A lóápoló 13. fejezet

13. fejezet

– Menj be a nappaliba, helyezd magad kényelembe. Mit hozzak neked, kévét vagy üdítőt? – kérdezte Lajos fiát, aki éppen elhelyezkedett az egyik fotelben.
László gondolatai valahol távol jártak ezért, csak az jutott el a tudatáig, hogy valaki hozzá szólt.
– Ne haragudj, elgondolkoztam, mit kérdeztél?
– Mit hozzak inni? – tette fel a kérdést kicsit lerövidítve.
– Nekem egy pohár ásványvíz elég lesz – válaszolt László, de már megint nem volt jelen, mert a gondolatai ismét elkalandoztak. Még mindig a temetésen töprengett. Nem értette, hogy miért oda temették az öccsét. Apja, mikor Feri anyja meghalt, őt is hamvasztották, és a temetőben, olyan parcellában ahol csak urnában temettek, egy dupla sírhelyet vásárolt. László számára ez természetes volt, mert úgy gondolta, hogy ő is majd ott szeretne nyugodni. Most pedig odatemetette a fiát. Gondolataiból ismét apja zökkentette ki, amikor visszatért a szobába.
– Bocsánat, hogy eddig tartott, de magamnak kávét főztem – szabadkozott fia előtt, közben ő is leült a szemben lévő fotelbe. – Hoztam a vizedet is, de, ha kérsz kávét, azt is hozhatok.
Feltűnt neki, hogy László csak most tért vissza gondolataiból.
– Kérdezd meg nyugodtan – szólt rá fiára.
– Mit? – nézet csodálkozva László.
– Mióta haza értünk folyamatosan máshol járnak a gondolataid, és gyanítom, hogy mi foglalkoztat – nézett kérdő tekintettel.
– Mire gondolsz? – Kérdezte László.
– Azt szeretnéd kideríteni, hogy miért oda temetettem Ferit? Csak egyelőre nem mered megkérdezni.
– Igen – nézett apja szemébe. – Azt a helyet, azt hittem, hogy magadnak vetted. Arra gondoltam, azért, hogy megkímélj minket ettől a költségtől.
– Feri beszélt rá, hogy dupla sírhelyet vegyek. Én nem akartam, de most jól jött – magyarázta Lajos. – Soha nem akartam, hogy engem oda temessetek.
– Eddig erről még nem beszéltünk, és ha Feri nem hal meg, akkor nem is hoztam volna szóba.
– Én azért vártam az alkalmat, amikor tisztázhatom ezt veled – kevergette meg a kávét, ami már kezdett elhűlni.
– Nekem ebbe nincs beleszólásom – nézett csodálkozva László.
– Én azt szeretném – nézett a távolba Lajos. Gyorsan átgondolta, hogy kapcsolatuk eljutott-e arra a szintre, amikor elmondhatja fiának, hogy mit szeretne.
– Mit szeretnél? – kérdezte László, mert azt hitte, nem akarja folytatni a mondatot.
– Azt szeretném – kezdte elölről -, ha engem, anyukád mellé temetnél. – Én most is csak őt szeretem, és már csak te, vagy akinek ezt a kérésemet elmondhatom. Nekem nincs több rokonom, már csak te maradtál, aki ezt teljesítheti. Abba már nincs beleszólásom, hogy teljesítsd is a kérésemet.
– Megígérem, hogy észben tartom, és ha lesz rá lehetőségem, akkor teljesítem – állt fel László. – Szeretnék elbúcsúzni.
– Hova sietsz? – kérdezte apja. – még meg sem beszéltük, hogy milyen volt a temetés.
– Azt később is megbeszélhetjük, de úgy érzem, muszáj, hogy elmenjek Évához.
– Miért olyan fontos most felkeresned? – értetlenkedett Lajos.
– Megígérte, hogy eljön a temetésre – emlékezett vissza Éva szavaira: – Azt mondta, hogy nem ismerte Ferit, de úgy érzi, hogy ott kell lennie a temetésén, mivel az én öcsém volt.
– Ő a barátnőd? – kérdezte Lajos.
– Egyelőre nem mondhatnám, de remélem ebbe az irányba halad a kapcsolatunk.
– Lehet, hogy közbe jött neki valami.
– Akkor biztos telefonált volna. Nagyon rossz előérzetem van.
– Nem kell mindjárt valami rosszra gondolni – állt fel Lajos, és kivitte a kávés csészét, meg a poharat a konyhába.
László már az ajtóban várta, hogy kinyissa neki.
– Szeretném majd megismerni Évát – mondta búcsúzás képen fiának, és még hozzá tette: – Remélem, csak valami apró probléma miatt nem tudott eljönni.
Megölelték egymást, majd szélesre tárta az ajtót. Szemével ismét addig követte, míg el nem tűnt előle.

