltözőőr hangját a szekrénysor elejéről.
– De igen, mindig elhagyok valamit mondta Zoltán, és iszkolt kifelé mielőtt az még bármit is kérdezhetne tőle.
Műszak végén, bár a kemény zsíroskenyérszelet, amit sikerült elrágnia, csillapította éhségét, sóvárogva nézte a közért kirakatát, amint hazafelé menet elhaladt előtte. Bárhogy töprengett nem talált kielégítő megoldást a hogyan továbbra. Elképzelése sem volt, hogy fogja kihúzni a tizenkettedikei fizetésig. Mi lesz holnap? Mit fog enni? Tolultak elé a kétségbeejtő kérdések.
A nagy töprengésbe észre sem vette, hogy hazaért. Még mielőtt belépett valami szokatlanra figyelt fel. Idegen férfihangokat, nevetgélést hallott a lugasból. Ferikém társaságában két idegen férfi ülte körül a lugas alatti asztalt. Egyikük ősz hajú, nagydarab, feje búbján kopaszodó, a másik kalácsképű kövér, mosolygós. Az asztalon kiterített csomagolópapírokon heverő elemózsiából falatoztak. Előttük egy-egy megbontott sörösüveg, kissé távolabb tőlük a szőlőlugas árnyékában, egy vízzel telt forralófazékban további bontatlan sörös üvegek hűltek.
– Hohó, megjött Zoltán, lelkendezett Ferikém, amint meglátta a belépő fiút.
– Üljön le közénk, invitálta.
– Jó napot, köszönt Zoltán odalépve a társasághoz.
– Zoltán az Üveggyárban dolgozik, itt lakik Tercsinéninél, mutatta be őt Ferikém a két idegennek.
– Hauzer József mutatkozott be az ősz hajú kopaszodó, ő meg a barátom Nagy Károly, mutatott a mosolygósra. Kapos Zoltán, nyújtotta Zoltán a kezét.
Kezet fogtak egymással aztán Zoltán is letelepedett melléjük a padra.
– Letelt a műszak? Érdeklődött Ferikém, a két idegen pedig, Zoltánnal nem sokat törődve, folytatta a falatozást. A nyári nap itt-ott áttűzött a lugas árnyat adó sűrű lombozatán, világos foltokat rajzolva az alatta ülőkön és a kiterített többféle élelmiszeren. Zoltán szeme lopva végigsiklott a kicsomagolt finomságokon. Nagy darab császárszalonna, kétféle felvágott, lecsókolbász, és egy megszelt kétkilós kenyér volt a terítékeken.
– Tartson velünk, invitálta az ősz hajú.
– Köszönöm, én már ebédeltem, füllentett Zoltán.
– Azért még ehet egy keveset, nem lehetett olyan kiadós az a gyári ebéd, hogy ne tudná megfejelni egy két falattal, csatlakozott a mosolygós is a kínáláshoz.
– Én akármilyen jól is vagyok lakva, mindig tudok enni a kedvenceimből, mondjuk finom szárazkolbászt vagy pacalt, folytatta, közben jókora szeletet kanyarintva a kenyérből.
– Egyen, bíztatta Ferikém is, majd bement a konyhába kihozott egy kést és odaadta Zoltánnak. Zoltán elvette a kést, vágott magának egy szeletet a kenyérből majd a császárszalonnából is.
A mosolygós söröket vett elő a vizes edényből, lebontotta a kupakokat, és előbb Ferikém, majd Zoltán elé is tett egy-egy üveget.
– Egészség, emelte meg a sajátját, és gurgulázva hosszan kortyolt belőle. A többiek követve példáját, és szintén nagyokat húztak az üvegekből. Zoltán rögtön érezte, hogy fejébe száll a pár korty, amit megivott, ezt ellensúlyozandó, előbb csak tessék lássék, majd egyre mohóbban falatozott az elé rakott ételből.
– Úgy látom, mégiscsak elfér még az ebéd után egy kis kiegészítő, mondta hamiskásan a mosolygóra kacsintva Hauzer.
– Persze, hogy elfér, bólogatott az, nincs olyan jóllakottság, ami mellé ne férne még.
– Hohó, kurjantott Ferikém magam is így vagyok ezzel, amit szeretek abból mindig jöhet még.
– Mit dolgozol az üveggyárban, fordult Zoltán felé Hauzer.
– Segédmunkás vagyok, behordó a titulusom, ami azt jelenti, hogy a hután elkészült termékeket a hűtőszalagra hordom.
– És mit fizetnek neked ezért a munkáért, érdeklődött tovább.
– Négy forintos órabérem van.
