A Medvenyúzó

A Medvenyúzó

Élt egyszer egy nagyon fekete ember, de azt már senki nem tudta, hogy miből. Hétszámra csatangolt Kinnaurban vagy Lahaulban, a Himálaja előhegységeiben, egészen addig, amíg el nem fogott egy medvét. Akkor karikát fűzött az orrába, lement vele a sík vidékre, a népes városokba. Egy ideig a piactereken táncoltatta a medvéjét, és amikor elunta, megnyúzta elevenen. Az emberek nem tudták más nevét, mint Medvenyúzó, féltek tőle, mint a tűztől, de mégis a gyerekek féltek a legjobban, akiket mindig azzal riogattak, ha rosszak lesztek, elvisz a Medvenyúzó. Már pedig jó gyerek éppen annyi volt a Pandzsáb városaiban, ahány medve túlélte a nyúzást – vagyis egy sem.

De a Medvenyúzó nemcsak a véres látványossággal kedveskedett a Pandzsáb polgárainak. A megnyúzott medvét és a bőrét szépen ott hagyta a piactéren, maga pedig elillant, mint a kámfor. A szörnyű illatok és a ragadozó madarak egy-kettőre elkergették a piacozókat, az emberek nem akartak megmaradni azokban a városokban, ahol megfordult a Medvenyúzó, és követelték, hogy a király tegyen rendet.

A király visszaüzente, ő bizony nem fog medvevért söpörni, medveszőrt lapátolni; lakik a falu szélén éppen elég svapáka, takarítsanak a Medvenyúzó után. A polgárok persze azt szerették volna elérni, hogy a király küldje el a katonáit, fogják el a Medvenyúzót, vessék a legsötétebb tömlöcbe, vagy kössenek a nyakába egy alkalmas hurkot. A király azonban nem akarta megérteni a polgárok jámbor óhajtását; éppen hadat viselt a szomszéd királyság ellen, mert valami különös véletlen folytán kiürült a kincstár, és azt csak hadizsákmánnyal lehet feltölteni. A katonák is a rablott aranyba markoltak szívesebben, dehogy akarták Kinnaur vad völgyeiben, Lahaul havas hegyei között kergetni a Medvenyúzót. És még ha csak a medvékkel kellene szembeszállni, de a lahauliak nagy része buddhista, és mindenki tudja, hogy a buddhisták milyen alávaló gonosztevők; azt állítják, hogy a nagy Siva csak egy szolgaféle isten, és a szél meg a víz imádkoznak helyettük.

Ezért aztán, amikor a Medvenyúzó megjelent Rúpanagarban egy újabb termetes mackóval, a polgárok tudták, hogy a hatóságoktól kérni ugyan lehet a segítséget, ami majd megérkezik sohanapján, ezért összeszedték minden bátorságukat, és elmentek a varázslóhoz. A varrás-ló egy kis házban lakott a városon kívül, és a ház környéke tele volt titkos jelzésekkel, keresztbe tett karókkal, kék fonálra fűzött csókatollakkal, lefelé fordított, lyukas sajtárokkal; ezek mind arra figyelmeztettek, hogy eddig és ne tovább, tilos helyhez közeledtek, forduljatok vissza, amíg a fejetek a helyén van. Tudták, hogy a varas ló nem tréfál, ha rossz napja van, de nincs mit tenni, a Medvenyúzó még csak táncoltatja a medvéjét a piactéren, a medve még vígan brummog; és csak a váras ló ismeri azokat a mantrákat, amelyek elveszik a nyúzó erejét.

Jó napja volt a varrós lónak, fülig ért a szája. Mindössze fél órán át mesélte az élete történetét (amit mindenki ismert), már az apja is varázsolló volt, az anyja varázskanca; fiatal korában arab hadihajókon szolgált; egy tengeri ütközetben ellőtték az egyik lábát, falábat kapott helyette; a falláb belül üres, és abban mindenfélét el lehet rejteni, ki lehet szedni belőle mindenfélét, ha szükséges; a varázslovak nem tudják, mit vesztenek, ha nincs legalább egy farlábuk, és így tovább. A fiát is mágusnak neveli, még csak 9 éves, de máris nagyon ügyes, az egészen makacs démonokat is elkergeti.

