A lóápoló 26. fejezet

26. fejezet

Lajos töltött, Éva, majd a saját poharába is a vörösborból. Mintha a tálcán lévő papírok már nem is lennének annyira fontosak, felemelte az egyik poharat, és Éva felé nyújtotta.
– Egészségünkre – mondta az ekkor szokásos köszöntést. – Neked vizet hoztam, ahogy kérted – hívta fel fia figyelmét a tálcán maradt italra. – Meséljetek. hogy vagytok?
A válaszadást megakadályozta, hogy megcsörrent Éva mobilja. Elővette, és a kijelzőre nézett, de mivel nem volt ismerős a szám, csodálkozó arccal fogadta a hívást, és beleszólt: – Tessék. Ahogy bemutatkozott a hívó, még annyit mondott: – Üdvözlöm. Hosszú hallgatás után,a vonal bontása előtt, megköszönte az információt.
Eltette a telefont, és felállt, mert a lába vitte volna valahova. Elindult az erkélyajtó felé, de bal oldali falon megpillantott egy faliórát. Megállt előtte és hosszan nézte, ahogy az inga komótos ütemben jobbra-balra leng. Felemelte tekintetét a számlapra, és csodálkozva nézte, hogy a négyes római számot, négy vonal jelezte. Gondolata elkalandozott az óráról, és Károly jutott eszébe. Ezt nem akarta, és a gondok ellenére sajnálja. Összerezzent, amikor az antikóra egyet ütött. Ismét a számlapra nézett fél ötöt mutatott. Visszafordult az asztaltársasághoz, és bejelentette: – Károly meghalt.
– Hogyan? – kérdezte László. – Délelőtt, még egész virgonc volt.
– Ő volt Petra apja? – kérdezte Lajos. – Nagyon sajnálom, de hogy történt?
– A nyomozó hívott, aki a legutóbbi elfogatási parancsot kiadta. A Gyorskocsi utcai büntetés végrehajtási intézet igazgatója hívta nem sokkal ez előtt a hírrel.
– Mi történt?- tette fel ismét apja kérdését László.
– Elvette az egyik őr fegyverét, és majdnem lelőtt valakit, de megelőzték. Fejbe lőtték. Azonnal meghalt – tette még hozzá.
– Sajnálom – mondta László.
– Én is – gördült le egy könnycsepp Éva arcán. – Mégis csak Petra apja volt. Valamikor nagyon szerettem. Amíg nem kezdett el inni, addig velem rendes volt, csak amikor a lánya megszületet akkor lett ilyen. El is hagyott.
– Petrának, hogy mondod el? – kérdezte László.
– Sehogy – válaszolta határozottan. – Nem ismerte, nem szerette, és soha nem is kereste. Szerintem örülni fog neki, ha többet nem jelenik meg az életében. Eddig csak rossz emléke volt róla – magyarázta Éva, majd témát váltott. – Milyen papírokról van szó, és nekem miért kellett jönnöm?
Lajos felemelte a papírokat a tálcáról, és elgondolkodott, hogy kezdjen bele.
– Ferinek volt egy garzonlakása Kispesten – vágott bele a közepébe -, te ezt tudod, ott voltál a közjegyzőnél. Csak azért kezdem innen, mert Éva nem volt velünk. Mivel megkaptam a kulcsokat elmentem, hogy körülnézzek. Úgy éreztem magam, mint aki egy idegen lakásban kutakodik. Eleinte leülni sem mertem. Fél napot rászántam. Először a fiókokat húzogattam ki, így megtaláltam azt, amelyikben az iratait tartotta. Ezeket a papírokat – lobogtatta meg a kezében lévő köteget -, a sok iromány tetején találtam.
– Milyen okmányok ezek? – kérdezett közbe türelmetlenül László.
– Mindjárt mondom, ne türelmetlenkedj – nézett morcosan fiára, mert kizökkentette a fejben felépített történetből. – Arra emlékszel, hogy a közjegyző említett egy építési telket Pécelen, erről előtte én sem tudtam, Feri nem említette – folytatta a mesélést Lajos. – Most akkor rátérek, hogy miről szól ez az akta. Szerződés van benne, és nyugta az előlegről.
– Milyen előlegről? – szólt közbe László ismét.
– Nem is előlegnek nevezném – magyarázott tovább Lajos, figyelmen kívül hagyva fia kérdését -, mivel a végösszeg több mint feléről szól.
László ismét közbe akart szólni, de apja felemelte a kezét, jelezve, hogy ne szakítsa félbe.
– A papírok között van egy tervrajz, egy kétszintes házról. Ennek a kivitelezésére fizette be a pénzt Feri. Az árkalkuláció szerint a kulcsrakész ára a háznak huszonnégymillió. Ebből fizetett ki tizennégyet.
– Meg is mutatod a papírokat? – kérdezte László, már nagyon türelmetlenül.
– Igen, csak előbb megkérdezem, hogy most hol tart a kapcsolatotok? – nézett most Évára, de nem várta meg, hogy szóljon, hanem folytatta -, mert én most úgy hívtalak benneteket ide, mint egy párt.
– Petra szavával élve, jelenleg úgy áll a dolog, hogy járunk egymással – jelentette ki Éva, és Lajosra mosolygott.
– Ennek örülök, mert én is így terveztem, nem mintha lenne beleszólásom.
– Megnézhetem a tervrajzot? – türelmetlenkedett tovább László.
