A macska

„Ki hitte volna, hogy épp egy kiscica fog majd az őrületbe kergetni?” – Gondolta Mary, és fájdalmasan felkacagott. Aztán idegesen tekintett körbe az apró, gumifalú szobán. – „Az az átkozott macska! Ő az oka annak, hogy ide kerültem!” – Villant át a dühös gondolat rajta. Oldalra feküdt a padlón, így kicsit kényelmesebb volt, mint egész álló nap ücsörögni. Hirtelen könnybe lábadt a szeme, mert visszagondolt arra az időszakra, amikor még ő és Max barátok, szinte szövetségesek voltak.

Max néhány hetes korában került Maryhez. Édes, cirmos, játékos cica volt. Mary hamar rá tudta szoktatni a szobatisztaságra, és arra, hogy ne a kanapén élezze a körmeit, hanem a kaparófán.
Amikor Mary nekiállt takarítani, Max ott lábatlankodott körülötte. Azt hitte, Mary játszik vele, amikor porszívózik, felsöpör, vagy felmos, így a takarítóeszközöket méltán nevezhette ki saját játékszereinek.
Előfordult, hogy egészen messziről, és olyan sebességgel rontott neki a partfisnak, hogy a feje hatalmasat koppant a nyélen. Mary ilyenkor aggódva nézegette az állat buksiját.
„-Buta cica!” – Förmedt rá, de inkább aggódva, mint dühösen.

A macska teljesen kiszámíthatatlan volt, ha játékról volt szó. Képes volt felmászni a ruhaszárító tetejére többször is egymás után, s nem érdekelte túlságosan, hogy mindig lepottyan. A legváratlanabb pillanatokban tört rá a vadászösztöne, és sokszor már az is megindította, ha Mary csak lépkedett. A rengeteg karmolás volt a bizonysága annak, mennyi harcot vívott vele. Mary ilyenkor csak gyengéden arrébb tessékelte, nehogy véletlenül rátaposson, de Max-et ez hidegen hagyta. Ha a gazdi lábfeje volt a kiszemelt áldozat, akkor azt addig nem is hagyta békén, amíg meg nem állt, s már nem volt érdekes.

Máskor, ha nem játszott, akkor nagyokat aludt a kandalló előtt, vagy az ágyon Mary mellett, aki néha megpihent egy órácskára a nehéz nap után.
Max akkor sem ismert határokat, ha ennivalóról volt szó. Képes volt szinte bármit megenni, amit Mary elé rakott –hisz melyik macska tudna ellenállni a finomabbnál finomabb macskaeledelnek- és képes volt bármekkora mennyiséget felfalni. Három hónap elteltével, amikor Max kezdett elhízni, Mary korlátozta az ételadagját az állatorvos javaslatára.
Ez persze a macskának nem nagyon tetszett, s amikor a nő lerakta elé a szűkített adagot, Max pillanatok alatt befalta, majd nyávogott néhányat először könyörgő, aztán szemrehányó tekintettel.
„- Sajnálom, Max – mondta neki Mary széttárt karokkal. – Az orvos javaslatára teszem. Nem akarom, hogy még három hónap múlva már csak gördeszkán tudjál közlekedni.”

Amikor kitavaszodott, Mary már bátrabban engedte kiscicáját az udvarra, mint télen. Néha akkor is megengedte neki, hogy ugráljon egyet a hóban, – hisz még sosem látott havat – de aztán szigorúan betessékelte, nehogy megfázzon.

Ezek volta a szép idők, egészen addig a bizonyos, napsütéses tavaszi napig, amikor Max egész délelőttre elkódorgott, s Mary hívására sem jött elő.
Amikor pedig előkerült, egy hatalmas, vérző seb volt a nyaka jobb oldalán. Mary megijedt, és azonnal elvitte az állatorvoshoz, aki felvágta és kitisztította Max sebét, majd nyugtatóktól ájultan visszaadva biztosította a nőt afelől, hogy begyógyul majd, és rendbe jön.

