A Mester – Az avatás

(Ez itt már megint egy részlet kedvenc kelta druidanőm visszaemlékezéséből. Remélem, önmagában is érthető…)

Noha tudtam, odakinn várnak rám a helybeli bárdok, látók, Öreg Tölgyfa és a Mesterem, mégsem bírtam rászánni magamat, hogy kilépjek a kunyhó biztonságos rejtekéből. Virrasztástól elnyűtten, fázósan kuporogtam a kihűlt tűz hamvai mellett, borostyánszín díszruhámban, frissen festett arccal: nem találtam magamban elég erőt, hogy nekiinduljak a Másik Világ megfoghatatlan homályának.
A Lelkek Kisimítója félrehúzta a bikabőrt, és belépett értem a házba. Szótlanul nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a földről. Megráztam a fejemet, és elrejtettem előle arcomat. Connor nagy sóhajtással telepedett le hozzám a földre, s átkarolta a vállamat.
– Mi a baj, Kicsi Tölgyfa?
Nem emeltem fel a fejemet.
– Félek… – vallottam be suttogva, és szorosan átfogtam a térdeimet, mintha így megóvhatnám magamat a… nem is tudom, mitől.
– Tudom – bólintott a druida. – Én is félnék, ha soha nem jártam volna még Odaát.
Reszketve temettem arcomat Connor vállába: nem akartam látni, hallani, érezni… sem most, sem később, ott, az avatási kamra kavargó félhomályában. A Mester szótlanul simogatta a hajamat, mint egy riadozó csikó sörényes nyakát. Sokáig hallgattunk, aztán a druida a háta mögé intett:
– Nézd csak meg, mi van ott!
Meglepetten pillantottam hátra.
– Semmi, csak egy nagy cserépedény.
– Milyen az az edény? – kérdezte ő.
– Vastag falú, fényes, vörös mázzal.
– És mi van benne?
– Te is tudod, Mester, hogy még üres. Miért kérded?
– Mert olyan, mint te magad: erős, szép és teljesen üres.
Ez fájt! Ingerülten kaptam fel a fejemet:
– Azt mondod, hogy semmirevaló vagyok?
– Nem – felelte a Mester csitítóan. – A te ürességedből még bármi megszülethet. Ez a próbatétel lehet a te születésed, a belső szemed megnyílása. Nélküle az maradsz, ami: egy üres edény – szorgalmas ezüstágas bárd, aki nem hallhatja Istenek kiáltását. Neked kell eldöntened, hogy mit akarsz.
Kicsordult szememből a könny, s elolvadt a haragom.
– Hiszen tudod, hogy mit akarok… Csak ne félnék annyira a Másik Világtól…
– Megértelek. És nem áltatlak azzal, hogy semmi okod rá… – bólintott a druida. – A legfontosabb, hogy ne zárd el magadat előle. Merd elhinni a felfoghatatlant! És ne próbáld menteni magadat, bármi történjék is… Igen, lesznek fájdalmaid, és rémítő dolgokat láthatsz, de viselj mindent türelemmel és ellenállás nélkül.
– Bár öregebb lennék egy nappal… – mormoltam, és feltápászkodtam a tűzhely mellől.
A Mester félrehúzta előttem a súlyos, sötét marhabőrt.

A roppant kőgomba belsejében most nem táncoltak az aranyló porszemek. A lápvidéken ülő vigasztalan szürkeség kioltotta a kavargó, lágy fénypontokat. Pókháló-homály és hosszú árnyékok lestek rám a sarkokból.
Connor áldó keze megpihent fejemen, hogy azután borzongató ürességet hagyjon maga után. Görcsösen öleltem magamhoz a nagy dobot, és összeszorított szájjal léptem a hasadékhoz. Minden hang elnémult körülöttem: csend kísérte, amint keresztülbújtam a keskeny résen.
