A lóápoló 42. fejezet

42. fejezet

A versenyzők egymás után érkeztek a karámba, hogy tudásuk legjavát mutassák meg a közönségnek, és nem utolsó sorban a bíráknak. Zsófin kívül heten fértek be az országos döntőbe. A versenyzők hiába voltak, ügyességben, felkészültségben, azonos szinten, mert ott volt a kiszámíthatatlan tényező, a ló. Ez mindig is szeszélyes összetevője a díjugrató versenyeknek. előre soha nem lehet tudni, hogy a verseny napján milyen hangulatban lesznek, mennyire veszik komolyan a feladatokat. Az eddig látott párosok között volt ilyen is, és olyan is. Volt olyan ló, és lovas, akinek sikerült nagyon összeszednie magát, és hiba nélkül teljesíteni a pályát. Két versenyzőnek már a harmadik akadály, a vizesárok, is elég volt ahhoz, hogy háromszori ellenszegülés miatt kizárják őket. László mindegyik lovat ismerte, és tudta erről a kettőről is, hogy eddig nem jelentett nekik megoldhatatlan feladatot a vizes akadály. Ma nem volt kedvük átugrani. A maradék öt ellenfélből, háromnak sikerült begyűjteni egy, vagy két verőhibát. Csak kettő ment hibátlan pályát, és az egyiknek az ideje is nagyon jó volt, mert meg merte tenni azt, amit László, és Géza is észrevett a pályarövidítéssel kapcsolatban.
Utolsó versenyzőként Zsófi érkezett a karámba. Nyugodtnak látszott, de László biztos volt benne, hogy a vérnyomása nem a normális szinten van.
A bejárat után megállította Fáraót, és fejbiccentéssel üdvözölte a bírókat. Megkapta az indulási engedélyt. Pár lépés után ügetésre váltott, körbevezette lovát a palánk mellett, utána átlósan az akadályok között vezette át Fáraót, így érve el az indulási pozíciót. Ügetésből rövidvágtára váltott, és haladt az első akadály felé. Nagyon tisztán magasan ugrott Fáraó, látszott rajta, hogy összeszedetten, és örömmel teljesíti feladatát. A hosszú íveken Zsófi gyorsított, de az akadályok előtt időben szedte össze a lovat. A nyolcas akadály is hibátlan volt. Az egyes megkerülése után László már látta a mozgásából, hogy a kilencest a megbeszéltek alapján el fogja rontani. A szög jó volt, az elugrási távolságot úgy választotta meg, hogy ne csak magas, hanem elég hosszú is legyen az ugrás. A túloldalon szépen fogtak talajt, nem zökkent ki a lendületből. Egyenesen tartottak a hetes felé, majd elkezdtek kanyarodni a tízes akadály felé. Zsófi bal lábát érintette a hetedik akadály kitörés gátlójára rakott művirág csokor.
– Eddig jó – suttogta maga elé László, és fel sem tűnt neki, hogy a körmei beleszúródnak a tenyerébe, annyira erősen szorítja ökölbe.
Kicsit túlvezette Fáraót a kanyarodási ponton, majd szűk íven ráfordította az utolsó akadályra, így marad két vágtaugrásnyi egyenes szakasz, ami alatt elő tudja készíteni a tízes akadály átugrását.
– Kicsit gyors vagy kislány – mondta ki most hangosan László.
Zsófi is érezte a sebességet, azért kicsit megtartotta gyeplőt, így a második vágtaugrásnál már megfelelő sebességgel közelítettek az oxer felé. Az elugrás jó helyen történt, de mégis hangosan koccant Fáraó hátsó lába a távolabbi rúdon.
Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte ahogy oda-vissza billeg a rúd a kengyelben. A közönség szinte egyszerre fújta ki tüdejének tartalmát, amikor egyértelművé vált, hogy fenn marad.
– Éljen! – ugrott fel és kiabált egyszerre, Füzesi doktor, a felesége, László és Géza.
Zsófi ráhajolt lova nyakára átölelte, és megpuszilta, majd felegyenesedett, és boldogan integetett a közönség felé.
