A méltatlanok

Elmosogatta azt a néhány edényt, amelyet vacsora után az asztalon hagyott, letörölte a konyhapultot, töltött magának egy pohár vizet, aztán fáradtan leült a foteljébe; hasadozott a csönd, éles üvegcserépként karcolta tudatát, mely olykor el akart menekülni a valóság elől. Még csak este tíz óra volt, ám úgy érezte, mintha hajnali kettő lenne, pedig oda kell ülnie a laptop elé, még negyven oldal van a fordításból. A fáradtság végigörvénylett testén, követelte a pihenést, azok a fogalmak pedig, melyek az életről szóltak, szerelem, ölelés, orgazmus, mélyen tudatalattijába süllyedtek, vastag láncra verve, a várbörtön legmélyén.
Bálint köhögni kezdett, felugrott a fotelből, odaszaladt hozzá; a szemét sem nyitotta ki, csak elvörösödve erőlködött, kicsi keze ökölbe szorult, aztán egyik pillanatról a másikra vége szakadt a köhögési rohamnak. Leült a székre, az ágy mellé, kezébe fogta fia kezét, aki már ismét aludt, hosszan, mélyen, egyenletesen vette a levegőt. Talán nyugodt éjszaka lesz. Másnap már majdnem elkészült az ebéddel, amikor csöngettek. Túrógombóc, tejfölös öntettel, Bálint kedvence, de szinte erőszakkal kellett beletukmálni a gyerekbe az ételt. Nagyon vékony volt és sápadt.
Anyósa türelmetlenül ácsorgott a kapuban, mellette Gesztesi atya bámulta a járókelőket, kiváltképp a fiatal nőket. Amióta a férje elment világgá, azóta anyósa ritkán járt hozzá, Emíliát hibáztatta, amiért fia Amerikába költözött; egy vad vita hevében a fejéhez vágta, hogy szült volna egészséges gyereket, akkor a házassága is rendben lenne. A férje gyáván megfutamodott. Ennyi. Nem fért bele a sikeres üzletember imázsába egy beteg kölyök. Tiltakozott a gondolat ellen, hogy a férfi egy csúf heg a nő lelkén, melyet csak az idő gyógyított be valamennyire, hiszen előtte mély sebet kapart a nemtörődömsége, a figyelmetlensége; nyugodt szívvel mondhatná önzésnek és lustaságnak is, ám nem akart kinyilatkoztatni semmit. A pénz nem helyettesít mindent, a pénz csak önkielégítés a felelősség vállalása, az együttérzés, az együttgondolkodás helyett.
– Mit akarnak? – kérdezte hűvösen a zavartan ücsörgő látogatóktól.
– Azt gondoltam, nem árt, ha Gesztesi atya meglátogatja az unokámat – kezdte komoran anyósa, megigazította nyakában a megtekeredett aranyláncot, nem vette észre, hogy egy vadra szőkített hajtincs belegabalyodott.
– Mit tud tenni az atya? Ha az orvosok nem tudnak segíteni, akkor senki sem.
– Gyermekem…
– Nem vagyok a gyermeke! – csattant fel indulatosan Emília.
– Bocsánat – nézett rá szigorúan a kövér pap. – Isten kegyelme végtelen, imádkozzon.
– Isten háttal ül, és pókerezik. Mit törődik ő az emberekkel?
– Emília! Ne beszélj hülyeségeket! – torkolta volna anyósa. – Legalább ne az atya előtt.
– Hagyj engem. Minek hoztad ide ezt a papot? Mit fog tenni? Imádkozik Bálintért, és akkor ripsz-ropsz meggyógyul? Normális vagy? Meg fog halni, tudod? Nincs esélye. Hatévesen meg fog halni.
– Befizeti az egyházadót, és akkor ingyen celebrálunk misét a lelkéért – vetette közbe határozatlanul Gesztesi atya.
– Még él! Látja? Takarodjanak! Mindketten! Most! – mutatott az ajtó felé Emília. – Kifelé!