Odabenn penészszagú hűvösség és átható sötétség fogadott. Egy ideig csak álltam, tágra nyitott szemmel, vakon, riadtan vergődő szívvel. Tenyeremhez nyirkosan simult a kopott szarvascsont ütő. Aztán, amint szemem hozzászokott a homályhoz, megpillantottam a kamra belsejét: néhány lépéssel bejárhattam az egészet.
Leültem középre és úgy tettem, ahogyan a Mestertől tanultam; a szívem dobogását nem volt nehéz megéreznem, hiszen még ajkaimban és ujjaim hegyében is riadozva lüktetett. Megmarkoltam a dob fogóját, s az ütővel óvatosan megérintettem a remegően feszes bőrt. Halk hangjára összerándult a gyomrom, és vártam, hogy máris elnyeljen a körülöttem leskelő Odaát.
Semmi nem történt. Felbátorodva ütöttem újra és újra, kívülről pedig a tanult emberek dobjai válaszoltak; körülfontak a jól ismert dal zümmögő hangjai, üzenve, hogy nem vagyok egyedül. Lenyelve félelmemet, magam is rázendítettem, erős, mély torokhangon, ahogyan tanítottak, s a dob keményen döngött a kezem alatt. Dübörgő hangja bensőmben visszhangzott: magától mozdult a testem, s éreztem, amint a tánc és a kántálás vad ritmusa átcsap rajtam. A félelem úgy hullott le rólam, akár egy elnyűtt, szoros ruha: az öröm tiszta hangjai törtek elő a számon, és megmámorosodva vetettem magamat belső örvényem sodrába. Őseim Isteneit és Istennőit szólítottam; éreztem, amint semmivé lesznek a gátak, melyek elválasztják testemet, lelkemet és szellememet. Mintha három habzó, morajló folyó rohant volna egymásba: váratlan erejük letaglózott, és a belső ütés elvette az eszméletemet.
A földön fekve tértem magamhoz. Rezzenéstelen, mély csend sustorgott körülöttem. Noha izmaimban még ott remegtek az önfeledt mozdulatok, most magatehetetlenül hevertem. Tudatom azonban éberen figyelt, nyitott volt, s olyan ragyogó, mint egy élesre fent penge.
Fejem felett, valahol a sziklában, hosszú repedést fedeztem fel: eddig elrejtőzött előlem. S ez a keskeny vonal ott, a szemem előtt húzódott szét lassan, tág, feketéllő üreggé, míg kő csikordult kőhöz.
„A Kapu! Ez lesz az!” – futott át rajtam, és testem várakozón rándult össze.
A hasadékból valami nagy, rőtbarna libbent elő, és ereszkedett le mellém. Két halvány fényű, lámpás-szem szegeződött rám. Pislogott. Egy vöröses tollú bagoly ült karnyújtásnyira tőlem. Hatalmas volt: akkora, mint én, mégsem féltem tőle.
– Te kísérőm vagy, ugye? – kérdeztem.
– Az vagyok – biccentett a madár, szétmeresztve tollfüleit.
Számítottam rá: Avu Úrnő szolgájaként legfeljebb farkast vagy denevért várhattam volna még. Az sem lepett meg, hogy tudok beszélni vele.
– Mehetünk? – kérdezte a bagoly, kiterjesztve pompás szárnyait. – Már várnak Odaát! – azzal a Kapu felé intett.
– De hát hogyan jutok én fel oda?
Kísérőm valami furcsa rikoltást hallatott: meg mertem volna esküdni, hogy nevet rajtam.
– Használd a szárnyadat!
– A micsodámat? – forró rémület futott át rajtam, és felpattantam a földről.
A lábaimat pillantottam meg először: ösztövérek voltak és éles karmok meredeztek rajtuk! Csupasz mellemet elborították a finom, szürkés pelyhek, széttárt karjaimon hosszú, erős tollak sarjadtak, kezeimet rőtvörös bagolyszárny nyelte el. Arcomhoz kaptam: puhán suhogtak a tollak, lecsusszanva a csőr kemény hajlatáról.
– Merd elhinni a felfoghatatlant… – motyogtam magam elé, és megsuhogtattam a szárnyakat.