Ekkor szólalt meg a hangosbemondó.
– Füzesi Zsófia verőhiba nélkül, legjobb idővel hatvankilenc másodperc alatt teljesítette a pályát.
Az eredményhirdetés után Fáraó boksza előtt gyülekezett a kis csapat, kiegészülve Zsófi szüleivel. A többi versenytárs vezetője, vagy edzője egyenként jöttek gratulálni a győztesnek.
Mikor az ünneplők gyűrűje lazulni kezdett László, és Zsófi körül, odalépett hozzájuk Dr. Füzesi, és nyújtotta kezét László felé.
– Gratulálok én is, és szeretném megköszönni, hogy ennyit foglalkozott a lányommal.
– Köszönöm, de öröm, volt vele dolgozni – szabadkozott László. – Eddig nem sok tanítványom, volt, de biztos vagyok benne, hogy Zsófi egy különleges lány. Ilyen gyorsan ennyit fejlődni, ez különleges dolog.
– Nagyon jó szemmel választotta ki a lányomat, erre a feladatra. Több tréner látta már lovagolni, de senki nem látta benne ezt a tehetséget.

– Jó napot kívánok – üdvözölte a társaságot, Fruzsina.
– Üdvözlöm – fordult oda László. – Hagy mutassam be önnek Dr. Füzesi Pétert, és feleségét, ők a győztes kislány szülei.
A doktor és felesége egyszerre nyújtották kezüket üdvözlésre.
– Tokodi Fruzsina vagyok, a Lovas élet újságírója – mutatkozott be, és sorban kezet rázott a szülőkkel. – Gratulálok a lányukhoz, felejthetetlen pályát ment. Ha nem nyert volna, akkor is vele készítem a riportomat, mert így a semmiből feltűnve, kevesebb, mint fél év alatt bekerülni az országos döntőbe, ez egyedülálló.
Fruzsina kezében működött a diktafon, ezt a mondatot már fel is vette, bevezetve a riportot.
– Örülök, hogy Zsófi szüleivel is beszélhetek, így elmondhatják, hogy milyen kislány volt, és milyen, ma a győztes.
– Azt hiszem négy, vagy talán, öt éves lehetett, amikor először lóra ült – kezdte válaszát a doktor.
– Tudatosan, vagyis előre megfontoltan irányították a lovaglás felé? – kérdezett közbe a riporter.
– Nem – válaszolt röviden Zsófi Anyja. – A férjemet már úgy ismertem meg, hogy rendszeresen járt lovagolni – magyarázta. – Én nem vagyok egy lovardába járó ember, de amikor a kislányom megszületett, sokszor együtt jöttünk az állatok közé. Nem feltétlen a lovak miatt, hanem azért mert itt sok állattal találkozhat, és mind a kettőnk számára fontos volt, hogy az állatok szeretetére neveljük. Péter ilyenkor hódolt szenvedélyének, lovagolt, mi a kislánnyal körbejártuk a lovakat, közben találkoztunk kutyával, macskával. Ha egyik sem érdekelte Zsófit, akkor csak guggolt az alig két négyzetméteres aranyhalas tó mellett, és nézte, hogyan úszkálnak a piros, és majdnem fehér halak.
– Mikor döntöttek úgy, hogy lóra ültetik? – tartotta a diktafont a doktor elé.
– Mi nem döntöttünk – mondta Füzesi doktor. – Egyszer Zsófi azt mondta, hogy ő is fel akar ülni. Mindig igyekeztünk teljesíteni, amit a lányunk szeretett volna csinálni. Először pónin ült, első alkalommal csak, mint utas.
– Szerette? – irányította a beszélgetést Fruzsina.
