Ha megláttam volna az Anyukám szenvedését, ha megjelent volna lelki szemeim előtt, s nem csak akkor, mikor már késő volt – talán meg tudtam volna bocsájtani neki. Talán, nem veszek revánsot, s akkor most, csak szeretetet éreznék, hálát, s nem újra bűntudatot.
Gyerekkoromban
az én szenvedésem,
az övének lenyomata volt.
A „rám ütő tenyér”, égő,
vöröslő lenyomata.
Én nem láttam a felemelt
kéz mögött a szenvedőt,
csak a magam fájdalma által
szereztem, jutottam
– valami, valami -, egészen maradandóhoz.
S most a világnak,
csak azért adom tovább,
hogy a végén szamárnak,
ne én maradjak.
József A. Eszmélet /részlet/
„Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.”
Íme, a megoldás képlete!
Tünet voltam, szüleim házassága
krónikus betegségének makacs tünete.
Egyensúlyi mérlegüknek serpenyőjében,
az egyetlen, drága díszkavics.
Anyukám nem bírta megbocsájtani nekem
– gondoltam -, hogy amit ő elveszített, vagy vágyott,
de nem kapott meg, azt mind, nekem kell megadnia.
Mintha kötelessége lenne.
Nekem, az érdemtelenebbnek,
kinek rossz a vére, másik, kétes vérvonal.
Ez volt életének réme: Egy „elfajzott”, egy kiközösített,
aki a család szégyene volt, s vesztemre leány.
Csoda-e hogy életre hívta,
megteremtette bennem, saját félelmeit.
Anyukám hatása voltam. Ő, az ok. De ok lettem én is.
Ő, legvégül saját halála előtt, miattam – oly engesztelhetetlen voltam,
megbocsájtott a mostohájának is. Én, neki, az Édesnek, akkor még nem bírtam.
Ő, ebben is jobb volt nálam.
Sőt, rajtam, készséggel gyakorolta a megbocsájtást, már előtte is, mert előfordult, hogy kértem rá.
"Megbocsájtotta" azt is, hogy "nem tudtam megadni", ami hiányzott –
a „kis árvának” – neki. Nem tudtam. Nem tudtam Őt, kárpótolni mindenért.
A korán elhalt Anyáért – a számomra ismeretlen Nagymamámért -, aki Őt szerette,
akit szeretett. Az elveszett lehetőségekért, az iskolákért, miket ki nem járhatott.
A bizonyítványokért, amiket át nem vehetett. Az orvosi munkáért, amit soha nem végezhetett.
Egy szépreményű, másik életért.
Ez az én nagyon nagy hibám.
Bűnöm. Hogy nem fogtam fel, nem értettem meg az ő sorsát, áldozatát. Hogy hálátlannak érzett, mert nem tudtam kimondani: Köszönöm Édesanyám, amit értem tettél. Hogy felneveltél, hogy taníttattál, hogy anyagiakban nem szenvedtem hiányt. S hogy mindezt ketten cselekedtétek Apukámmal. Köszönöm, Drága Szüleim!
Próbáltam, de nem tudtam ezeket kimondani. Féltem, hogy elérzékenyülök, hogy elutasításban lesz részem, hogy talán hamisan cseng, és nem fogják elhinni. Csak egyszer, egyetlen egyszer, levélben mertem megírni, messziről.
Nem tudtam kimondani.
De, halála előtt, mikor kértem, mégis megbocsájtott. Mert jó szíve volt.
Ez, számomra is láthatóvá vált, mikor megszűnt a vele szembeni ellenállásom, amit önvédelem gyanánt fejlesztettem ki.
A jószívűségemet tőle örököltem.
A makacsságomat Apukámtól.
Ez az egyvelegem.
18 hozzászólás
Kedves Ildikó! Remélem nekem is meg fogsz tudni bocsájtani! József Attila versének sorait átalakítva beépíteni a saját versedbe (szövegedbe) nem jó ötlet sztem. Még akkor se, ha a sor után odateszed a hivatkozást! J. A. gondolatai nem a Te gondolataid, verssorai nem a Te verssoraid, még akkor sem, ha itt-ott átalakítod. Sőt, az átalakítás se való! Egyet viszont meg lehet tenni: idézőjelben pontosan, szó szerint idézni. Szeretettel üdvözöllek, s nagyon kérlek, hogy ne haragudj rám ezért a nem pozitív észrevételért! -én
Szia, kedves Bödön!
Dehogy haragszom!
