A másik fél

Az éjszaka lehűtötte a levegőt, és kitisztította az agyat.
A földre terített köpenyen feküdt, és gyönyörködött az égbolt bársonyában, a csillagok aranyló ragyogásában.
Úgy érezte, mintha Mohamed terítette volna rá a kaftánját, – és ez újra lelkesedéssel, reménnyel töltötte el. Orra kitágult, mélyet sóhajtott.
Tüdeje megtelt levegővel.
Már nem zavarta a körülötte alvók mosdatlan, áporodott testének kipárolgása, sem a közelben kipányvázott, idegesen föl-fölhorkanó lovak szaga. Nem zavarta a mindenre rátelepedő édeskés szag, a halál szaga sem.
Nem csak a karja volt zsibbadt a vívástól, hanem a lelke is.
Már nem számolta a napokat, mióta küzdenek a fehér bőrű, őrült ördögökkel. Mert a fehér tunikás, szívük fölött nyolcágú vörös keresztet viselő férfiak ördögiek voltak. Úgy harcoltak, mintha kilenc életük volna. Isten és Jézus nevét kiáltva őrültként rontanak az igazhitűekre. Vagdalkozva rohannak előre, ha sebet kap valamelyik, szemét az égre szegezve, halk imával várja az elkerülhetetlent. Ha dárda döfi át a mellkasát, szelíden öleli magához a halált hozó fát. Ha véletlenül fogságba esik valamelyik, nem könyörög az életéért, büszkén, összeszorított fogakkal várja, hogy elválasszák fejét a törzsétől.
Valami misztikus erő hajtja előre ezeket a lovagokat. Valami érthetetlen, megmagyarázhatatlan tisztaság lengi körül őket, – pedig Allah a megmondhatója, a mosdatlanság szaga őket is kíséri.
A lovak ideges topogása jelezte a hajnal közeledtét.
Feltérdelt a köpenyre, és felkelő napba suttogta a Fadzsr (hajnali ima) szavait.
Miután megtisztította lelkét, kardját a kezébe fogva, a másik tábor felé mélyen meghajolva mondta:
„Allah békéje, kegyelme és áldása legyen veletek”
(Asz szalamu c alajkum wa rahmatul láhi wa barakátuhu)