A Mester – A választás

(Részlet Gwyneth, a walesi druidanő történetéből, mely az I.században játszódik Britanniában. Főszereplőm jelenleg 6 éves kislány, és egy éven át Cornwallban nevelkedik, druidamesterénél, Connornál. Elérkezik a "próbaév" vége…)

Szorosra kötöztem a batyuk száját. Végre, minden készen állt a nagy útra! Holnap reggel elindulunk haza, Cymru földje felé, és napokon belül újra láthatom Danát, meg a testvéreimet, meg a rokonaimat, meg a pásztorokat! Táncra tudtam volna perdülni örömömben! Igaz, tegnap nehéz volt a búcsú kernow-i barátaimtól: a halászok és Gwyn előtt restelltem sírni, Gladusénak és Enyd mamának viszont már szipogva ígértem, hogy nemsoká visszatérek.
– Jól van. – szólt Connor, s az estére gyújtott tűz fényénél végigpillantott úti cókmókunkon. – De nehogy elfelejtkezzünk a legfontosabbról! – azzal az egyik cserépedény mélyéről előhalászott valami furcsa, zörgős tekercset.
Bután bámultam: még sosem láttam ehhez hasonlót. A Lelkek Kisimítója mosolyogva nyújtotta felém.
– Nézd meg jól: ez lesz a mi fegyverünk az úton! Jobban megvédelmez, mint bármelyik kard vagy lándzsa.
– Hogyan védelmezhetne meg minket ez az… izé? – csodálkoztam, és meg sem mertem érinteni.
Connor nevetett.
– Ez az „izé” a menlevél, amit Gratianustól kaptam. Az áll benne, hogy a római őrjáratok és a portyázók nem foghatnak el bennünket.
– Találkozni fogunk rómaiakkal? – kérdeztem, belesápadva az izgalomba.
– Előfordulhat. Bár nem hallottam, hogy mostanság mozgolódnának… – felelte a druida nyugodtan. – Még ha össze is futnánk velük, ez a menlevél megoltalmaz tőlük.
– De hát miért? – értetlenkedtem.
– Mert ebben a helytartójuk parancsa van.
Ezt már felfogtam. Parancs, mint az Istenek akarata. Aztán eszembe jutott valami:
– Ezt már nagyon régen kaptad, Mester. Biztos, hogy még mindig benne van a parancs?
– Hajtsd csak szét, és nézd meg! – bíztatott Connor, és kezembe adta a tekercset.
Furcsa tapintású, merev, hártyaszerű valami simult a tenyerembe. Óvatosan húztam szét összekunkorodott végeit. Amit belül láttam, teljesen elképesztett: merev, sötét sorokban álltak ott a… nem-is-tudom-micsodák. Némán és döbbenten tekintettem fel a Mesteremre.
Ő a sorokra bökött:
– Ez itt egy írás. Ezek pedig a betűk.
Ettől nem lettem okosabb!
– Tudod, a rómaiak lusták ahhoz, hogy megjegyezzék a gondolataikat vagy felidézzenek egy verset. Ezért aztán mindent leírnak ezekkel a fekete betűkkel. – magyarázta a Lelkek Kisimítója.
– De hát hogyan tudják kivenni ebből a gondolataikat?
– Az egy külön tudomány: az olvasás tudománya.
– Te értesz hozzá, Mester? – kíváncsiskodtam.
– Valamennyire. – azzal kibetűzve az írást a tekercsen, hangosan felolvasta a szöveget.
Ámulva hallgattam.
– Ugye, engem is megtanítasz majd rá? – kérdeztem végül.
– Hogyha a tanítványom maradsz, igen. – felelte Connor.
Összerándultam: a döbbenet olyan váratlanul járt át, mint vigyázatlan vadat a nyílvessző.
– …Ha a tanítványod maradok? – ismételtem lesújtva.
– Otthon, a faludban találkozunk a cymric tudós emberekkel, és neked választanod kell közülünk egy tanítót, most már egész életedre.
Reszketni kezdtem, és síróssá vált a hangom:
– …De hát nekem már van tanítóm! És nem kell senki más!
A druida a fejét csóválta.
– Ezt csak akkor mondhatod, ha már a többieket is megismerted.
Szó nélkül lekucorodtam a fekhelyemre, és fejemre húztam a takarómat. Rázott a hideg, mint egy lázbeteget. Szinte az egész éjszakát ébren töltöttem, azon nyűglődve, vajon miért akar a Mesterem eltaszítani magától.
Másnap reggel alig akaródzott felkelni; a hazatérés friss öröme odalett. Kedvetlenül indultunk útnak mindketten. Connor csendes volt és elgondolkodó, én fáradt és szomorú. Hol volt már az a boldog izgalom, amivel egy évvel ezelőtt Kernow-ba jöttem? A közeledő választás réme betöltötte a gondolataimat, és morcosan gubbasztottam Alkonyat hátán. Egyikünk sem beszélt róla: a Mester egy szóval nem mondta, hogy maradjunk együtt. Ehhez túl becsületes volt.
