A megalázott

Hideg, esős nap volt. Nyálkás, szürke kedvetlenség ülte meg a levegőt. Mindenki sietett az utcán, ki erre, ki arra, valami fedél alá.
Mária a járdán összegyűlt pocsolyákat kerülgetve igyekezett haza. Jó napja volt. Hamarabb végzett, "technikai okok" miatt két órája elmaradt az iskolában. Lám, mire jó az áramszünet!
Már be is vásárolt a vacsorához, mire hazajön a férje, mindennel elkészül . Bort is vett, jó lesz majd mellette vacsora után egy kicsit beszélgetni.
Szeretett otthon lenni. Nem régen költöztek új lakásba, minden friss volt, még a régebbi bútordarabok is megfiatalodni látszottak.
A terítéssel hamar végzett. Már csak a poharakat kellett felrakni az asztalra. Ahogy bement a szobába, az ünnepi, metszettekért, meglátta hogy a számítógép be van kapcsolva. Határozottan emlékezett, hogy reggel, mielőtt elment, kikapcsolta a gépet. Lehet, hogy a férje napközben hazaugrott valamiért? Kezében az egyik pohárral leült a gép elé. Megmozdította az egeret, és megjelent a képernyőn egy fotó. Egy nő volt rajta szinte ruhátlanul, mellette pedig a férje. A képhez levél is tartozott, a férje neve az írás alján. Villanásnyi idő alatt átfutotta, csak egyes szavakat ragadott meg a szeme. …kezdetben csak tetszettél…már szeretlek… még sokáig akarlak szeretni… a csókod íze… kár, hogy nem húsz évvel ezelőtt találkoztunk…
Először csak a szeme itta fel a szavakat, a tudata elé, mint valami bástya, épült fel a védőgátlás. Csak szaggatottan engedte be a rettenetes írást. így is olyan volt, mintha lassú mérget csöpögtettek volna az ereibe. Egész teste megfeszült, a borospoháron megfehéredtek az ujjai a szorítástól. Húsz éve…húsz éve voltak házasok. Szerelemből – mindketten egy-egy rossz házasság után. Terveik voltak. Lakást vettek, nyaralót. És Mária úgy érezte, hogy egészségben, betegségben…, hogy megtalálta az egyetlen embert, akiben jobban megbízhat, mint akár önmagában.
Kinn nyílt az ajtó. A férje jött.
– Szia! Ilyen korán hazajöttél? – kérdezte az előszobából. Hogy Mária nem felelt, benézett a nappaliba. Ment volna a feleségéhez, hogy szokás szerint megsimogassa a haját üdvözlésképpen. Mária ránézett, és ettől félben maradt a simogatásnak szánt mozdulat.
– Mi van? Mi történt?
Az asszony a számítógépre mutatott. A teljes képernyőt betöltötte az idegen nő és a férje alakja.
– Ez mi? Hogy került ide? – kérdezte a férfi meglepetést színlelve.
Mária végre ki tudott nyögni egy kétségbeesett kérdést:
– Miért?
A férj lehajtotta a fejét.
– Semmi… Nem komoly.
Mária megismételte a kérdést, most már határozottabban:
– De mégis, miért?
– Nem tudom.
– Valami oka kellett, hogy legyen.
– Csak. Így alakult.
– Mióta?
– Régóta. Nagyon sajnálom…
– Nem akarom, hogy sajnálj! Magadat sajnáld, ne engem!
A pohár, ahogy kiesett a görcsös szorításból, nagyot koppant az asztalon, de nem tört össze. Utána jó darabig csönd lett. Közben teljesen besötétedett. Csak az utcai lámpák meg a monitor világította meg valamennyire a szobát. A jól ismert bútorok most idegeneknek tűntek, mintha valami képtelen helyszínen, ismeretlen emberekkel játszódna ez az egész
jelenet. Csak a levegőben lógó, fájdalmas kérdés ébresztette mindkettőjüket a valóságra: Most mi lesz?
A férfi szólalt meg rekedtes hangon, mintha fojtogatná valami:
– Szeretlek. Mindig is téged szerettelek. Bocsáss meg…
Máriából nagy, mélyről jövő sóhaj szakadt ki.Olyan magányosnak, gyámoltalannak érezte magát, olyan erőtlennek, hogy alig bírt felállni a számítógép mellől. Már sírt. A megalázottság érzése bukott ki a szeméből. Keze valami kapaszkodót keresett, hogy el ne essen.
S a nyomorult asszony elkeseredésében megcsúfolt szerelmével odabújt az ő hűtlen, rossz férfijához, hogy annak karja melegéből merítsen újra erőt, hogy tudjon tovább élni.