Az úgy volt… hogy kedvem támadt elolvasni ismét József Attila versét, ami a nagy kedvencem volt mindig.. Aztán pár nappal később felbukkant a gondolataimban ez a versszak. Gondoltam: mit akar ez versrészlet tőlem? Kimásoltam Wordbe, aztán addig olvasgattam, ízlelgettem, hogy írtam elé, írtam utána, s mivel teljesen azonosulni tudtam vele, csak nőiesítettem. De mivel változtattam rajta, nem tehettem idézőjelbe, hiszen változtattam rajta. Így, aztán csak jeleztem a forrást, mert hirtelen ötlettel feltettem erre az oldalra.
De azt hiszem van erre valami elfogadott, közkézen forgó szabály. Utánanézek.
Addig is, mindenesetre, nagyon örülök hogy itt jártál, s annak különösen is, hogyha valamivel nem értesz egyet, azt szóvá teszed, mert még hitelesebbé teszed ezzel, a mindenkori elismeréseket.
Szeretettel és köszönettel:
Ildikó
Szia Ildikó! Én is gondolkodtam. Két dolgot lehetne tenni sztem. Vagy azt, h a teljes eredeti szöveget idézőjelbe téve beleaplikálod a mondanivalódba, s hozzáfűzöd, amit akarsz, -ez az egyik megoldás. A másik: leírod, benned milyen gondolatok támadtak a J.A. "Eszmélet" c. verse kapcsán, de úgy, h közben nem használod azokat a szavakat, szófordulatokat, amelyeket ő használt, hiszen az, az ő kitalációja. Vagy, ha használod, úgy használod, mint illusztrációt, mintha verselemzés lenne. Persze mindezt beágyazva a fő-sodorvonalba, a saját mondanivalódba. Üdv, és köszönöm, h köszönöd! -én
Köszönöm kedves Bödön!
Megpróbálkozom vele, úgy, hogy ne legyen bántó az olvasónak, véletlenül sem.
Szeretettel és köszönettel:
Ildikó
Szia Bödön!
Az egyiket (elsőt) választottam.
De sokat nem fűztem hozzá.
Viszont kicsit átírtam, a többit.
A tanulság az, hogy várnom kellett volna a feltöltéssel, mint ahogy szoktam is.
S az alatt alakítom.
Szeretettel és köszönettel, NEKED!
Ildikó
Hogy miért adtam mégis öt pontot? Mert ettől eltekintve tetszett.
Kedves Ildikó!
Keserű szavakkal szőtted soraidat, a valóban nem irigylésre érdemes prózádért. Ha valóban nem szerettek a szüleid, s úgy érzed, hogy bizonyos tényekért Téged okoltak, az valóban nagyon szomorú gyermekkort jelenthetett. Olyan érzésem van, hogy azért a tanulmányaid idején Neked is része volt abban, hogy ilyen szomorú napokat kellett átélned!? Nem biztos, hogy egyetlen pofon miatt ennyire el kellett idegenednek édesanyádtól. Kérdés is, és megállapítás is lehet.
"szamárnak, ne, én maradjak." Ez így kétértelmű. Ha így marad, akkor Neked nem jó. Úgy érzem, inkább úgy képzeled el, hogy nem akarsz szamár maradni, akkor a ne szócska után el kell hagyni a vesszőt." Nekem is feltűnt, hogy a József Attila versidézetét nem tetted idézőjelbe.
Mindenképpen igaz: szomorú gyermekkor nem lehet kellemes senkinek.
Kata
Kedves Kata!
Én nagyon szerettem volna a szüleimet, de mivelhogy, nem élhettem ki, át ezt a szeretetet, sokat szenvedtem miatta.
Én nem tudtam még akkor hogy szenvedek és miért.
Azt hittem, hogy valamiképpen, valahogyan eredendően rossz vagyok, s hogy a szüleim tehetetlenek.
Természetesen nem egy pofont nem tudtam megbocsájtani, mert azt amúgy nem is kaptam. A pofon mint bántás csak jelképesen szerepel ebben az írásban, amiben a töredékét sem lehet megjeleníteni a a külső-belső történéseknek.
Ez itt csak a bántás jelképe.
Az élet egy Add tovább, mert szamár maradsz játék annak, aki úgy bánik másokkal ahogy vele bántak. Mert a rossz mintákat a szüleinktől vesszük át, ha nem vagyunk tudatosak. Szerencsére nekem ezt zömében sikerült elkerülni. Az írásaim jórészt felgyülemlett érzelmek, gondolatok levezetései, mint "továbbadások".
Röviden ennyi, amit most hozzá szerettem volna tenni válaszként ehhez az íráshoz.
