A liba felel…

– Vizsgaidőszak! – kiált egy hang, melyet csak te hallasz egyedül.
Véget ért egy szemeszter, ahol némán gubbaszthattál a padok sorai között, mely telve volt hozzád hasonló sorstárssal. Az ő lelkükbe is a szemeszter vége beleültette a háború zaját. Tombolt a harc, melynek vérvörös lángjai felemésztették a gyenge lelkeket. Valódi harc volt ez, mely ugyan a szem számára láthatatlan volt, de mégis látni lehetett az emberek lelkében összedőlt falakat. Minél hamarabb győzni, túl kell lenni a vizsgán. Ez a cél!
A várva várt nap oly lassan érkezik el, hogy a sok hallgató lelke kietlen sivataggá válik mikor sor kerül élete első vizsgájára. A diákok hada oly némán áll a vizsgára kiírt terem előtt, mintha a halál érkezését várnák. Azonban a tanár késik, felhúzva ezzel a diákok idegeit, nem bírják tovább. Össze-vissza járkálnak a padok közt, a folyosókon, némelyik diák idegességében már a földhöz vágja az általa elkészített tételhalmazokat. A szoba, a terem, ahol tartózkodnak szinte vibrál a hallgatók idegességétől, s egyszer csak feltűnik a vizsgáztató tanár. Halk, lassú léptekkel közeledik. Arcán az idegesség egyetlen jele sem látható. A teremhez érve bepillant abba a kicsinyke szobába, melyben a szenvedésre ítélt emberek tartózkodtak. Egy kis ő hang jött ki a száján, mintha valamit mondani szeretett volna, de semmi, abbamaradt az el sem indított beszéd. Megfordult, s jobb kezével a táskájának legaljára nyúlt. Egyet csörrent a kezében a kulcshalmaza, majd a megfelelő kulcsot a zárba illesztve kinyitotta a kínzótermet. Megtorpant ekkor a levegő is a kicsiny szobában, érezték az ott lévő bajnokok, hogy itt az idő. Az első két hallgató, kit sorsolással választottak ki társaik maguk közül beléptek a terembe. Kezeik remegtek, arcuk holtsápadt volt. A terembe érve azt sem tudták, hogy mit kell tenniük. Ekkor Apolczky Béla (így hívták a professzort) rájuk szólt:
– Ööö, üljenek már le erre a két székre! Én még rendet rakok, elkészítem a kis cetlijeimet, melyekre az önök tételeinek száma van kiírva. Tényleg tudják a tételeket?
Nagy síri csend borult ekkor a hallgatókra. Ezalatt odakint a sok hallgató néma csendben várta az ítéletet. Füleiket az ajtóra helyezték, hogy hallják mit mond a Zsivinszky Péter Bölcsességtudományi Egyetem jeles professzora, azaz Apolczky Béla.
– Hát, mi készültünk. – jelentette ki a fekete hajú, barna szemű lány, akinek becsületes neve Maitz Krisztina.
A professzor egyet bólintott, ráncos kezeivel kitette asztalának jobb sarkára a cetliket.
– Húzhatnak! – mondta.
Először Maitz Krisztina húzott, aki már előre tudta, hogy mit akar. Halk suttogó hangok megmondták előre neki, hogy melyik a legkönnyebb tétel. Ez az volt, mely különbözött a többi cetlitől, melyek hófehérek voltak, de ez az egy sárgás színben tündökölt. Kihúzta hát a legszebbet, azt amit neki mondtak.
– Ööö, mit húzott? – kérdezte kíváncsian a professzor.
– Drága professzor úr vajon mit húzhattam? – szólt a Maitz. – Még szép, hogy a legszebb tételt, mely eme tételsorokban benne van. Az én tételem az egyes!
– Rendeben van! Ööö, mindjárt fel is jegyzem erre a papírra. – mondta Apolczky. – Addig a másik hallgató is húzhat. Ön pedig készüljön fel!
