13. fejezet
– Menj be a nappaliba, helyezd magad kényelembe. Mit hozzak neked, kévét vagy üdítőt? – kérdezte Lajos fiát, aki éppen elhelyezkedett az egyik fotelben.
László gondolatai valahol távol jártak ezért, csak az jutott el a tudatáig, hogy valaki hozzá szólt.
– Ne haragudj, elgondolkoztam, mit kérdeztél?
– Mit hozzak inni? – tette fel a kérdést kicsit lerövidítve.
– Nekem egy pohár ásványvíz elég lesz – válaszolt László, de már megint nem volt jelen, mert a gondolatai ismét elkalandoztak. Még mindig a temetésen töprengett. Nem értette, hogy miért oda temették az öccsét. Apja, mikor Feri anyja meghalt, őt is hamvasztották, és a temetőben, olyan parcellában ahol csak urnában temettek, egy dupla sírhelyet vásárolt. László számára ez természetes volt, mert úgy gondolta, hogy ő is majd ott szeretne nyugodni. Most pedig odatemetette a fiát. Gondolataiból ismét apja zökkentette ki, amikor visszatért a szobába.
– Bocsánat, hogy eddig tartott, de magamnak kávét főztem – szabadkozott fia előtt, közben ő is leült a szemben lévő fotelbe. – Hoztam a vizedet is, de, ha kérsz kávét, azt is hozhatok.
Feltűnt neki, hogy László csak most tért vissza gondolataiból.
– Kérdezd meg nyugodtan – szólt rá fiára.
– Mit? – nézet csodálkozva László.
– Mióta haza értünk folyamatosan máshol járnak a gondolataid, és gyanítom, hogy mi foglalkoztat – nézett kérdő tekintettel.
– Mire gondolsz? – Kérdezte László.
– Azt szeretnéd kideríteni, hogy miért oda temetettem Ferit? Csak egyelőre nem mered megkérdezni.
– Igen – nézett apja szemébe. – Azt a helyet, azt hittem, hogy magadnak vetted. Arra gondoltam, azért, hogy megkímélj minket ettől a költségtől.
– Feri beszélt rá, hogy dupla sírhelyet vegyek. Én nem akartam, de most jól jött – magyarázta Lajos. – Soha nem akartam, hogy engem oda temessetek.
– Eddig erről még nem beszéltünk, és ha Feri nem hal meg, akkor nem is hoztam volna szóba.
– Én azért vártam az alkalmat, amikor tisztázhatom ezt veled – kevergette meg a kávét, ami már kezdett elhűlni.
– Nekem ebbe nincs beleszólásom – nézett csodálkozva László.
– Én azt szeretném – nézett a távolba Lajos. Gyorsan átgondolta, hogy kapcsolatuk eljutott-e arra a szintre, amikor elmondhatja fiának, hogy mit szeretne.
– Mit szeretnél? – kérdezte László, mert azt hitte, nem akarja folytatni a mondatot.
– Azt szeretném – kezdte elölről -, ha engem, anyukád mellé temetnél. – Én most is csak őt szeretem, és már csak te, vagy akinek ezt a kérésemet elmondhatom. Nekem nincs több rokonom, már csak te maradtál, aki ezt teljesítheti. Abba már nincs beleszólásom, hogy teljesítsd is a kérésemet.
– Megígérem, hogy észben tartom, és ha lesz rá lehetőségem, akkor teljesítem – állt fel László. – Szeretnék elbúcsúzni.
– Hova sietsz? – kérdezte apja. – még meg sem beszéltük, hogy milyen volt a temetés.
– Azt később is megbeszélhetjük, de úgy érzem, muszáj, hogy elmenjek Évához.
– Miért olyan fontos most felkeresned? – értetlenkedett Lajos.
– Megígérte, hogy eljön a temetésre – emlékezett vissza Éva szavaira: – Azt mondta, hogy nem ismerte Ferit, de úgy érzi, hogy ott kell lennie a temetésén, mivel az én öcsém volt.
– Ő a barátnőd? – kérdezte Lajos.
– Egyelőre nem mondhatnám, de remélem ebbe az irányba halad a kapcsolatunk.
– Lehet, hogy közbe jött neki valami.
– Akkor biztos telefonált volna. Nagyon rossz előérzetem van.
– Nem kell mindjárt valami rosszra gondolni – állt fel Lajos, és kivitte a kávés csészét, meg a poharat a konyhába.
László már az ajtóban várta, hogy kinyissa neki.
– Szeretném majd megismerni Évát – mondta búcsúzás képen fiának, és még hozzá tette: – Remélem, csak valami apró probléma miatt nem tudott eljönni.
Megölelték egymást, majd szélesre tárta az ajtót. Szemével ismét addig követte, míg el nem tűnt előle.