„- A seb növényi eredetűnek látszik –mondta neki az orvos. – Valamivel megszúrhatta magát, ezt a hatalmas sebet pedig ő okozta magának azzal, hogy elkezdte vakarni.”
Erről az a hihetetlen szőrhiány is tanúskodott, ami a macska sebe körül éktelenkedett. Mary bízott abban, hogy macskája hamar felépülhet, és újra kiengedheti játszani. Napokig úgy látszott, Max sebe valóban gyógyul, s nem is vakarja.

Eközben Mary hirtelen elvesztette az állását, és nem talált másikat; pénzszűkébe került. Már nem volt pénze drága macskaeledelekre, sem az állatorvosra, lassan már saját magának sem tudott venni semmit, örült, ha ennivalóra futotta. Max is észrevette a változást: finom húskockák helyett konyhai maradékot kapott, és egyre kevesebbet.
Mary munkahelyről munkahelyre járt, de mindenki elküldte azzal, hogy nincs hely. A nő egyre elkeseredettebb lett, ráadásul Max megint vakarni kezdte a gyógyulófélben lévő sebét, így az óriássá vált, a véres szőrcsomókat pedig Mary nem győzte takarítani utána. Aztán egyszer, hirtelen kiborulásában megfogta és kitette Max-et az ajtó elé.
„- Mostantól kint maradsz” – mondta neki, a macska pedig értetlen szemekkel bámulta, ahogy becsukják előtte az ajtót.

Teltek a hetek, Mary még mindig nem talált állást, Max pedig egyre többet csavargott, s ritkán járt haza. Egy napon, amikor Mary kint üldögélt a teraszon, látta, hogy Max felé tart, de furcsán, ingatagon járt, mintha részeg lenne.
Mary megnézte a nyakán a sebet, még mindig nem gyógyult be, de legalább már nem vérzett. A következő nap Max Mary karosszékében pihent a teraszon, s amikor a nő megpróbálta elhessegetni onnan, a macska csak felnézett rá, nyávogott egyet, és visszatette a fejét a szék párnájára. Mary furcsállta ezt, ezért megpróbálta magához hívni. A macska ment volna: feltápászkodott, és le akart ugrani a székről, de az ugrásból pottyanás lett, egyszerűen leesett, ráadásul nem talpra, ahogy az az egészséges macskáknál szokás.
Mary megijedt, és odarohant hozzá.

„- Max!” – A macska fájdalmas vinnyogásszerű hangot hallatott. A nő betette őt a dobozkájába, ami tulajdonképpen az ágya volt, és odatette az ajtó mellé. Állatorvosra nem volt pénze, de látta, hogy nagy baj van, ezért gyorsan bezárt, és elindult a szomszédba, hogy telefonáljon, –neki már az sem volt, kikapcsolták, mert képtelen volt tovább fizetni- ám ekkor Max hirtelen vergődni kezdett, a gerince szinte ijesztő szögbe kunkorodott hol erre, hol arra, majd újra a fájdalmas vinnyogás hangzott fel. Ekkor a macska teste megállt, mintha megpihenne, újból nyugodtan feküdt. De a szája félig nyitva volt, a nyelve kilógott, és olyan szaporán szedte a levegőt, mintha rekkenő hőség kínozná.
Mary most még jobban megijedt, gyorsan hozott egy kis vizet neki, és megpróbálta megitatni. Néhány cseppet talán sikerült is lenyelnie, de látszott, hogy képtelen még az ivásra is.

A nő nem tétovázott tovább, ment a szomszédba, hogy felhívja az orvost, aki azonban nem volt elérhető. A szomszéd megígérte Marynek, hogy később újra próbálja majd, és ha végre felveszi azt az átkozott telefont, azonnal küldi. Mary megköszönte, és hazament, hogy addig is Max mellett legyen, amíg az orvos odaér.

