A lila ruhás nő

* Mielőtt elolvasod: kérlek olvasd el a történet végén lévő magyarázatot is 🙂

A kicsiny könyvtár ablakain át besütöttek a délutáni napsugarak. A könyvespolcok roskadoztak a sok régi, poros kötettől, de az Olvasó kedvelte ezt. Szerette az öreg könyvek kissé molyrágta illatát, a megsárgult papírlapok gyűrődéseit és a könyvtár csendjét. Azt viszont nem kedvelte, hogy a könyvtár előtti parkban fiatal suhancok szívták a cigarettát, és csak akkor tették be a lábukat a könyvtárba, ha a mellékhelyiséget keresték. Ezek a kölykök talán sose vettek a kezükbe könyvet. Miért is tették volna? Nekik egy könyv nem számított semmit. „Aki nem akarja érteni, annak csak teleírt lapok véget nem érő sora, másnak viszont egy új világot jelenthet, amivel bárhová eljuthat”. – Az Olvasó legalább is így volt ezzel. Körültekintett, s átsétált a magas polcok között. Nem sokat keresgélt, így levette az első könyvet, ami a kezébe akadt. Ekkor meglátta, hogy a polcon egy rövid üzenet áll: „Hibás vagy selejtes könyvek. Elszállítás alatt.” Nem értette, hogyan lehet egy könyv selejtes? Megcsóválta a fejét, aztán felütötte a kezében lévő írást, s már nem is foglalkozott mással. Sem a parkban lévő suhancokkal, vagy a könyvtárban lévő, többi olvasóval…
A lila ruhás nő egy réginek tűnő regényt tartott a kezében, amikor furcsa árnyékot vélt átsuhanni a feje fölött, ám mire odanézett, nem látott semmit. Megvonta a vállát, s visszatért a regényhez, amiben a főhős épp kalandos vándorútra indult. Közben megannyi tájon járt, s rengeteg dolgot látott. A nő leült egy kényelmes fotelbe, s hozzálátott az olvasáshoz, hogy elkísérje a főszereplőt hosszú útján. Láttak például végtelennek tűnő virágos rétet, ami telis-tele volt liliomokkal. A nő szerette a liliomot. „Illatával elcsábít sok szívet, míg szirmain ezerfényű napsugár lejt táncot, és szemet gyönyörködtet.”– állt a könyv lapjain. Aztán tovább olvasott, s követte a bátor főhőst, aki másnap egy kis patakhoz ért. A víz kedvesen folydogált medrében, pedig a hős tudta, hogy ez nagyon csalóka dolog. A víz nagy erővel bírt. „Olykor cseppenként csordogál, máskor vad hullámával súlyt, egyszer életet s enyhed ad, vagy hatalmával mindened magával ragadja.”– Olvasta a nő a főszereplő gondolatait…
Órák teltek el. Az Olvasó hangos lapozásra riadt föl. Figyelmét teljesen lekötötte az olvasmány, ezért minden zaj zavarónak hatott számára, de a hang forrását nem találta sehol. Hiába nézett körül. Lehet, hogy csak képzelte? Ő is lapozott, ám ügyelt arra, hogy ne csapjon zajt. A könyvtár elvégre csendes hely.
A lila ruhás nő feszülten várta a regény minden sorát, azonban megint észrevett valamit. Újra sejteni vélte az árnyékot. Az ablakon túl lomhán integettek a fák ágai… A regényben egyik nap követte a másikat, s a vándor hamarosan elérkezett egy sötét erdőhöz. A nap eltűnt az égről, beesteledett, a főhős pedig sátrat vert. Nem félt, ám úgy érezte, óvatosnak kell lennie. „Árnyakkal teli, akár a sűrű éjszaka, amiben könnyen tévútra csal a lelkeden tanyázó félelem.”– Mondta magában az erdőről, mire a fák riadtan megrezzentek, a csillagos eget eltakarta az éj fátyla, s a mély rengeteg gyomrából haragos zúgást tört fel. A nő ekkor felkapta a fejét, mert az ő fülét is megütötte egy zaj. Sejtette, hogy lassacskán mennie kell.
A könyvtárban mozgolódás támadt. Az Olvasó az órájára tekintett. Hát persze. Zártak. Kénytelen-kelletlen becsukta a könyvet, de mielőtt visszahelyezte volna a többi közé, tétovázott kicsit.
A lila ruhás nő sóhajtott, és felkelt a fotelből. Nem maradhatott tovább. Szeretett ott lenni, de tudta, hogy hamarosan úgyis el kell hagynia a helyet. Végleg. Senki sem maradhat örökké a könyvek között, bármennyire is szereti azokat. Évtizedek óta olyan volt számára ez a kedves hely, mint az otthona, de az idő eljárt a nő fölött. Haja ezüstszínt öltött, arcára ráncok simultak, lila ruhája megkopott… Ó, pedig hogy szeretett volna maradni!
Az Olvasó látta, ahogy a könyvtár ajtaján sorra távoznak az emberek. Ő nem mozdult. Nem akarta magára hagyni az ő „leselejtezett” regényét. Megkedvelte, és valahogy az az érzése támadt, hogy ha nem folytathatja, valami véget ér. Valami a könyv lapjai között. Ellopni azért mégsem merte. Aztán gondolt egyet, fogta, s gondosan elrejtette egy másik polcon, két vastag enciklopédia mögé. Így már biztos volt abban, hogy másnap újra vissza kell térnie hozzá. Ettől zavarba jött. Sosem hágta át a szabályokat. Sem könyvek, sem mások miatt… Ám most? Tudta, hogy amit tesz, helyes. Ahogy azt is tudta, hogy holnap megint várni fog majd a történetre, a történet pedig várni fog rá. Vagy ha nem is a történet, talán annak egyedüli „lakója”. Ő ott lesz. Az a kedves és végtelenül magányos lila ruhás nő.

*Amit tudnod kell erről a történetről, az az, hogy lényegében egy írásgyakorlat végeredménye. Barátom, Peter F. Wolf ötlete alapján először különböző szavakat, fogalmakat adtunk meg kiindulási pontként. A feladat az volt, hogy egyetlen mondatban fogalmazzuk meg, mi jut eszünkbe az adott szóról. Ezek voltak: A víz, virág, könyv, sötét erdő. Miután megszülettek a mondatok, írtunk egy-egy történetet, amiben természetesen mindegyik mondatnak szerepelnie kellett. Ezeket dőlttel fogod látni. Az én történetem ez lett.