A gyenge forgalomnak köszönhetően negyed óra alatt átért a XVIII. kerületbe. A bejárathoz közel talált parkolót, és azonnal kiugrott a kocsiból. Szapora léptekkel haladt a kapu felé, amikor hallotta, hogy becsapódik az autó ajtaja. Megnyomta a még kezében lévő kocsi kulcs ajtózáró gombját, amit két csipogás követett, jelezve a jármű bezáródását. A kaputelefonba beütötte Éva lakásának a számát, és idegesen hallgatta a fülbántó sípolást. Senki nem jelentkezett. Megismételte, de akkor sem szólt bele senki. Ekkor valaki bentről nyitotta az ajtót, és távozott rajta. László kihasználva az alkalmat, benntermett a lépcsőházban. Nem várt a liftre, hanem kettesével szedve a lépcsőfokokat futott egészen Éva lakásáig. Ahogy odaért azonnal kopogott rajta, pedig tudta, hogy, ha a kaputelefont nem vette fel senki, akkor nem sok esély van arra, hogy valaki beengedje.
– Fiatalember, segíthetek? – szólt ki a szemben lévő lakásból egy idősebb asszony.
Még mielőtt László válaszolhatott volna, megpillantotta Petra fejét, a szomszéd dereka mellett.
– László! – tülekedett ki a kislány, az idegen lakásból, és patakzó könnyekkel ugrott a nyakába.
– Petra! – ölelte szorosan magához. – Mi történt? Anyukád hol van?
– Elvitte a mentő – zokogott a nyakába Petra. – Elszakadt, vagy megszakadt a lépe, már nem tudom, hogy mondta a doktor bácsi.
László kérdő tekintettel nézett az asszonyra aki, még, mindig nem mert kijönni a lakásából.
– Csak azt mondta, hogy valószínű, hogy leszakadt a lépe – helyesbített a szomszéd. – Az István Kórházba vitték, a sebészetre – tette még hozzá a korábbi információhoz.
– De, hogy történt? – tette le Petrát, hogy közelebb lépjen a szemben lévő lakáshoz.
– Nem tudok semmit. Reggel áthozta Petrát – mesélte -, én szoktam rá vigyázni, ha olyan dolga van, ahova nem akarja magával vinni a kislányt. Valami temetésre készült. Amikor arra lettem figyelmes, hogy nagy a jövésmenés a lépcsőházban, kinéztem a kukucskálón, és láttam, hogy egy hordággyal jönnek ki Éva lakásából. Azonnal nyitottam az ajtót, de nem akartak vele megállni, ezért követtem őket lefelé egészen a mentőig. Éva szerintem nem volt teljesen magánál. Egyfolytában azt mondogatta, hogy Károly volt.
– Ő volt az élettársa – jegyezte meg László. – Erőszakos iszákos ember, egyszer már találkoztam vele.
– Nem szeretem – szólt közbe Petra szipogva.
– Bemegyek hozzá a kórházba, elviszem Petrát is – közölte László.
– Ne haragudjon, de én nem ismerem magát – lépett ki a lakásából, és felvette Petrát a számára idegen ember mellől. – A kislányt rám bízta Éva, és nem mondta, hogy magával elengedhetem.
– Szerintem Petra is szeretné látni anyukáját, azért gondoltam, hogy beviszem hozzá. Meg értem a bizalmatlanságát, ezért ha javasolhatom, jöjjön velünk – ajánlotta fel László. – Kocsival vagyok, utána vissza is hozom.
– Jó – állt kötélnek a szomszédasszony. – Én Takács Rózsa vagyok, és Petrát születése óta ismerem, sokszor töltött nálam egy-két órát.
– Engem, Sárosi Lászlónak hívnak – mutatkozott be a szomszédnak. – Én nem olyan régen ismerem Évát, és Petrát, de nagyon megszerettem őket. Ma is csak azért kerestem, mert megígérte, hogy ott lesz a temetésen, de nem jött. Tudtam, azaz éreztem, hogy valami baj van.
– Akkor magához készült – állapította meg a szomszéd. – Nem tudom kit temettek, de fogadja részvétemet.
– A féltestvérem, vagyis az öcsémet temettük. Köszönöm az együttérzést, és ha már mondhatjuk, hogy ismerjük egymás, induljunk, mert minél előbb szeretném megtudni, hogy van Éva.
– Szerintem Petra is szeretné látni – mondta Rózsa. – Hozom a táskámat és indulhatunk.
11 hozzászólás
Üdvözletem, János!
Izgalmas a folytatás. Sajnos az ilyen erőszakos cselekedet az életben is elég gyakori. Mindig elcsodálkozom azon, hogy valaki, aki egykor szeretett egy másik embert – még ha elromlottak és véget értek is köztük a dolgok -, hogyan képes később ilyen durván bánni vele. Ma sem értem.