Örülök hogy itt jártál! Szeretettel üdvözöllek:
Ildikó
Ildikókám…engedj szabadjára mindent.Nehéz erre mit mondanom.
Köszönöm, Andikám!
Látod, a végére, hogy kiszélesedett a "folyóm", s miközben hatásokat vettem fel?
Szeretettel ölellek: Ildikó
Tök jó lett, gratulálok a megoldáshoz!!!!
Köszönöm szépen, kedves Bödön! 🙂
Kedves Ildikó!
Olykor nehéz eldönteni, mi jelenti a mélyebb és maradandóbb bántást – a fizikai vagy a lelki terror. Nyilván a kettő együtt. S az is zavaros olykor, mi is valójában a bántalom – az, ami felénk áramlik vagy az, amit mi magunk akként fordítunk le a saját nyelvünkre. Semmiképpen nem irigylésre méltó a kapcsolat sajátossága, aminek fájdalmai ilyen kitartóan elkísérnek téged, s amiket így, az írás által löksz ki magadból, mint bántó idegen testet.
Mindazonáltal – én, ki verésben nőttem föl egy féltékeny mostoha otromba kezei alatt – még ezt olvasva is azt mondanám, érezd csak jól magad a bőrödben, és ne csak e fájdalommal telt szenvelgéssel szemléld az életedet. Mert az élet, azon túl, hogy a folytonosság eszköze egy add tovább játékban, mindenek fölött ajándék is. Akármilyen az az ajándék, de ezzel már van valamink.
Mikor látom már, hogy a citromodból keversz végre egy limonádét, ahogyan hajtogatod?
Szeretettel: Laca 🙂
Ajándék vagy büntetés az is, ahogyan az életet értékeljük, ahogyan élni tudjuk.
Biztosan van sokkal nehezebb élet millió, de sajátja mindenkinek csak egy van.
És senkinek sincs joga azt tönkretenni. Hacsak nem, igaz a karmikus hatás.
A szüleim, sok szempontból tudatlanok voltak, így kisebb a felelősségük, mint az enyém.
…és a bánásmódjuk jogosságában soha, egy pillanatra sem kételkedtek.
Az én felelősségem már nagyobb, s a kételyeim is ez által.
Számomra az írás a limonádé, s még van citromom bőven. S hígítom is rendesen, hogy fogyasztható legyen. S nem vízzel, hanem, lélek-manifesztációkkal! Ezt most találtam. Ezt a szót.
Persze, írhatnám ezeket az írásokat, a fiókomnak is.
Mint gyerekkoromban. De azt is megtalálta valaki. Itt legalább, csak az olvassa el, akit érdekel, s nem áll érdekében "megjavítania" engem. Ezúton kérem, ne ess miattam aggodalomba. Szeretettel és örömmel hogy olvastál.
Köszönöm minden szavadat!
Ildikó
Kedves Laca!
Átéltem mindegyiket. Bizonyos korig, a módszeres fizikait, bizonyos kor után a lelkit. De nem akár milyet ám! Én elneveztem lelki marcangolásnak.
Az utóbbi nélkül, a fizikait talán el is felejtettem volna, pedig a félelem akkor költözött belém. Ott és ahol biztonságban kellett volna éreznem magam. Vagy az nem jár minden gyereknek?
Hallottam egy érdekeset. A nehéz gyerekkor, nehéz karmát jelent.
Az élet lehet, hogy ajándék, de amik vagyunk, az jutalom és büntetés is egyben. Ezt is hallottam, de azért minden bűntudatom, ettől sem múlt el.
Kedves Ildi!
Igen érdekes ez a megbocsátás művészete hasonló
tartalmat hallottam sokat. Aki ebből megbukott ismerek vagy ötöt.
Bűnöm. Hogy nem fogtam fel, nem értettem meg az ő sorsát, áldozatát. Ne haragudj, hogy azt írom, hogy ez tipikus.
A leg…leg keresztényeknek ez sikerül ami szerintem példaértékű.
Azért már maga a sor, hogy felvetődik ez a gondolat nálam csillagos ötös.Ez a bűnbocsánat egy roppant nehéz dolog még "Krisztus katonáinak" is.Tapasztalatom szerint. Tanulságos és érdekes volt.
Ági
ja még valami szerintem a megbocsátás művészete
nálam egy kettes bár válogatós vagyok attól függ kiről van szó.
A nagy átlag erre szerintem kap egy halvány kettest,
a többi hármast. Én bérem kettessel nem vagyok mohó.
Na nem fárasztalak és üdvözlöm a lányod Angliában!
Ági