A polgárok tudták, mi az illendőség, egy szekér zabot, egy szekér szénát hoztak a veres ló famíliának, a zabot egyenesen a jászlakba öntötték, és már szerettek volna a tárgyra térni, mi a gondjuk a Medvenyúzóval. A véres ló nyerített egyet, aztán megjegyezte: Pontosan tudom, hogy miért jöttetek, nem kell magyarázni, indulhatunk ebben a pillanatban.

Felültették a varázslovat a zabos szekérre, aztán hallgathatták a rúpanagari piactérig, hogy ő milyen nagy ember, aranyat csinál, démonokat bűvöl, halottakkal jósoltat. A hideg rázta a polgárokat, amikor sok került a jóslás részleteire, szerencsére már majdnem ott jártak a piactérnél, és a városló figyelmét lefoglalta a Medvenyúzó.

De még nem mehettek egyenesen a piactérre, a parázsló előbb minden utcát lezárt, ami a piactérre vezetett, amelyek egyikén meg lehetett szökni onnan; állítólag négyszarvú kecskék zárták el az utat, de a polgárok ebből semmit sem láttak; a garázsló ide-oda mutogatott, meglengette a karját egyszer-kétszer, és közben magyarázott: Vigyáznunk kell, mert ez a Medvenyúzó roppant ravasz.

A szegény polgárok még jobban vigyáztak volna, ha tudják, mire és hogyan, csak remélték, hogy a négyszarvú nem egy kisebb kecske, hanem nagy kecs, és rendesen elállja az utat.

De most már a piactéren voltak, ahol a bumfordi medve táncolt a két hátsó lábán. Sokkal nagyobb volt, mint a Medvenyúzó, aki még sose látszott ilyen kicsinek és soványnak. A varázslő csak nézelődött, és nem értette, hogy a polgárok miért vannak úgy begyulladva. Hiszen ez egy kis emberke, vézna, mint egy szabólegény, élcelődött a varázsparipa, és tényleg egészen apró lett a Medvenyúzó, incifinci vagy nyüzüge, kinek hogy tetszik jobban. Közelebb megyek, hogy lássak is valamit, mondta a varázslé, és odasántikált, egészen a medve közelébe, aki mérgesen horkantott, látszott rajta, hogy nem a fekete művészetek barátja. A Medvenyúzó már csak akkora volt, mint az öklöm, aztán akkora, mint a hüvelykujjam, itt a varázslé lehajolt, és sutty, belevarázsolta a fallalába.

Ezzel megvolnánk, mondta derűsen, és hazavitette magát a zabos szekéren.

Mindenki nagyon elégedett volt, kivéve a hatóságokat; bevádolták a rúpanagari polgárokat, amiért megalapozatlan gyanú alapján jártak el, az önvédelem tiltott módszeréhez folyamodtak, és egy, a városból sokszorosan kitiltott egyént a saját szekerükön szállítottak a piactérre. Továbbá bevádolták a sánta mágust, amiért nyilvánosan sikeres zsugorítási kísérletet hajtott végre, és a fűlábát nem használta rendeltetésszerűen. Még a medvét is bevádolták, mivel a táncművészeti előadást idő előtt abbahagyta, és nem adta vissza a belépti díjat. Viszont performance művésznek, ártatlan áldozatnak és vértanúnak nevezték a Medvenyúzót, és kevés hiányzott ahhoz, hogy kiutaljanak neki egy-két glóriát.

A polgárok kifizették a büntetést, sóhajtoztak, de aztán kiszámolták, hogy tulajdonképpen megérte, mert még mindig olcsóbb volt, mint a rituális nagytakarítás. A varázsló elleni elfogatási parancsot pedig visszavonták, mivel a törvény értelmében egy gazdátlan paci nem büntethető.

Azóta sem nyúztak medvét a Pandzsáb népes városaiban.