Ó, pedig mennyire vágytam erre a szóra! Éreztem, hogy ő sem szívesen válna meg tőlem, Connor mégis hallgatott. Az elkeseredés sértődéssé erjedt bennem a komor utazás során: el is határoztam, hogy valaki mást fogok tanítómul választani. Azonban hiába voltam oktalan gyermek, azt azért sejtettem, ez a bosszú rajtam ütné a legfájóbb sebet. Valójában el sem tudtam képzelni, hogy ezentúl valaki máshoz tartozzam…
Azt viszont tudtam, nem lesz könnyű dolgom, ha Connorral akarok maradni. Ismertem annyira Dana nővéremet, mindent meg fog tenni azért, hogy maga mellett tartson.
Így is történt: Anyácskám már aznap, amikor megérkeztünk a falumba, elszakított a Mestertől, és elárasztott régi kedvességével, a múltam ízeivel, illataival és hangjaival. Ő volt az egyetlen, aki éppen úgy bánt velem, mint azelőtt; szüleim és többi testvérem szemében én már valami tiszteletreméltó, távoli lénnyé nemesedtem. Idegenséget éreztem magam körül; otthon voltam, de nem itthon: már nem tartoztam Welwyn Népéhez. Ezt akkor értettem meg, amikor kisétáltam a legelőre, hogy találkozzam egykori pásztortársaimmal. Borzongva, mégis kíváncsian mértek végig, és húzódtak el tőlem. Még megszólítani sem tudtak. Szegény „királyt” alaposan zavarba hozta a megjelenésem: nem tudta, mihez kezdjen velem. Végül kiadta a parancsot, és odébbálltak egy legelővel. Nem követtem őket: tudtam, semmi sem lehet már olyan, mint azelőtt.
Kirekesztetté váltam a tulajdon szülőföldemen: az emberek tisztelete merev korláttal zárta el az utat hozzájuk. Egyedül Dana volt az, akinek még mindig a kicsi lánya maradtam. Két kézzel kapaszkodtam belé, ő pedig ragaszkodásomat arra használta, hogy irányítson, és Tudás Lángja felé fordítson. Nem hibáztatom érte: felnőttként talán én is éppen ezt tettem volna.
Nem tudom, mennyi időbe telt, míg sorra megismerkedtem az összehívott tudós emberekkel. Végtelen hosszúnak tűntek a napok, melyeket – Öreg Tölgyfa utasítására – egy-egy idegen druidával töltöttem. Legtöbbjüket akkor sem választottam volna tanítómul, ha egyedül lettek volna a világon: már a puszta jelenlétük is hideglelős félelemmel töltött el. Komorak voltak és szigorúak; teljesen hiányzott belőlük az az életteli melegség és jóakarat, amihez hozzászoktam. Ilyenkor örültem, hogy rám bízták a választást, noha máskor úgy éreztem, túl nagy terhet raktak a vállamra.
Amint közeledett a döntés ideje, annál félelmetesebbnek tűnt szememben. Rá kellett jönnöm, hogy voltaképpen a Nagy Druida két tanítványa közül kell majd választanom. Szívem szerint Connorhoz rohanok, és el sem engedem többé; a másik oldalon azonban ott állt a tiszteletreméltó Bran, Dana és az otthonom. Hogyan tudtam volna feledni, milyen fájdalmat okoztam Anyácskámnak, amikor egy évvel ezelőtt önként elszakadtam tőle? És most tegyem meg vele újra? Hiszen tanulni itthon is tudok, és Tudás Lángja biztosan jó és gondos mesterem lenne.
– Gondold csak el, milyen jó lesz megint együtt! – bíztatott Dana nővérem gyakorta. – A szokásos fekhelyeden, a lányok között, meg a tűz mellett esténként… Olyanokat főzök neked, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod utána! A tanítód biztosan hazaenged majd éjszakára, sőt, lehet, hogy nem is kell hozzá mindennap elmenned.
– De a tiszteletreméltó Bran nem lesz hozzám olyan, mint… – kezdtem volna bátortalanul.
– Hát persze, hogy nem! De akkor is így lesz mindenkinek könnyebb. Főleg neked, kicsikém.
Mit mondhattam volna erre? A legegyszerűbb volt hallgatni, és hagyni, hogy meggyőzzön. Jóllehet, ennek az volt az ára, hogy elhatározásom óráról-órára változott. Bensőmet szinte szétfeszítette a bizonytalanság, és a szokásosnál is izgágábbá tett. A döntés napjától rettegtem, mégis vártam, akár az elítélt a kivégzése óráját, mikor végre megszabadul minden földi gyötrelmétől. Az utolsó napok már elviselhetetlenek voltak: sem enni, sem aludni, sem megnyugodni nem tudtam. Végül felkerestem a Nagy Druidát, és könyörögve kértem, hozza közelebb a választásom idejét.