Este odafeküdt fia mellé, megfogta a kezét. Már aludt. Nehezen vette a levegőt. Nézte a fiát, fehér bőrét, szőke haját, hatalmas szempilláit; megpróbált sírni, de nem tudott, mintha bedeszkázták volna a lelkét, mintha minden egyes rést betömtek volna sárral, a szemét, a száját is. Ő is fuldoklott, mint ahogyan fia szokott, aztán felült az ágyban. Nem, nem a levegő kevés, a nyitott ablak előtt lebegtette a szél a függönyt. Nagyon fáradtnak érezte magát. Nem akart tükörbe nézni, mert attól félt, meglátja háta mögött a démonjait, melyek vigyorogva, hancúrozva szabdalták szét éjjelente az álmát.
Pacsorek Béla, a langaléta polgármester vigyorogva ugrott ki szolgálati autójából a piac előtt, egy megtermett testőr nyitotta ki neki az ajtót, a másik oldalon egy másik pedig Ocskaynak, az országgyűlési képviselőnek, aki mindig úgy nézett, mint egy sarokba szorított patkány, rémülten, ám örökké támadásra készen.
Pacsorek Emília osztálytársa volt a gimnáziumban, utálta mindenki, mert állandóan hazudozott.
– Nocsak, a tolvaj gazembereket már testőrök védik? Ennyire be vagytok tojva? – vetette oda gúnyosan, amint karjára akasztott kosarával elsétált mellettük.
A polgármester lesújtó tekintettel mérte végig, odapillantott Ocskayra, aki beszédbe elegyedett egy idős úrral. Megnyugodott, hogy nem hallotta a nő beszólását, akit már gimnáziumban sem szeretett; mindig úgy érezte, hogy a veséjébe lát, képtelen volt hazudni neki. Valamelyik nap bent járt nála, segítséget kért, de elutasította; az önkormányzatnak van elég baja, nincs pénz semmire. Emíliának szép háza van, autója, a fordítással annyi pénzt keres, amennyit nem szégyell, örüljön, hogy nem vonják meg tőle az ápolási díjat.
– Ti mindig csak kértek, kuncsorogtok, közben pedig minden ellen ágáltok. Méltatlanok vagytok az életre, nem is lesz belőletek más, csak rabszolga. És jobb lenne, ha kussolnátok! – állt fel fenyegetőleg a hivatali bőrkanapéról a polgármester.
A nő nem szólt semmit, köszönt, ám úgy, mintha a kést forgatta volna meg szívében.
– Kapja be, még mindig jó nő, de én vagyok a polgármester, tiszteletet követelek, arról pedig nem tehetek, hogy ez a ribanc csak egy korcsot tudott szülni – morgott még mindig.
Egyébként is utálta, Emília a helyi közösségi oldalakon kemény kritikákat fogalmazott meg a városvezetésről, minden szavába belekötött, minden döntést megkérdőjelezett. Az a legborzasztóbb, hogy sokszor még igaza is volt, ám ez már egy működő rendszer, mindenkinek megvan a maga helye, a maga feladata, az igazság egyáltalán nem számít, csak a pénz. A minél több pénz.
Szombat éjjel egykor fejezte be a fordítást. Még legalább egy hónap, mikorra kifizetik érte a díjat. Nem, nem akar számolgatni, ahhoz nincs ereje, hessegette el a gondolatot magától. Hétfőn Bálintot beviszi a kórházba. Néhány napot ott töltenek. Csak meghosszabbítani tudják az életét, megmenteni nem, mondta az orvos. Meg fog fulladni. Egyszer csak. Hirtelen. És akkor neki ott kell lenni. Fogni a kezét, belenézni azokba a gyönyörű, kék szemeibe, abba a sötét csillogásba, hol már a halál köpönyege libben. Igen, ez az anya dolga. A férfiak gyávák. Az élethez is, a halálhoz is. Csak szemfényvesztés, amit művelnek.
Bárcsak meghalna. Gyorsan, észrevétlen, álmában, suttogta halkan, aztán elszégyellte magát, még akkor is, ha tudta, csak jót akar gyermekének. Ha van Isten, kegyes lesz, bár már ebben sem bízott, se Isten, se ember nem áll mellette, és már nem állhat útjába. Mindenki átverte, mindenki magára hagyta. Kicsike önsajnálatot akart, bár tudta, az semmire sem jó; leült, a fotel támlájának vetette fejét, a fiát nézte, ahogyan aludt, aztán ő is lecsukta szemét. Az álom azonnal elragadta. Megkegyelmezett neki. Időlegesen. Az első köhögésig.