Felnevettem: idegenkedésem nyomban eltűnt, amint felfogtam, hogy végre tudok repülni! Úgy, mint kisgyerekként, álmaimban…
A bagoly felröppent:
– Gyere!
Habozás nélkül elrugaszkodtam a földtől: kifutott a lábaim alól, és semmi sem húzott vissza többé. Egy határozott szárnycsapással a levegőbe emelkedtem! Felszabadultan rikkantottam egyet, ám amikor egy pillantást vetettem a földre, megláttam saját ember-testemet: görcsbe csavarodott tagokkal, kifordult szemmel hevert. Ettől úgy megrettentem, hogy kis híján visszazuhantam. Kísérőm azonban nagy szárnyának erős suhintásával felfelé terelt.
A Kapu nyitva állt előttünk, szinte észrevétlenül jutottunk át rajta. Újra hallottam a sziklák tompa, egymáshoz súrlódó hangját, és áthatolhatatlan sötétség zárt magába. A bagoly eltűnt mellőlem, s éreztem, nekem sincs már madárformám. Lábam fekete földet tapodott.
Semmit sem láthattam, mégis pontosan tudtam, nem vagyok egyedül: idegenek vesznek körül. Gonosz szándékúak. Éreztem.
Újjáéledő félelemmel meredtem a sötétbe. Jó lett volna, ha legalább azt látom, kik az ellenfeleim. Óhajom gyorsan teljesült: hirtelen mintha ezer fáklyát lobbantottak volna előttem; elvakított egy hatalmas, ragyogó szempár. Tüzes lehelet csapott meg, egészen közelről. Későn hőköltem hátra: perzselő fájdalom ömlött végig az arcomon, mintha forró vízzel loccsantottak volna szemközt. Feljajdulva kaptam kezemet a szemem elé.
Az a nagy valami ott, előttem furcsa, gurgulázó nevetést hallatott. Minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy meg merjem őt nézni magamnak. Elég volt egyszer rápillantanom, hogy megértsem, kivel állok szemben: népem történeteiből jól ismertem Pendragont, a Sárkányok Sárkányát!
Karnyújtásnyi közelségből bámult rám, s én őreá: alig tudtam elhinni, hogy ez a lény egyáltalán létezhet… Lenyűgözőek és tiszteletet parancsolóak voltak a roppant, pikkelyes test megfeszülő izmai, a sárgán lobogó, mégis hideg szemek, és mindenek felett a sötét barlanghoz hasonló, lihegő száj, mélyén a vöröses izzással. A „barlang” bejáratát pengék szegélyezték: hosszú, vaskos kardok, élesre fent áldozati tőrök, tűzben edzett dárdahegyek… – a sárkány fogai.
Csak álltam, és csodáltam őt, míg érzéketlen bábuvá zsibbasztott a félelem. Aztán felém lendült egy saskarmú, erős láb, és markába ragadott. Felvinnyogtam, élesen, akár egy csapdába esett állat. Mintha nem is az én hangom lett volna. Villás nyelv korbácsa vágott végig rajtam, és forró sírgödörként borult rám a száj fekete ürege. Csattanva zárult vállam köré a pengék kettős sora. A kín egyetlen hosszú pillanatig tartott: átható volt, megsemmisítő, felfoghatatlan.
Szúrós gyapjúköntös rejtekén tértem magamhoz. Szememet erőszakkal nyitotta ki egy idegen kéz. Csúf, szürke vénasszony-arc hajolt fölém. Vonásai megdöbbentően hasonlítottak… kihez is? Nem tudtam volna megmondani. Könnyedén kiemelt az öléből, és a térdére állított… vagy ültetett. Lábam nem volt, sem karom, s a testem ott hevert a vén banya lábánál, mereven és mocskosan. Megcsonkított nyakát vértócsa ölelte körül.