A másik hallgató olyan volt, mint egy kőszobor, nem mozdult. Szemei vérvörösek, kezei és lábai remegtek. A tanár gyorsan felírta a tételt, majd a szegény lánykára nézett, akit Kovaitzner Blankának hívtak. Látta rajta, hogy izgul és nem mer húzni. Úgy gondolta, hogy most ezen a vizsgán segít egy kicsit neki.
– Ön jön! – szólította fel Blankát. – Húzzon egyet!
Ezalatt jobb mutatóujjával rámutatott arra a tételre, ami könnyű volt. Ám úgy látszik, hogy eme leányzónak még a jó szándék sem segített, hiszen nem azt a tételt húzta, amire a tanár rámutatott.
– Biztosan megakar szívatni engem ez a vén nagyképű professzor. – gondolta magában, s kihúzta a szomszédos tételt.
A tanár csak nézett, nem tudta, hogy a leányzó miért húzta azt a tételt, hiszen világosan rámutatott a másik könnyű tételre.
– Ööö, mondja mit húzott?
– Professzor úr! – szolt a diák, mintha mondani szeretne valamit, de aztán megnémult, egy szó sem jött ki a száján.
– Igen? – kérdezett vissza a tanár.
– Ezt én nem tudom. Ez nem megy! – mondta és az asztalra vágta a cetlit.
– Nehéz? – kérdezte a tanár.
– Nehéz! – jelentette ki a megpuffadt arcú leányzó.
– Sebaj! – mondta a tanár. – Húzzon még egyszer!
A proff megint rámutatott a könnyű tételre, s várt. Reménykedett abban, hogy most már hallgatni fog reá a tanítvány. Az Úrnak hála most végre kihúzta azt a tételt, melyre a tanár mutatott.
– Ööö, árulja el, hogy melyik tételt húzta?
– Hát, a műfaji alapfogalmakat! – jelentette ki Blanka.
– Csak a számát kellett volna elárulnia. – mondta a proff, és a gépe felé fordult, hogy beírja a tételt.
– Drága professzor úr, kérem ne haragudjon, de nekem ez sok! – mondta Blanka.
A tanár megdöbbent, ám ez külsőleg nem mutatkozott meg rajta. Úgy volt ezzel, hogy ezt a tételt mindenki tudja, legalábbis pár mondatot eltud mondani róla és akkor máris megadja neki az E-t.
– Lányom én nem haragszok! – mondta a tanár. – Ez az ön élete, ha nem tanul akkor nem tanul.
– De ugye nem írja be az Fx-t a Neptunba? – kérdezte ijedt hangon Blanka.
– Tudja mit, nem írom be. – jelentette ki. – Vegyen fel egy másik vizsgaidőpontot, de akkora már tanulja meg!
– Igenis! – mondta katonásan.
Távozni készült, felállt ítélőszékéből, s elindult a kijárat felé, a kijárat fekete ajtajához. Alighogy az ajtóhoz lépett a tanár még egyszer megszólította:
– Blanka! Hány vizsgája volt eddig?
Ekkor a lány arca pirulni kezdett, szégyenelte megmondani a helyes választ. Főleg annak a tanárnak, ki ilyen kedvesen viszonyult az ő nem tanulásához.
– Hát, eddig ez volt az első vizsgám!
– Ööö, ez meglepett. – mondta a proff. – Azt hittem, hogy legalább már három megvan.
– Tanár úr, nekem ezenkívül csak egy vizsgám van. – mondta Blanka.
Kiestek a szemei ekkor, nagyot nézett, de nem szólt semmit. Hogy is szólhatott volna? Azon járt az agya, hogy hogyan tudott elengedni egy ilyen libát, aki két vizsgára nem képes felkészülni. De a szó kötelez, most már nem írja be az Fx-t. Így történt, hogy egy börtönlakó minden dorgálás nélkül szabadult a börtönből.