Apja szó nélkül oda nyújtotta neki a köteget, és várta, hogy belelapozzon. László letette az asztal végében szabadon lévő területre, és kinyitotta. Elkezdte szétpakolni a különböző dolgokról szóló szerződéseket, amíg meg nem találta az alaprajzot. Annak a tanulmányozásával kezdte az átnézést. Egy könnyűszerkezetes kétszintes épület rajza tárult elé. A földszinten, nagy nappali amerikai konyhával, fürdőszoba, külön WC, kisméretű kamra, és egy félszoba volt tervezve, az emeleten négy hálószoba, és egy, a lentinél kisebb fürdőszoba.
– Komoly méretekben gondolkodott Feri – állapította meg az alaprajzból. – Népes családot szeretett volna, ezt egyszer említette is nekem.
– Erről velem soha nem beszélt – mondta Lajos.
– Azt mondta, hogy a népesben te is benne leszel. Úgy tervezte, hogy összeköltöztök.
– Nekem nem említette – gondolkodott el Lajos. – Miért kezdett ekkora épületbe mielőtt velem megbeszélte volna?
– Biztos meglepetésnek szánta – nyugtatta Éva.
– Meg is lepődtem volna, mert nem szándékoztam innen elköltözni, de most már másképp gondolom, ezért is hívtalak benneteket. Kimentem Pécelre is, megnéztem a telket is. Enyhén lejtős panorámás, négyszögletes terület. Megtetszett, mert nem egymás szájában élnek az emberek, és jó a levegő. Közel vannak a bevásárlási lehetőségek, bölcsőde, óvoda, orvosi rendelő, ami nem elhanyagolható az én koromban.
– Oda akarsz költözni? – kérdezte László. – Persze, ha eladod ezt a lakást, meg Feri garzonját, vagyis már a tiedet, akkor még marad is pénzed.
– Azt szeretném, ha velem költöznétek – mondta ki félve elképzelését Lajos.
– Apa ezt, hogy képzelted, nem is ismerjük egymást – próbálta elhárítani a lehetőséget László. – vagyis te ismersz engem, én téged nem. Elviselnénk egymást hosszútávon?
– Nem kell ilyen hamar dönteni – nyugtatta fiát. – Az építkezés, eltart legalább egy évig. Addig a kapcsolatotok is kialakul, vagy nem – tette hozzá láthatóan elszomorodva. – Találkozhatnánk sűrűbben, hogy megismerjetek engem.
Hirtelen abbahagyta a fiatalok meggyőzését, és Évához fordult, és mint leendő támogatójához.
– Eddig nem szóltál bele, neked mi a véleményed? – kérdezte. – Úgy hallottam tánctanár vagy, sok emberrel találkozol, ebből adódóan, kell, hogy ismerd az őket. Milyennek látsz engem? Kíváncsi vagyok a véleményedre.
– Igaza van, eddig nem szóltam bele, mert én egyelőre kívülállónak érzem magam – kezdte a válaszadást kis köntörfalazással, addig is gondolkodva a megfelelő válaszon. – Valóban sok emberrel hoz össze a munkám, és első pár mondatos beszélgetésből le kell szűrnöm, hogy milyen emberrel állok szemben. Aki nem lesz szimpatikus ennyi idő alatt, annak azt mondom, hogy nem tudok új tanítványt felvenni. Magával – kezdett volna Lajos elemzésébe fogni, de megállította.
– Javaslom, hogy tegeződjünk, lehet, hogy úgy egyszerűbb lesz a jellemem leírása – ajánlotta fel Évának a lehetőséget, és felemelte poharát, amiből eddig alig ivott -, egészségedre.
– Elfogadom a lehetőséget – emelte Éva is a poharát. – A tanítványaimmal is tegeződünk az órák alatt, mert úgy sokkal egyszerűbb. Egészségedre – koccintotta poharát Lajoséhoz, majd mind a ketten kiürítették.
Lajos letette a poharát felállt, és Lászlóra kacsintott. – Ilyenkor jár egy puszi is – mondta, és álló helyzetbe húzta Évát.
Nem is egyet, hanem kettőt kapott. Boldogan ült vissza a helyére, és kérdő tekintettel nézett Évára, aki érezte, hogy rajta a sor.
– Nem hiszem, hogy kiállhatatlan, kötekedő, gonosz ember lennél, téged szívesen felvennélek a tanítványaim közé – mondta talányosan, de mind a két férfi értette az elmondottakat.
– Akkor ez azt jelenti, hogy esetleg össze is költöznél velem? – kérdezte. – Persze, csak, mint a menyem – tette hozzá nevetve.
– Én akkor már nem is szólhatok bele? – kérdezte László. – Már mindent elrendeztetek?
– Mondj igen – kérte apja.
– Nagyon elszaladt az idő – állt fel László. – Elméletben igen, de az anyagiakat át kell beszélnünk, mert azt most megmondom, úgy nem megyek bele, hogy mindent te fizetsz.
– Ezt ráérünk később megbeszélni – állt fel Lajos és Éva is, indultak az előszoba felé. – Mikor látlak legközelebb benneteket? – kérdezet. – Mikor ismerkedhetek, meg közelebbről a lányoddal?
– Jövő héten eljövünk mind a hárman, ha addig még együtt vagyunk – nevetett Évára László, és megcsókolta.
A lépcsőházból még visszaszólt Éva: – Jövő héten jövünk.