A gyenge forgalomnak köszönhetően negyed óra alatt átért a XVIII. kerületbe. A bejárathoz közel talált parkolót, és azonnal kiugrott a kocsiból. Szapora léptekkel haladt a kapu felé, amikor hallotta, hogy becsapódik az autó ajtaja. Megnyomta a még kezében lévő kocsi kulcs ajtózáró gombját, amit két csipogás követett, jelezve a jármű bezáródását. A kaputelefonba beütötte Éva lakásának a számát, és idegesen hallgatta a fülbántó sípolást. Senki nem jelentkezett. Megismételte, de akkor sem szólt bele senki. Ekkor valaki bentről nyitotta az ajtót, és távozott rajta. László kihasználva az alkalmat, benntermett a lépcsőházban. Nem várt a liftre, hanem kettesével szedve a lépcsőfokokat futott egészen Éva lakásáig. Ahogy odaért azonnal kopogott rajta, pedig tudta, hogy, ha a kaputelefont nem vette fel senki, akkor nem sok esély van arra, hogy valaki beengedje.
– Fiatalember, segíthetek? – szólt ki a szemben lévő lakásból egy idősebb asszony.
Még mielőtt László válaszolhatott volna, megpillantotta Petra fejét, a szomszéd dereka mellett.
– László! – tülekedett ki a kislány, az idegen lakásból, és patakzó könnyekkel ugrott a nyakába.
– Petra! – ölelte szorosan magához. – Mi történt? Anyukád hol van?
– Elvitte a mentő – zokogott a nyakába Petra. – Elszakadt, vagy megszakadt a lépe, már nem tudom, hogy mondta a doktor bácsi.
László kérdő tekintettel nézett az asszonyra aki, még, mindig nem mert kijönni a lakásából.
– Csak azt mondta, hogy valószínű, hogy leszakadt a lépe – helyesbített a szomszéd. – Az István Kórházba vitték, a sebészetre – tette még hozzá a korábbi információhoz.
– De, hogy történt? – tette le Petrát, hogy közelebb lépjen a szemben lévő lakáshoz.
– Nem tudok semmit. Reggel áthozta Petrát – mesélte -, én szoktam rá vigyázni, ha olyan dolga van, ahova nem akarja magával vinni a kislányt. Valami temetésre készült. Amikor arra lettem figyelmes, hogy nagy a jövésmenés a lépcsőházban, kinéztem a kukucskálón, és láttam, hogy egy hordággyal jönnek ki Éva lakásából. Azonnal nyitottam az ajtót, de nem akartak vele megállni, ezért követtem őket lefelé egészen a mentőig. Éva szerintem nem volt teljesen magánál. Egyfolytában azt mondogatta, hogy Károly volt.
– Ő volt az élettársa – jegyezte meg László. – Erőszakos iszákos ember, egyszer már találkoztam vele.
– Nem szeretem – szólt közbe Petra szipogva.
– Bemegyek hozzá a kórházba, elviszem Petrát is – közölte László.
– Ne haragudjon, de én nem ismerem magát – lépett ki a lakásából, és felvette Petrát a számára idegen ember mellől. – A kislányt rám bízta Éva, és nem mondta, hogy magával elengedhetem.
– Szerintem Petra is szeretné látni anyukáját, azért gondoltam, hogy beviszem hozzá. Meg értem a bizalmatlanságát, ezért ha javasolhatom, jöjjön velünk – ajánlotta fel László. – Kocsival vagyok, utána vissza is hozom.
– Jó – állt kötélnek a szomszédasszony. – Én Takács Rózsa vagyok, és Petrát születése óta ismerem, sokszor töltött nálam egy-két órát.
– Engem, Sárosi Lászlónak hívnak – mutatkozott be a szomszédnak. – Én nem olyan régen ismerem Évát, és Petrát, de nagyon megszerettem őket. Ma is csak azért kerestem, mert megígérte, hogy ott lesz a temetésen, de nem jött. Tudtam, azaz éreztem, hogy valami baj van.
– Akkor magához készült – állapította meg a szomszéd. – Nem tudom kit temettek, de fogadja részvétemet.
– A féltestvérem, vagyis az öcsémet temettük. Köszönöm az együttérzést, és ha már mondhatjuk, hogy ismerjük egymás, induljunk, mert minél előbb szeretném megtudni, hogy van Éva.
– Szerintem Petra is szeretné látni – mondta Rózsa. – Hozom a táskámat és indulhatunk.