A lét peremén

– Lélegezzen! Lélegezzen!
Messziről jövő, sürgető hang parancsolóan hatolt be a tudatomig. Szólni szerettem volna, hogy igen, hallottam, de képtelen voltam. Agyam diktálta ütemben, tudatosan igyekeztem beszívni, kifújni a levegőt, lélegeztem. Éreztem, bármelyik pillanatban, visszazuhanhatok a nemlétbe, minden igyekezetemmel próbáltam éber maradni, és tovább lélegeztem. Vártam, hogy visszatérjen az életem során annyira megszokott spontán levegővétel, ijesztő volt ez az állapot. Hangfoszlányok jöttek, nem láttam honnan.
– A műtétnek vége, kitűnően sikerült. Próbáljon ébren maradni egy kicsit. Intsen a szemével, ha ért, még nem tud beszélni – mondta egy mély férfihang.
Egy árnyék takarta el a kékes fényt, egy kéz letörölte arcomról az izzadságot. A nyirkos veríték belefolyt a fülembe, a testem, a lábam remegett a hidegtől. Egy kéz betakart, egy újabb lepedővel. Körülöttem neszek töltötték be a teret, zsongás, kattogás, halk suttogás. A mély gödör, melyben magamat éreztem, eltorzította minden érzékszervemet, lámpák vakították el a látást, hallásom tompult, eltűntek a szagok, a testemből kinövő huzalok serege kötött össze a külvilággal, a surrogó kattogó gépekkel. Olykor megszűnt ez a létezés is, eltűnt a bizarr valóságával együtt. Napfényes idegen világban találtam magamat, szürreális tájban, valahol fent, alattam hajladozó zöld erdő, színes huzalokkal teli égen hintáztam.
– Éva nővér vagyok. Mostantól én őrzöm magát reggelig. Ébren van?
– Igen – felelem, és csodálkozom a saját hangomon.
Nem a túlvilágon vagyok, nagyon is élek, vagy ez is képzelet játéka? Itt nincs reggel, nappal, csak éjszaka, gúny űz velem a valóság, megcsalja agyam. Visszazuhanok a hintázó színes nyalábok ölébe, ringatnak lágyan a lét peremén.
– Ébresztő! Itt az ebéd.
– Ebéd? Én nem vagyok még éhes.
– Csak egy kanál levest nyeljen le.
Furcsa érzés, ahogy a meleg lé folyik le a torkomon. Az élet visszatért, a maga egyszerű valóságával.