A lelkiismeret

A kis faluban, ahol Marika élt a szüleivel, mindenki ismerte, és néhány embert kivéve, kedvelte is egymást. Fontos volt számukra a jó szomszédi viszony, hiszen tudták, hogy „rossz szomszédság török átok”.

Marika szomszédjai is kedves, egyszerű emberek voltak, akárcsak ők. Az egyik családban három, a másikban négy gyermek született, míg ők ketten voltak a bátyjával, Janival. Jani és az alsó szomszédban lakó Laci egy osztályba jártak és jó barátok voltak, de szívesen játszottak bárkivel, nem volt divat a kiközösítés. Az általános iskola befejezése után mindegyik más helyre került. Jani szakmát tanult, Lacit kitűnő tanulmányi eredményének köszönhetően gimnáziumba íratták a szülei, Marika pedig lévén 3 évvel fiatalabb tőlük, még az általános iskolát folytatta. Laci kollégiumba került, így csak hét végén, illetve a tanítási szünetben látták őt. Repültek az évek, Marika varrónő lett, Laci pedig az állatorvosin folytatta tanulmányait.

Sanyi, az egyik rossz hírű, nagyszájú, durva, közönséges fiú, Marikát szemelte ki magának. Az erős testalkatú, jóképű férfinek annyi esze volt, hogy a lányt igyekezzen megnyerni magának. Névnapjára szerenádot adott a barátaival és a magával hozott rózsacsokorba egy arany láncot tett szív medállal. Marika nem akarta elfogadni, mert nem kedvelte Sanyit, azon kívül okot sem adott arra, hogy ilyen komoly ajándékot kapjon tőle, hiszen soha egy szóval se bátorította. Egyszóval, inkább kínos és kellemetlen volt számára ez az egész. Édesanyja azt mondta, hogy az lesz a legjobb, ha nem fogadja el. Mivel féltette a kislányát, felajánlotta, hogy ő viszi vissza az ékszert Sanyinak. Így is történt, viszont Sanyi ettől kezdve meggyűlölte Marikáék családját és elhatározta, hogy bosszút áll az elutasításért.

Mari szíve Laciért dobogott egyre hevesebben. A férfi nem csak jó képességű, hanem szerény, csendes, szülőszerető is volt. Hozzájuk is mindig udvarias és figyelmes. A lány szülei szintén örültek volna, ha a fiatalok egybe kelnek. Laci bár gyakorta Marikán felejtette a tekintetét és órákig tudtak beszélgetni egymással, ennél tovább nem ment, az udvarlást szóba se hozta.

Kitört a II. világháború. Marika apját elvitték a frontra, ahogy Janit is. Laci ötödéves volt az állatorvosin, így őt nem sorozták be. Valahogy Sanyi is megúszta, többen tudni vélték, hogy azért, mert besúgó volt, így a megbízói azt remélték, hogy nagyobb hasznot hoz, ha a faluban marad.

Egyik alkalommal, mikor Marika épp varrt, valaki kopogás nélkül berontott a szobába. Sanyi volt az. Mi van szépségem? Varrod a menyasszonyi ruhád? – kérdezte gúnyosan a férfi. Előbb kipróbállak egy kicsit, mondta kaján vigyorral az arcán, miközben elindult a lány felé. Ne bántsál, ne gyere közelebb, itthon van az édesanyám, bármikor beléphet, próbálta meggyőzni Marika a felbőszült, nyálát csorgató, részeg férfit. Ne aggódj szépségem, őt bezártam a kamrába, nem jön be ide senki, de ha nem hagyod magad, kinyírom az anyád a szemed láttára. Sanyi, az Isten szerelmére, mi ütött beléd? Ne istenezz nekem, mert őt nem ismerem. Eljött az én időm, a háborúban bármi előfordulhat kiscicám, úgy, hogy kuss legyen! Nekirohant a lánynak, letépte a blúzát, megfogta a melleit, miközben ocsmány szavakkal ecsetelte mindazt, amit a lánnyal csinálni fog. Mari nyüszített, védekezett, de hiába. A férfi leteperte, rátérdelt a hasára és lehúzta a bugyiját. Épp a saját nadrágjával volt elfoglalva, mikor hátulról egy ütés érte. Laci volt az, aki fejbe vágta. Hát, te hogy kerülsz ide- kérdezte Marika? Édesanyád kitette a kamrátok ablakán a zászlót. Tudtam, hogy jelezni akarja vele, hogy baj van. Azt is, hogy nem kiálthat. Csendben jöttem, őt kiengedtem a kamrából és mondtam, hogy menjen át hozzánk. Tőle tudtam meg, hogy itt vagy. Nagyon aggódott érted, amint látom, jogosan. Öltözz fel és szaladj át te is. Laci megnézte Sanyi fejét, látta, hogy nem sérült meg komolyan, ennek ellenére megvárta, míg a férfi összeszedi magát és elmegy, azután hagyta el ő is a házat.