– Nem mondhatnám, tíz perc után leszállt, és azt mondta: – Nagyon ráz. – Egy darabig nem erőltettük, megvártuk, amikor ismét fel akar ülni. Akkor már úgy szerette volna, hogy egyedül megy, ne vezesse senki. Akkor kezdett el lovagolni tanulni, és már a harmadik órán feltűnt az oktatójának, hogy nagyon gyorsan fejlődik. A vezetőszárat, már csak a biztonság kedvéért tartotta a kezében, mert Zsófi minden utasítást végre hajtott, és a lovak készségesek voltak a keze alatt. Egy hónap múlva már osztályban lovagolhatott. Két éve, már egyedül ülhet lóra, mert amit lehetett azt megtanulta.
– Hogyan jött az ötlet, hogy ugrasson? Sárosi Lászlót kérdezem, aki Zsófi trénere. – tartotta most László elé a felvevőt.
– Amióta Zsófi a lovardába jár, figyeltem a fejlődését, és már kicsi korában is ígéretes tehetségnek tartottam. A balesetem óta, elég mély gödörben voltam, lelkileg – vallotta be gyengeségét László. – Idén elhatároztam, hogy ezen változtatok, és visszatérek a versenyzéshez.
– Tervezte, hogy rajthoz áll? – kérdezett közbe Fruzsina.
– Én már annak is örülök, hogy ismét lóra tudok ülni. A tanítványaimon keresztül állok már csak rajthoz – magyarázta László. – Visszatérve az eredeti kérdésre, fél évvel ezelőtt úgy éreztem, itt az ideje, hogy ismét elkezdjem a tanítást, és Zsófi jó alanynak bizonyult. Amíg fel nem vetettem neki, az ugratást addig eszébe sem jutott, de utána, minden időt, és energiát a feladat végrehajtásának szentelt. Soha nem kellett erőszakosnak lenni vele, mert, ha valami nem sikerült ő haragudott legjobban magára. Igyekezett minél előbb kijavítani.
– Nagyon együtt vannak a lóval – állapította meg Fruzsina. – Hogy sikerült ilyen társat találni neki?
– Ők találták meg egymást – mondta László. – Kölcsönös köztük a szeretet, és a bizalom, ezért együtt mindenre képesek.
– Én végig néztem a versenyt, és ezen kívül, még nagyon sokat, amióta a lapnak dolgozom, de ilyen nyugodt, és a feladatára figyelő lovat még nem láttam. Nem zavarta semmi, csak a lovasára figyelt, ki tudta zárni a zajongó közönséget – vezette fel kérdését. – Milyen edzést alkalmaztak, ami így felkészítette?
– Fáraó nyugodt állat – magyarázta László -, de van egy titkos fegyverünk, amit ma is alkalmaztunk.
– Megtudhatom, hogy mi az?
– Mivel titkos, nem szívesen mondom el – mosolygott a riporterre László -, de maga rokonszenves nekem, és bízom benne, hogy nem adja ki a titkot, ezért elárulom. Úgy hívják Petra.
– Nem értem – nézett csodálkozva Fruzsina.
– Petra anyukáját decemberben feleségül veszem, úgyhogy mondhatom, hogy ő a lányom. Alig múlt kilenc éves, de mindent tud a lovakról. A leg vadabb lovakat is meg tudja nyugtatni, a legkezelhetetlenebbekkel kicsit elbeszélget, és kezes báránnyá változnak.
– Ló suttogó? – kérdezte Fruzsina kikerekedett szemekkel. – Én még ilyen képességekkel rendelkező emberrel nem találkoztam, pláne nem gyerekkel. Beszélhetnék vele? – kérdezte izgatottan.
– Nem nevezném suttogónak, inkább azt mondanám, hogy érzékeny a lovakra, és ezt az állatok is érzik. Megnyugszanak, ha úgy tapasztalják, hogy figyel rájuk valaki. – magyarázta László. – Ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel neki, anyukája beleegyezése kellene, de ő jelenleg nincs itt. Írhat róla a cikkben, de nem szeretném, ha kérdezgetné.
– Így marad a titkos fegyver – nyugtázta a hallottakat Fruzsina. – Köszönöm a riportot, ezt biztos sokan el fogják olvasni, a következő számban benne lesz. Remélem, megveszik.
Kikapcsolta a diktafont, eltette a táskájába, mindenkivel kezet rázott, és magára hagyta a boldog csapatot.