Még jó, hogy nem csak Károlyok vannak, hanem Lászlók is. Furcsa és érdekes egyensúly ez a világban, azt hiszem.
Üdvözlettel: Laca
Kedves Laca!
Örülök, hogy ezt a részt is olvastad, és értékelted.
Sajnos a jó, és a rossz, kéz a kézben járnak. Mindenki életében vannak nagyon rossz napok, amiket a jó napok feledtetnek.
Szerintem az egy jó dolog a gondviseléstől, hogy általában, csak a jókra emlékszünk.
Üdvözlettel: János
Kedves János!
Szerintem itt – meg ne bántódj! – ha rövidítesz a László és apja közti jeleneten, ha feszítettebbé, feszültebbé teszed a párbeszédjüket, akkor jobban fog domborodni László rossz előérzete, és ezzel előkészíted a következő jelenet drámáját.
Csak egy első benyomás az olvasottakról…
Üdvözöllek:
Ylen
Kedves Ylen!
Köszönm a hozzászólást, és az építő kritikákért soha nem haragszom, hanem örülök neki, mert ezzel sokat tanulok.
Átgondolom a javaslatodat, de én úgy írtam, hogy egy temetés után nem beszélget az ember teljesen összeszedetten, mert a gondolatai elkalandoznak a temetés felé is, a multba is, meg a jövőbe is.
Két szétszórt elme beszélget, de még párszor újra olvasom, hátha a javslatoddal jobb lesz.
Még egyszer köszönöm, üdvözlettel: János
Kedves János!
Nekem az tetszik a regényedben, hogy ha a címe kóról szól is, mégis mindenféle másról is szól, ami veled és körülötted történik. Szerintem ez teszi érdekessé, mert hiába érdekes, hogy tanítanak be valakit lovagolni, csak arról beszélnél, akkor olyan egyféle, egyirányú lenne az egész.
Ha nem is holnap, majd megint jövök, hogy utolérjem magam az olvasással, de nálunk is valami nagy dolog közbejött, és nagyon sok a munkám, korom ellenére éjfélekig dolgozom a számítógépen.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Mindig igyekszem a történeteket úgy alakítani, hogy érdekes és olvasmányos legyen. A szereplők, mint általában az életben is, több féle emberrel kerülnek kapcsolatba. és nem csak a munkájuk kapcsán. Túlzásba nem szeretem vinni a szereplők bevonását a történetbe, de akit egyszer megismertünk, az többször előkerül, egy-egy epizód erejéig.
Remélem a többi rész is elnyeri majd a tetszésedet, üdvözlettel: János
Kedves János! Itt most komoly fejlemények vannak! László nagyon emberien viselkedett ebben a helyzetben. Vannak váratlan fordulatok az életben, amelyek összekúszálják a szálakat! Továbbra is nagy érdeklődéssel olvasom! Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Köszönöm, hogy immár 13 fejezetig kitartottál nálam. Ilyen még nem volt, ezért örülök neki. Remélem sikerül feenntartani érdeklődésedet, és ezt a művemet végig olvasod.
Amúgy tudom, hogy megy ez, én is csapongó vagyok, és ezért nem bztos, hogy végig követek egy hosszabb lélegzetű művet. Ez az egyik baja az interneten olvasásnak. Ha kezemben a könyv, azt biztos, hogy nem teszem le, hanem végig olvasom.
Ezen az oldalon is azt látom, hogy egy verset, ami pár 100 karakter azt többen olvassák, és véleményezik. A próza más téma, ahhoz idő kell.
Rerménykedve várom további hozzászólásaidat, üdvözlettel: János
Kedves János!
A baj nem jár egyedül – szól a mondás, és lám László nyakába is csőstől jönnek a bajok.
Hát ez mindig benne van a pakliban, hogy az ember nyugodt /nak mondható/ élete egyszer csak fejre áll, temetőbe, kórházba járkál, és aggódik meg szomorkodik.
Törékeny az életünk, mégis azt reméljük, hogy minket nem ér baj.
Elgondolkodtató ez a rész…
Judit
Kedves Judit!
Sajnos az élet nem felhőtlen. Mindenki életében előfordulnak jobb és rosszabb napok. Az élet ettől nem áll meg, ezért a történet is folytatódik.
Szívesen látlak a következő fejezeteknél is.
Üdvözlettel: János
Kedves János!
A baj nem jár egyedül – szól a mondás, és lám László nyakába is csőstől jönnek a bajok.
Hát ez mindig benne van a pakliban, hogy az ember nyugodt /nak mondható/ élete egyszer csak fejre áll, temetőbe, kórházba járkál, és aggódik meg szomorkodik.
Törékeny az életünk, mégis azt reméljük, hogy minket nem ér baj.
Elgondolkodtató ez a rész…
Judit