A macska továbbra is nyugodtan feküdt a dobozkájában, a nő pedig leült mellé a kőre. Max Maryre nézett, egyenesen a szemébe, a nő pedig ledöbbenve olvasta ki az állat szemeiből a halálfélelmet, amit tükrözött. Nyikkant egyet, Mary pedig csak nyugtatta. „- Cssss, semmi baj, Max.”
Öt óra telt el, és az állatorvos még mindig nem volt sehol. Mary bement egy pulóverért, mert az idő hűvösre váltott, az ég beborult, és az eső szemerkélni kezdett. Mire kiért, a macska már nem lélegzett. A szeme továbbra is nyitva volt, –ahogy a szája is- de élet már nem volt benne.
Mary szomorúan felsóhajtott, aztán felemelte a dobozkát, és hátravitte a fáskamrához, ahol a szerszámokat is tartotta. Fogott egy ásót –Max-et addig beljebb tette, nehogy megázzon a bundája- hátrament a kertbe, és kiásta a sírgödröt. Aztán beletette Max testét a kedvenc kis takarójával együtt, és rászórta a földet.

Az állatorvos szerint vérmérgezés vitte el, két órával azután ért ki, hogy Max elpusztult. Mary nem hibáztatta – sürgős, több órás műtétet kellet végrehajtania egy kan kutyán egy másik városban. Nem. Ő saját magát hibáztatta. Ha napokkal ezelőtt elvitte volna Max-et az orvoshoz, még biztosan élne.
Aznap szörnyű rémálma volt. A macska újra ott volt a teraszon, hatalmas sebbel a nyakán, és Maryt bámulta. De nem úgy, ahogy a játékos, kedves, régi Max. Nem. Volt benne valami hátborzongató, ahogy nézte. Mintha ő is Maryt hibáztatná a történtekért. De nem ez az álom volt a legszörnyűbb.
Úgy látszott, a nő képtelen túltenni magát a történteken, képtelen volt elengedni a macskáját, és belenyugodni az elvesztésébe. Ugyanakkor mérhetetlen lelkiismeret-furdalást érzett miatta. Hát persze, hogy az ő hibája, hiszen hagyta meghalni!

A macska egy idő után már nem csak az álmaiban járt vissza. Nyitott szemmel is ott látta mindenütt. a teraszon, a konyhában, az ágyában. És Max minden egyes alkalommal úgy nézett rá.
„- Miért nem hagysz már békén?” – Üvöltötte egyszer magából kikelve. A szemei karikásak voltak, beesettek, hetek óta nem tudott aludni. Haja ápolatlan, csapzott volt, kezei remegtek, akár egy alkoholistának. Max folyton visszajárt, és nem tudott szabadulni azoktól a dühös és csalódott macskaszemektől.

Az igazi baj azonban akkor történt, amikor Maryhez átment a szomszédja, hogy megnézze, hogy van. A nő dühösen ment ki a kapuhoz a csengetésre, szemei vérben forogtak, fogait pedig úgy vicsorgatta, mint egy veszett kutya.

„- Nem hívtad ki a rohadt állatorvost időben, te fattyú! Miattad van az egész!” – Üvöltötte. A szomszédja döbbenten hátrált, majd hazaszaladt. – „Rohadéééék!” – Üvöltött utána Mary, aztán hatalmasat kacagott. Még aznap bevitték a zárt osztályra, „NEM BESZÁMÍTHATÓ” indoklással. S mivel az érte küldött ápolóknak is nekiesett, kénytelenek voltak kényszerzubbonyt húzni rá. Hogy kinek köszönhette mindezt, nem volt nehéz kitalálni, természetesen a szomszédja adta le a drótot, hogy egy elmebeteg lakik mellette, aki képtelen feldolgozni a macskája halálát.

Azóta négy hónap telt el, és Mary egyre rosszabb állapotban van.
Max pedig… Nos, Max azóta is Maryt hibáztatja.

VÉGE