A Maszán átka

A házban nagy csendesség volt, és egy halálos beteg. Senki nem szeret szembenézni a múlandósággal. Becsapva érezzük magunkat. Az ajándékot megkaptuk, de nem tarthatjuk meg. Négy évig itt volt, együtt sírtunk, együtt örültünk minden apróságnak. Bármit csinált, abban mindig benne volt az egész szíve, a könnyeiben és a mosolyában. A múlt héten még kinn szaladgált az udvaron, föl akart ülni a kisboci hátára, aztán megelégedett a jó természetű, öreg kecskével is. És most mozdulatlanul fekszik a csarpáin, teljesen sárga színűre változtatta a halottégető helyeken kószáló démon, a Maszán.

Zengett a ház, amikor kiderült, hogy Kalu nagyon beteg. Anyák, nagyanyák és nagynénik egymást vádolták: Biztosan te sértetted meg a Maszánt. – Hogy mondhatsz ilyet, hiszen el sem hagytam a falu határát. Honnan veszitek azt, hogy a Maszán..? – Sajnos ez nem lehetett kétséges, mert az összes gonosz szellem közül csak a Maszánok festik sárgára vagy zöldre a gyereket, mielőtt örökre magukkal vinnék. És egy Maszán nagyon könnyen megsértődik. Még az sem kell hozzá, hogy valaki betévedjen a felségterületére. Elég, ha kifut a leves vagy a víz, amelyben a rizst tették fel főni, és közben kioltja a tüzet. Azt sem szenvedheti, ha egy asszony a csadorját a földön húzza maga után. Az anyós persze most sem tudta visszafogni magát; gonosz megjegyzései szúrtak, mint a tövis, és mindig telibe találtak. Vádolta a gyerek anyját: Lalani hanyag teremtés. Én ezt már az első napon észrevettem, de ti nem hallgattatok rám. Magam láttam, hogy az ujjaival oltotta el a lámpást, és a kormot a szárija végébe törölte. (Itt sem az a baj, hogy Lalani vagy más összepiszkolja a ruháját; a Maszántól félnek, aki nagyon keményen megbünteti a legkisebb mulasztást is.)

Az öregasszonynak az volt a gondja, hogy a család férfitagjai semmibe vették a véleményét. Pedig „mindenki” tudja, hogy a beteg gyereket minél előbb le kell mérni só ellenében; a méréshez használt sót el kell ásni, akkor a Maszán elveszti az erejét. A férfiak azt mondták, ez úgy szamárság, ahogy van, Maszán nincs, és minek pazarolnának el annyi drága sót? Amióta bejárnak a városba, angol házaknál dolgoznak, egyszerűen nem lehet velük bírni. Régen is voltak itt idegenek, például egy spanyol padre. Keresztet lóbált, vizet hintett, de az emberek tudták, hogy mire megy ki a hókuszpókusz, és a padre-val legföljebb a szerencsétlen páriák álltak szóba, akiknek már úgyis mindegy. De amióta itt vannak az angolok, minden megváltozott. Az emberek nem hisznek a Maszánban, nem engedik lemérni a gyereket; pár év múlva a gyógyszer sem lesz elég, el fogják hívni az angol orvost. Még csak az hiányzik, hogy Kalut megérintse egy mleccsha.

Ha nem is a mleccsha orvos, de a halál keze már megérintette a kis Kalut. Senki sem kerülheti el a sorsát, jegyezte meg ájtatosan a filozofikus hajlamú nagybácsi, ha egyszer a Maszán valakire rávetette az árnyékát, ott már nincs mit tenni. – A Maszán természetesen láthatatlan, de azért van árnyéka, ezért nagyon helyénvaló volt a nagybácsi fölvetése, és Lalani egy hálás pillantást küldött feléje a könnyein keresztül. Az öregasszony azonban nem tűrte az ellentmondást. Ő már régen eldöntötte, Kalu csak azért betegedhetett meg, mert az anyja hanyag; még így is meg lehetett volna menteni, ha a férfiak nem sajnálják azt a néhány szér sót.

Itt nem a sóról van szó, meijá, hanem az önbecsülésről, mondta sokadszor Kalu apja. Mi lesz India jövője, ha sosem szabadulunk meg az évszázados babonáktól?

Sem Lalanit, sem az öregasszonyt, de még a nagynéniket sem érdekelte India jövője, és ebben a pillanatban megszólalt a mareli madár. Varjú az, mondták egybehangzóan a férfiak, de az öregasszony jobban tudta. Ezer közül is felismerné ezt a hangot. Mareli jelentette be a szülei és a harmadik fia halálát, megszólalt minden rokon vagy szomszéd távozása előtt. A nagybácsi kirontott az udvarra, és tényleg ott volt a mareli egy faágon. Gyorsan lehajolt, hogy megdobja egy kemény röggel, de a mindig rosszat sejtő öregasszony lefogta a kezét. Még csak ez hiányzik, suttogta jeges rémülettel. Úgyis elhibázod; a mareli pedig fölkapja és bedobja a tóba, ahogy az agyagrög elolvad, úgy veszünk el mi is, egymás után.

A nagybácsi tisztelettel nézett fel a marelire, de Kalu apja bosszankodott a babonákon, és csak azért is célba vette a madarat. Persze elhibázta ő is, de legalább elrepült a vészmadár. Eridj máshová, te bolond. Végül mégis úgy látszott, hogy az öregasszonyé lesz az igazság diadala, mert Kalu szíve megállt; megállt volna a mareli madár nélkül is, mert a fertőző májgyulladás nem tréfadolog. Meijá kiabálni kezdett, mint akinek teljesen elment az esze: Tudtam! Megmondtam előre, hogy ez történik, de ti nem hallgattatok rám! Miért nem hagytátok, hogy kiengeszteljük a Maszánt, és lemérjük a gyereket? Olyan nagy dolog az önbecsülés, hogy föl kellett áldozni érte ezt a kis életet? Olyan nagy dolog megállni, hogy ne dobjunk követ a mareli madárra? Most aztán megátkozott titeket a Maszán. Nem lesz több gyereketek, a Maszán nem engedi, hogy Lalani megint teherbe essen!

Lalani megtörölte a sírástól vörös szemét, és dacosan visszavágott: Ebben az egyben nincs igaza meijának! Sosem kérdezte, miért vagyok sápadt, miért szeretnék többet pihenni. Most azonban már megmondhatom: Az ötödik hónapban vagyok.

Egyedül az öregasszony sajnálta, hogy nem szólalt meg ismét a mareli madár.