– Négy forint, ízlelgette Hauzer az annyi mint harminckettő egy napra, vagyis nyolcszáz egy hónapra. Hát az nem valami sok, húzta el a száját.
– Hát nem, hagyta helybe Zoltán.
– Tudod mit, kössünk üzletet,
– Milyen üzletet, nézett rá kérdően Zoltán
– Én kefés vagyok, kefekötő kisiparos. Budapesten van műhelyem. Különböző keféket gyártok. Hajkeféket ruhakeféket, cipőkeféket, ló, és egyéb állatok részére szőrkeféket, és ilyesféléket. Termékeimet az ország különböző részein vásárokban és házalóként is, magam árulom. Most, egy öt-hat napig itt árulok Ajkán és az Ajka körüli falvakban. A segítőm, akivel együtt járunk épp beteg. Szükségem lenne segítségre, aki segít cipelni a bőröndjeimet. Ötven forintot tudok fizetni egy – egy alkalomra. Tudnál nekem segíteni?
– Szívesen, de én még csak most kezdtem az Üveggyárban nem tudok még szabadságot kivenni sajnálkozott őszintén Zoltán.
– Nem probléma, most hogy dolgozol?
– Most délelőttös vagyok. Reggel hattól kettőig tart a műszak. Jövő héten pedig délutános, akkor délután kettőtől este tízig.
– Rendben, ha Te is úgy gondolod, nekem ez jó. Holnap fél háromkor indulhatunk. Kibuszozunk, vagy vonatozunk a környékbeli falvakba, és még akár öt hat órát árulhatunk sötétedésig, tette még hozzá. Kezet rá, nyújtotta a kezét az asztalon keresztül. Ötven forint alkalmanként, amit minden este ki is fizetek. Kezet ráztak a létrejött megállapodásra.
– Hohó lelkendezett Ferikém az elfogyasztott söröktől a kelleténél harsányabban. A jó üzletek mindig gyorsan köttetnek meg, gratulálok. A mosolygós is lelkendezve nyújtotta kezét.
– Gratula, Hauzer úrnál többet keresel, mint a gyárban, bólogatott elismerően. Még megittak egy két sört, aztán Hauzer és a mosolygós összecsomagolta az asztalról a megmaradt ételt, és a még bontatlan pár üveg sört, és elbúcsúztak.
– Holnap fél háromkor itt várlak, mondta Hauzer Zoltánnak búcsúzóul. Ahogy kikászálódtak a lugas alól Zoltánnak úgy tűnt mintha Hauzernek bizonytalan lenne a mozgása, és a mosolygós vezetné. Arra gondolt, biztos az elfogyasztott sörtől van, bár eddigi viselkedésén ezt nem vette észre.
Ketten maradtak Ferikémmel mindkettejük előtt egy-egy fél üveg sör, és az asztal végén még egy bontatlan, amit a mosolygos valószínűleg elfelejtett magukkal vinni. A nap továbbra is melegen sütött, de fénye már más szögben érte a lugast.
– Megisszuk még ezt, mutatott az előttük levő félig telt üvegekre Ferikém, aztán felbontjuk még azt, mutatott a bontatlan üvegre és elfelezzük.
– A megkezdetteket még megisszuk egyezett bele Zoltán, de én többet nem kérek. Azt, mutatott a bontatlan üvegre, vigye haza, jó lesz majd holnap.
– Úgy legyen heherészett Ferikém aztán szájához emelte a félig telt üveget és nagy gurgulázással egy húzásra kiitta.
– Úgy láttam mintha a Hauzer beszívott volna a söröktől, nehogy maga is úgy járjon.
– Miből gondolja, hogy a Hauzer becsípett, csodálkozott el Ferikém?
– Láttam amint a mosolygós Nagy Károly támogatta, amikor mentek kifelé.
– Az azért van, mert a Hauzer nagyon rosszul lát, majdnem vak, elsősorban azért állapodott meg magával is, nem azért hogy a bőröndjeit cipelje. Persze azt is kell, de elsősorban a vezetés a fontosabb. Zoltán nagyon elcsodálkozott ezen, ugyanis ő ezzel kapcsolatosan semmit nem vett észre. Igazán sajnálta Hauzert amiért majdnem vak. El sem tudta képzelni, hogy valaki hogy képes ilyen állapotában ilyen közvetlen és határozott viselkedésre ahogyan Hauzer mindnyájukkal viselkedett. Miután Ferkém elment, még sokáig töprengett eljövendő együttműködésükön, de mindenképpen örült és nagy szerencsének tartotta, hogy találkozott, és holnaptól együtt dolgozhat majd vele. Úgy aludt el aznap, hogy már nem tartotta kilátástalannak a holnapot, és ezért gondolatban nagyon hálás volt Hauzernak.