Véget ért a háború, Marika testvére és édesapja lesoványodva és megtörve, de hazatért. Laci, aki befejezte az egyetemet, megkérte Marika kezét. A pap az előírások szerint kihirdette a házasulandókat, melyről Sanyi is tudomást szerzett.

Lázasan készültek a nagy eseményre. A szomszédok és rokonok felajánlották, hogy különböző aprósüteménnyel járulnak hozzá az esküvői lakomához. A vőlegény szülei disznót vágtak. A kertben lerakták a sátor alapjait. A menyasszonyi ruha készítésébe pedig besegített Marika barátnője is. A hír, hogy két nappal az esküvő előtt Laci eltűnt, futó tűzként terjedt el a faluban. Senki nem tudott róla semmit, még a szülei és testvérei sem. Arról pusmogtak az emberek, hogy meggondolta magát és mégse veszi el a lányt. Az esküvőt bizonytalan időre el kellett halasztani. Marika szégyenében alig mert mutatkozni az emberek előtt.

A lány a korábban kitűzött esküvője napján levelet kapott Sanyitól, amiben az állt, hogy a vőlegénye él, és ha látni akarja, akkor ne szóljon senkinek, hanem utazzon el ide és ide egyedül. Ha a levélről bárkinek is beszél, Laci meghal. Mari hátra hagyott néhány sort az édesanyjának, hogy ha nem térne két napon belül haza, akkor menjen be a rendőrségre, de addig ne tegye, hátha sikerül Lacinak és neki életben maradnia.

Vőlegénye valóban ott volt egy pajtában, székhez kötözve, a szája beragasztva. Na, szépségem, rajtad múlik, hogy kiszabadul a vőlegényed, vagy nem. Semmi mást nem kell tenned, mint velem töltened ezt az éjszakát. Ne tedd meg Marika, nyöszörögte Laci. Sanyi, kérlek szépen, ne bántsál bennünket, hagyj elmenni békességgel! Már késő, így is úgy is börtönbe kerülök, akkor meg legalább annyi örömöm legyen, hogy megajándékozzam magam veled, válaszolta a férfi, aki ezúttal teljesen józan volt. Nem, nem kerülsz börtönbe, nem fogunk feljelenteni, ígérte könnyeivel küszködve a lány. Nem hiszek nektek. Évek óta várok arra, hogy az enyém legyél. Feleségnek akartalak, de nem kellettem, akkor megszerezlek erőszakkal. Most nem tud megvédeni senki. Ha védekezel, akkor annak Laci látja a kárát, mert fejbe vágom egy husánggal, mint egykor ő engem. Ha szólok a haveroknak, akkor lefognak, gondolom, nem akarod, hogy végig nézzék a nászunk. Nem, nem akarom sírta el magát a lány. Látod, ez a beszéd. Soha többé nem zaklatlak, ha az első éjszaka az enyém lehet. Ha igazán szereted Lacit, akkor megteszed érte azt, ami így is, úgy is meg fog történni.