Öreg Tölgyfa nem szólt, ám láttam, hogy az égre pillant, és ajkai hangtalanul mozognak. Számolt, latolgatott, végül kibökte:
– Ma este, napnyugtakor.
– Köszönöm, Nagyuram! – válaszoltam fellélegezve.
A tiszteletreméltó Anarawd kinyújtotta finom kezét, és – szokatlanul barátságosan – megsimogatta elgyötört arcomat.
– Bátorság, kicsi lány!
Mosolyogva búcsúztam tőle, ám a házunk küszöbén sírva fakadtam. Azt kívántam, bár halnék meg inkább, mint, hogy ma este elhibázott döntést hozzak!
Nem volt már messze az alkonyat: Dana sietve megmosdatott, átöltöztetett a jobbik ruhámba, és kibontotta hosszú hajamat. Sziszegve tűrtem a fésülködést, Anyácskám pedig halkan duruzsolt a fülembe az eljövendő szép napokról, miket együtt töltünk majd. Úgy éreztem, igaza van: a tiszteletreméltó Bran kezei alatt is éppúgy az Istenek Emberévé nevelődhetek, mintha Connort követném a távoli Kernow-ba. Eldöntöttem magamban, hogy Tudás Lángját választom, bármi történjék is. Így léptem be a Gyűlésházba, bár éreztem, legbelül nagyon fáj valami…
Az összehívottak – köztük a Bikaerejű Cadfael és Dana nővérem, – körbeülték a gyantaillatú, pattogó tüzet. Fűszeres sörrel telt nagy ivóedény járt kézről kézre; érintetlenül adtam tovább. Egy korty sem ment volna le a torkomon…
Öreg Tölgyfa a Mesteremet szólította, hogy számoljon be róla, rátermettnek és méltónak talált-e arra, hogy tudós emberré lehessek.
– Az Örökéletűek komoly képességekkel és jó emlékezettel áldották meg. Akár látóvá vagy druidává is nevelődhet egy megfelelő tanító keze alatt. – felelte Connor, futó pillantást vetve rám.
– A végleges döntés joga hagyomány szerint a tanítványt illeti; az Istenek nyilatkoznak meg az ő szájával, s a most kimondott szó ebben az életben meg nem változtatható. – szólt a tiszteletreméltó Anarawd, és várakozón nézett rám a tűzhely lángjai felett.
A többiek tekintete is rám szegeződött. Néma csendben várták, hogy megszólaljak. Összeszorítottam a számat, hogy ki ne bukjon rajta a keserves sírás; vérem fájdalmasan lüktetett ujjaim hegyében s a torkomban; szemem bizonytalanul siklott hol a Lelkek Kisimítójára, hol Tudás Lángjára. Hiába küzdöttem ellene, végül mégis kibuggyantak a könnyeim.
– …Nem tudok választani, Nagyuram… – suttogtam megszégyenülten, – ….ehhez én még túl kicsi vagyok…
– Valamiről megfeledkeztél, leányom, azért nem megy a döntés! – mondta a Nagy Druida jóindulatúan.
Csodálkozva emeltem fel fejemet.
– Miről, Nagyuram?
– Az Istenek kívánságáról. Ők tudják a legjobban, kit szánnak mesteredül!
…Hű, ez tényleg így volt! A legegyszerűbb megoldás meg sem fordult a fejemben: az, hogy a Halhatatlanokra bízzam magamat.
Arcom lángba borult, és alig tudtam Öreg Tölgyfára nézni.
– Megkérdezhetem az Isteneket?
– Azt jól teszed. – biccentett a tiszteletreméltó Anarawd, kilesve az ajtónyíláson. – Avu Úrnőt kérdezd: ez már az ő ideje!
A meghívottak gyűrűje szélesre tágult körülöttem, amint megmozdultam, hogy felkeljek és kilépjek az ajtó elé. Ügyet sem vetve az odakinn várakozókra, arcomat és karjaimat az égre emeltem, ahogyan Connor szokta. Éreztem, amint belesápadok a félelembe; még soha nem szólítottam a Nagy Istennőt; eddig mindig Ő hívott engem. Nehezen mozduló ajkakkal fohászkodtam fel útmutatásáért.
Néhány pillanatig semmi sem történt, csak szívem dübörgése visszhangzott fülemben: őrjítően hosszú időnek tűnt! Aztán rettegve és elragadtatva éreztem, ahogy görcsös remegés kúszik végig rajtam. Nem egyszer láttam, amint a Mester az Istenek tanácsát kéri: pontosan tudtam, ilyesfajta reszketés az Örökéletűek közeledtével fogja el a földi halandót. Nagyra nyílt szememet Avu Úrnő fényes arcára függesztettem, és vártam. Megdöbbentett, amikor egy láthatatlan kéz keményen a földre taszított. Levegő után kapkodva, dermedten rejtettem el arcomat.
