A lóápoló 8. fejezet

8. fejezet

Az utolsó ötszáz métert gyalog kellett megtenni a lovardáig, a buszmegállótól. László szaporázta lépteit, nehogy elkéssen, mert Zsófival hét órára beszélte meg az első ugratóórát. Bekanyarodva a lovarda előtti utolsó sarkon feltűnt neki, hogy a fák teteje kéken villog. Még jobban gyorsította haladását, mert el sem tudta képzelni, hogy mi történt. – Lehet, hogy valaki balesetet szenvedett?
Hamar a bejárathoz ért, de semmi különöset nem látott. Benézett a portásfülkébe, de ott sem talált senkit, aki felvilágosítást tudott volna adni a történtekről. A lovarda udvara is tele volt a villogó fénnyel. Innen már látta, hogy nem mentő, hanem rendőrautó. Ez egy kicsit megnyugtatta, mert ez azt jelenti, hogy nem baleset miatt van ekkora felfordulás. A több csoportban ácsorgó dolgozókkal és lovaglókkal egy-egy rendőr beszélgetett.
– László – integetett az egyik csoportból Csilla –, jöjjön, magát keresik!
– Sárosi László vagyok – lépett a csoportnál várakozó rendőr elé. – Miért keresnek, és miért ez a nagy felhajtás? Nem követtem el semmit.
– Ezt tudjuk – nyújtotta kezét a rendőr. – Kovács főtörzs őrmester vagyok. Tudnánk valahol négyszemközt beszélni?
– Igen – válaszolt László, és elindult a szobája felé –, az istálló végében lakom, ott beszélhetünk, de szólna a kollégáinak, hogy kapcsolják ki ezt a villogást? Megvadulnak a lovak tőle. Még jó, hogy nem szirénáznak!
– Elnézést – mondta a főtörzs. – Megkülönböztető jelzést kikapcsolni! – adta ki a parancsot a többieknek.
– Kérhetek egy kis türelmet? – fordult a rendőrhöz László. – Egyik tanítványommal váltanom kellene pár szót, aztán mehetünk a szobámba.
– Igen, itt megvárom.
– Zsófi! – lépett oda az egyik, oszladozó csoporthoz. – Megígértem, hogy ma kezdjük a tanulást. Látom, Fáraó már fel van nyergelve, így amíg én a főtörzzsel beszélek, kénytelen leszel egyedül gyakorolni. Kérlek, pontosan azt csináld, amit most elmondok! Az egyik hosszú oldalon fektess le három rudat három lépés távolságra egymástól. A másik hosszú részen pedig kettőt egy lépésre az elsőtől.
Zsófi erősen koncentrált a hallottakra, nehogy valamit rosszul csináljon. Közben azért gondolatban kicsit elkalandozott. – Vajon miért keresi a rendőrség Lászlót?
– Ugye nem fogják elvinni?
– Nyugodj meg, semmit nem követtem el, amiért bevinnének! – próbálta megnyugtatni az ijedten néző kislányt. – Ne ezzel foglalkozz most, koncentrálj arra, amit mondok! Eddig értetted, amit mondtam?
– Igen.
– Ha végeztél a terep előkészítésével, akkor menj két kört Fáraóval, úgy, hogy csak vezeted, és figyelj arra, hogy a patája ne érjen a rudakhoz! Utána ülj fel rá, és menj két kört lépésben, majd következzen tíz kör, fele ügetésben, fele rövid vágtában! Közben a ló nem érhet a rudakhoz! Ha kell, akkor kurtítsd, vagy nyújtsd a lépteit! Igyekezz már tizenöt, húsz méterről felmérni a távolságot, és ehhez igazítsd a lépéshosszt! Érted?
– Igen.
– Akkor, kezdd el, és addig folytasd, amíg vissza nem jövök!
Nyugodt léptekkel indult a szobája felé, ahol már várta a rendőr. Kinyitotta az ajtót, és mutatta neki, hogy menjen be. Ő is belépett, és felkapcsolta a mennyezeti világítást, mert a lemenő nap fénye már nem világított be a szobájába.
– Itt lakik? – tette fel első kérdését a főtörzs. – Nem túl tágas szoba.
– Nekem megfelel, mivel csak alvásra használom.
– Leülhetünk? – jött a második kérdés.
– Foglaljon helyet! – mutatott László a szobában lévő egyetlen székre, ő pedig az ágy végében ült le. – Hozhatok valamit inni? – állt fel ismét.
– Nem, köszönöm.