Reggel egy autó állt meg a pajta előtt, amivel Sanyi és a haverjai elmentek. Mari egész testében remegett, miközben eloldozta a szerelmét. A testi fájdalom már nem is érdekelte annyira, sokkal inkább az, hogy meghalt benne a lélek. Laci fal fehér volt és egy szót se szólt. A történtek után nem volt mit mondaniuk.

Valahogy kivergődtek az útra, ahol egy gazda épp lovasszekérrel haladt a falu irányába. Leugrott a szekérről, felsegítette a fiatalokat a kocsira és elvitte őket a legközelebbi kórházba, ami így is több kilométer távolságra volt. Mari megkérte, hogy vigyen hírt a szüleiknek, hogy megvannak, ne aggódjanak értük, rövidesen újra látják egymást.

Ahogy fizikailag, és úgy ahogy lelkileg is helyre jöttek, a szülők, a testvérek és két tanú jelenlétében örök hűséget esküdtek egymásnak és elköltöztek a környékről. A korábban történtekről annyit mondtak, hogy baleset volt. Házasságuk alatt öt gyermek született. Szépen éltek, szeretetben nevelték őket, és ha csak tehették látogatták a szüleiket is. Már közel tizenhat év telt el a Sanyival való affér óta, mikor Marika táviratot kapott az édesanyjától. Nagyon megijedt, hogy mi történhetett. A táviratban ennyi állt: „Sanyi haldoklik, látni akar benneteket, gyertek!” A gyerekeket rábízták a keresztszülőkre, kocsiba ültek és igyekeztek, hogy mielőbb beérjenek a falujukba.

Sanyi jajgatott a fájdalomtól, arca eltorzult, teste csontsoványra fogyott le. A bőre és szeme sárga volt. Rá se ismertek volna, ha nem tudják, kinél vannak.

Halkan kérte, hogy mindenki hagyja el a szobát, mert csak Lacival és Marikával szeretne beszélni. Szülei és testvérei csendben kimentek. Üljetek le, nem vagyok fertőző beteg. Rákos vagyok, de már szétszóródott, elvileg már meg kellett volna halnom, de iszonyúan bánt a lelkiismeret. Tudom, hogy semmit sem tehetek már jóvá. Egy mocskos állat voltam. Tönkre tettem sokak életét. Akiktől lehetőségem volt, már bocsánatot kértem, de megértettem azt is, aki nem volt kíváncsi a mondandómra és a bűnbánatomra sem. Ti mégis itt vagytok. Az egész életem nem ért semmit, hiábavaló volt. Mindent elrontottam, ráadásul soha nem nősültem meg, még egy gyermekem sincs, de hisz meg se érdemeltem volna. Tudom, hogy lehetetlent kérek. Elhallgatott, nem tudta tovább folytatni. Laci intett, hogy ne erőltesse a beszédet, hiszen érti, hogy mit akar mondani. Nyugodj meg Sanyi, Isten, akinek létezésében hiszünk, látja az őszinte bűnbánatod és ő megbocsát neked, ahogy én is. Sanyi Marikára nézett. Már nem haragszom rád – mondta Marika. Tudom, hogy szerettél, de rosszul. Nem tudtad elfogadni a veszítést, pedig találhattál volna hozzád illő társat, elvégre életerős, jóképű férfi voltál. Marika és Laci egymásra néztek. Mindketten érezték, hogy meg kell mondaniuk. Sándor magával viszi a titkot, viszont megkönnyebbül tőle.

Van egy fiad Sanyi, okos, kedves, jóképű legényke. Nézd, hoztunk  fényképet is róla. Ugyanúgy szeretjük őt, mint a többit. Vigyázni fogunk rá, megígérjük. Sanyi szeméből patakzottak a könnyek. Az öröm és megkönnyebbülés fájdalmas és mégis boldog, tisztító könnyei. Utolsó erejével szájához emelte Marika kezét és megcsókolta. Testén a fájdalom elsimult, ziháló légzése halkult, szemét becsukta és gyermeki mosollyal az arcán elaludt örökre.