Sziszegő, aljas had gyűlt körénk: véznák és kicsik, lobogóak és hatalmasak, bicegők és torzak, mind a földi nyavalyák szellemei. A vénasszony biccentett, s ők a holttestre vetették magukat; egymást morogva tépték, szaggatták, mint a farkasok. Végül mindannyian szétfutottak: testem helyén csak egy fényes, vörös pocsolya maradt. Hidegen, érzéketlenül bámultam benne az arcomat.
A banya nagy vesszőkosarat állított maga elé, s egyenként szólította lényeket: azok morogva, kelletlenül hozták vissza martalékukat.
– Ittak a véredből… – motyogta, talán nekem, talán csak magának. – Szolgáid lesznek ezentúl.
Végül felemelt a térdéről, és vihogva a cafatok közé hajított. Vállára emelte a kosarat.
Jól ismertem a helyet, ahol a földre tett. Lopva jártam itt, Connor nyomában, azon a régi napon… Ott magasodott előttem a Halhatatlanok Hegye, meredek kaptatóival, s éppúgy álltak körül a szürke kőkör időmarta oszlopai, mint akkor. A vénasszony földre borította a maradványokat, és fölém hajolt gyötrően ismerős arca. Gyors, ügyes kézzel illesztette össze a zúzott csontokat, tépett izmokkal borítva be őket. És bármilyen furcsa is, ujjai alatt egybesimult minden: nyoma sem látszott a testen a szaggató karmoknak. Már csak a fejem maradt: azt is odaillesztette a roncsolt nyakra. Azonnal összeforrott, amint megérintette. Néhány parancsoló, kemény szó csattant felettem, ám testem holt hús maradt; csak fejem őrizte az élet hűlő parazsát.
– A hiányzó csont… – dünnyögte a vénség. – Vissza kell szerezni.
Felegyenesedett és kiáltva hívta Pendragont. Reszkettem belül, amikor meghallottam szárnyainak suhogását.
– Mit kívánsz, édesanyánk?
– A hiányzó csontot!
Láttam, amint a sárkány leereszkedik a földi világba, végigrepül az éjszakai égbolton Kernow és Cymru felett, a házig, ahol tizenöt évvel ezelőtt megszülettem. Karmos lábai a fekete földbe vájtak, és egy apró, megpenészedett csomagot húztak elő. Pontosan tudtam, mi lehet az: a hatodik ujjam maradványa, melyet Dana elásott a bejárat alá, hogy védelmezze a házunkat.
Pendragon néhány szívdobbanásnyi idő alatt visszatért, és átadta a vénasszonynak a málladozó kis bugyrot. Ő óvatosan göngyölte ki a megsárgult csontdarabkát, s újra fölém hajolt. Arcán elsimultak a mély barázdák, és ezüstös fény öntötte el; hosszú, örvénylő haja rám borult. Elmosolyodott.
– Nyíljon meg szemed a jövő felé! Láss! – hallottam a hangot a mélységből és a magasságból, kívülről és odabentről.
A csontdarabka megérintette a homlokom közepét, kevéssel a szemöldököm felett.
– Gondolataid legyen élesek és ragyogóak, mint Pendragon karmai! – Avu úrnő a fejem tetejére koppintott vele.
– Légy bölcsen és ékesen szóló, akár a Mestereid! – azzal megnyitotta összeszorított ajkaimat.
Újra lélegeztem, nagyot szippantva a Másik Világ levegőjéből. Valahol, mélyen odabenn, lassan és tétován húzódott össze a szívem; forró vér suhant végig a bénultan heverő testen. Megmozdultam. Az Istennő a hiányzó csontot a jobb kezem kisujja alá illesztette: hegyes kis tőrként fúródott a helyére.
A fájdalom magamhoz térített: megrázkódtam, és sötétségbe zuhantam, elsüvítettek mellettem a Kapu sziklái, aztán nappali világosság vágott az arcomba. Zsibbadtan, vaksin pislogva hevertem a földön az avatási kamra belsejében. Semmi nem árulkodott arról, hogy testemet valaha is darabokra szaggatták, noha a kezem vérzett. Fölöttem fel-felvillanva táncoltak az apró porszemek.

………………………………………………………………………………………………………………………………