László kicsit feszülten foglalta el ismét a helyét, mert egyre jobban zavarta, hogy így húzza az időt a rendőr, mintha neki is kellemetlen lenne, amit mondani akar.
– Ismerős magának az a név, hogy Sárosi Ferenc? – kérdezte most már a tárgyra térve.
– Igen – kapta fel a fejét László. – Ő az öcsém, ha egyről beszélünk, illetve féltestvérem.
– Anyja neve: Varga Rozália.
– Igen, ő az – bólintott László. – Nem túl szoros a kapcsolat köztünk, de egy héttel ezelőtt beszéltem vele telefonon. Meg akart látogatni, meg is adtam neki a címem.
– Rossz hírt kell közölnöm – állt fel a rendőr -, meghalt, autóbalesetben, ma délután.
– Apját értesítették már?
– Azért magát kerestük először, mert csak egy papírt találtunk nála, amin az ön neve, és ennek a lovardának a címe volt.
– Hogy történt a baleset?
– Egy autó felszaladt a járdára, ahol az öccse valószínűleg háttal a járműnek telefonált, ezért nem vette észre a veszélyt. A telefont az esettől tíz méterre találtuk meg.
– Azonnal meghalt?
– A helyszínelő orvos szerint igen. El tudna jönni velem azonosítani?
– Inkább értesítem az apját. Neki is tudnia kell a történtekről, és talán a halottszemlére is neki kellene menni.
– Megköszönöm, ha megteszi – hálálkodott Kovács főtörzs. – Megment egy kellemetlen feladattól.
László benyúlt a zsebébe, elővette a telefonját, megkereste apja számát, és indította a hívást.
Azon gondolkodott közben, hogy mikor beszélt vele utoljára. Hirtelen ki sem tudta számítani, hány évvel ezelőtt. Három éves volt, amikor elhagyta őt és anyját. Tíz éves koráig havonta egyszer-kétszer elvitte magához látogatóba. Nagyon lassan teltek az órák, amit ott töltött. Nem szeretett nála lenni. Javult egy kicsit a helyzet, amikor Feri megszületett. Vele tudott játszani. Azóta is jól kijöttek egymással, ezért tartották a kapcsolatot, amiről apja nem is biztos, hogy tudott.
Sokadik csengés után vette csak fel a telefont.
– Tessék – szólt bele, mivel ismeretlen volt a szám.
– Apa, László vagyok.
– László? Nem vártam a hívásodat, de örülök, hogy hallom a hangod – hallatszott a hangjában a meglepődés és a csodálkozás. – Ferit vártam, hogy rám csörög, mert azt mondata, ma délután meglátogat. Főztem neki…
– Meghalt – vágott a szavába László, nem túl kíméletesen közölve a tényt.
…vacsorát, de már minden elhűlt – hirtelen megszakadt a szóáradat, amikor eljutott a tudatáig az az egy szó, amit hallott. Hosszú ideig meg sem tudott szólalni.
– Apa, ott vagy még?
Csak nagy sokára tudott ismét szólni. – Mit mondtál? – kérdezte egy megtört, remegő öregember hangján.
– Feri meghalt – ismételte meg László.
– Mi történt, hogyan? – kérdezte, és hallatszott, hogy mindjárt elsírja magát.
– Autóbalesetben – kezdte mesélni László -, felszaladt egy autó a járdára, és elütötte. Itt vannak nálam a rendőrségtől, szeretnék, ha bemennél a hullaházba, azonosítani.
László hallotta, hogy apja a vonal túlsó oldalán olyan szaggatottan veszi a levegőt, mint aki megpróbálja legyűrni a kitörni akaró sírást. – Nem tudok most bemenni – mondta ki hosszú idő után. – Képtelen vagyok megnézni.
– Menjek én? – kérdezte László, és kezdte átérezni Apja fájdalmát. Tudta, hogy már évek óta egyedül él, csak Feri tartotta benne a lelket. Ekkor értette meg, hogy a mai nap ünnep lett volna a számára, ha nem történik ez a tragédia. Nem várta meg a feltett kérdésre a választ. – Akkor elmegyek velük. Szeretnéd, hogy segítsek a temetés intézésében?
– Köszönöm, hogy felajánlod – szólalt meg ismét, elcsukló hangon. – Utána meglátogatnál?
– Ha végeztem az azonosítással, felkereslek – ígérte.
– Köszönöm, várlak – mondta továbbra is remegő hangon, és bontotta a vonalat.
László eltette a telefonját, felállt, és elindul az ajtó felé. – Akkor én megyek magukkal, indulhatunk.