„Légy gyermek!” – hallottam a jól ismert, átható hangot, kívülről és belülről, a mélységből és a magasságból.
Elképedve emeltem fel fejemet a hóval kevert sárból.
„Hogyan lehetnék én gyermek?! Hisz' már az vagyok! Mit akarhatott ezzel az Ezüstarcú?”
„A gyermek a szívével gondolkodik, a felnőtt az eszével, a bölcs mindkettővel.” – villant át rajtam a régi mondás, melyet a tudós emberek olyan gyakorta emlegettek.
Egyszeriben megértettem, mi lehet az Istennő kívánsága. Felpattantam a földről, és felszabadultan röppentem be a Gyűlésházba. Igen, röppentem: a lábam alig érintette a szalmával felszórt földet! Kernow-i Connorhoz szaladtam, leborultam elé, s átöleltem a lábát. Fuldokló zokogás robbant ki belőlem: hosszú hetek feszültsége szakadt fel bennem. Fejemet a Mester lábához hajtottam, és csak sírtam-sírtam. Semmi sem érhetett fel ezzel: mintha minden könnypatak egy-egy szoros kötést oldott volna le rólam. Senki nem mozdult, csak Connor óvó-csitító kezét éreztem a vállamon.
Türelmesen kivárták, amíg lecsillapodom, és felemelem szédelgő fejemet. A Lelkek Kisimítója szó nélkül felemelt, és talpra állított. Remegő lábbal, bedagadt szemmel, szipogva álltam mellette, mégis boldogan; tudtam, most már nem választhatnak el tőle.
– Látom, leányom, sikerült döntened! – állapította meg Öreg Tölgyfa elnéző mosollyal.
– Igen, Nagyuram! – feleltem fülig érő szájjal.
– És te, tiszteletreméltó Connor? Neked mi a szándékod?
Mesterem súlyos keze megpihent zilált hajú fejemen.
– Tanítója és apja leszek, ha az Istenek így akarják.
A Nagy Druida felkelt a medvebőrről.
– Jöjjetek, és esküvel erősítsétek meg az elhatározásotokat!
Engem egy jókora felfordított üstre állítottak, szemben a Lelkek Kisimítójával. Connor elmosolyodott, s a kezét nyújtotta. Tétovázás nélkül, örömmel fogadtam el: nyugodt volt a lelkiismeretem. Jól választottam. Minden más hazugság és öncsalás lett volna.
A tiszteletreméltó Anarawd eleven hídként kötött össze bennünket, ünnepélyesen vállunkra téve kezét. Először engem szólított, hogy mondjam utána a tanítványok esküjét.
– Én, Gwyneth, Gwyddion leánya, a Nagy Istennő választottja, esküszöm a Ragyogó Beli, az Ezüstarcú Avu, a Mennydörgő Taranawc és az összes Örökéletűek nevére, hogy Mesteremnek, a Kernow-ból való Connornak derék tanítványa és szolgálója leszek. Fogadom az odaadást.
– …Fogadom az odaadást! – ismételtem, le nem véve szememet a Mester kisimult arcáról.
– Fogadom az alázatot és az engedelmességet.
– …Fogadom az alázatot és az engedelmességet!
– Fogadom, hogy öregségére Mesterem támasza leszek. Amennyiben eskümet megszegném, az összes Istenek és szellemek dühe sújtson le rám, tűz ne eméssze el, föld ne fogadja be testemet, és ne találjak megnyugvást sem ebben, sem más világokban!
Borzongva, mégis bátran visszhangoztam a súlyos szavakat: úgy hullottak elmémbe, mint földbe temetett áldozati fegyverek. Ma is őrzöm őket.
Aztán a druidán volt az esküvés sora. Komoran zendült fel mély hangja:
– Én, a Kernow-ból való Connor, a Lelkek Kisimítója, Diarmuid fia, Istenek és népek szolgája fogadom, hogy tanítom és védelmezem Gwyddion leányát, Gwyneth-et, Avu Úrnő Kiválasztottját. Fogadom a szigorú igazságosságot. Fogadom a törődést. Fogadom, hogy átadom legjobb tudásom, és az Istenek kedve szerint nevelem fel ezt a gyermeket, akárha apja volnék. Amennyiben eskümet megszegném, a Napharcos tüze emésszen el, és az Ezüstarcú sötétje temessen el örökre!
Így fontuk eggyé sorsunkat, és tudom, ez a kötelék, – túl gyalázaton, szolgaságon és halálon – kettőnket még ma is összetart.