A metróban

Tél közepe volt. Odakint már dermesztően hideg honolt, de lenn, a föld alatt, a metrókocsikban lehetetlenség volt, hogy ne legyen fullasztó a hőség. A nyüzsgő nagyváros pókhálószerű metróhálózatának térképe az állomások számos pontján ki volt plakátolva, mert a rengeteg metróvonal között csak az tudott kiigazodni, aki naponta használta őket. Aki viszont nem volt rendszeres látogatója a szerelvényeknek, nem tudta a térképek nélkül megtalálni a helyes utat.
Csakúgy mint minden nap, Bénedicte aznap reggel is pontosan érkezett az állomásra. Minden nap metróval ment be a kórházba. Orvostanhallgató volt, de délelőttönként az egyetem kórházában segédkezett a nővéreknek. A hallgatók kétféle munka között választhattak. Azért ezt vállalta el, mert ezzel elkerülte, hogy esténként a hullaházban kelljen leellenőriznie, hogy rendben vannak-e az elhunytak orvosi papírjai és, hogy a jó névhez a jó holttest tartozik-e. Úgy érezte, ehhez még nem elég edzett a lelke.
Az aluljáróhoz érve levette a sapkáját és lecsavarta nyakáról a sálját, mert tudta, hogy ahogy belép a kocsiba, egyből arcon csapja a fülledt levegő. A jegyellenőrök gyűrűjéből kiérve még hátrapillantott egy bajuszos emberre, aki balhét rendezett, mert az ellenőrök nem hitték el neki, hogy tényleg kifogyott a tinta a jegykezelő automatából és ezért nem volt érvényes a jegye. Mindennapos dolog volt az ilyen. Valakik mindig megpróbálkoztak a kimagyarázással, de általában mindig megkapták a büntetőcsekket.
A metróban a szokásos tömeg volt. Nem volt se több, se kevesebb ember a mindennapi átlaghoz képest. Bénedicte befúrta magát a hátsó ajtóig, mert az csak azon az állomáson nyílt ki, amelyiken ő akart leszállni, az előtte levőkön végig a másik oldali ajtó volt szolgálatban. Minden reggel szinte mindig ugyanolyan emberekkel utazott. Voltak köztük nyudíjasok, akik általában mindig elfoglalták az ülések nagy részét, munkába igyekvő, gondterheltarcú átlagemberek, szülők, akik gyerekeiket vitték iskolába, valamint a szülői kísérethez már nagy diákok. Az ifjúság fülében ott volt a szinte már testrészükké vált fülhallgató, ami infúzióként adagolta a zenét hallójárataikba, emellett elengedhetetlen kelléke volt a metró zajának tompításához. Utazás közben mindenki elmerült a saját világában, mintha a többi ember nem is létezne.
A hátsó ajtó melletti széksor mindegyik székét elfoglalták. A Bénedicte-hez legközelebbi szélső széken egy fiatal férfi ült. Hosszú, fekete szövetkabátot és sapkát viselt, amitől az arcát nem lehetett rendesen látni. Lehajtott fejjel olvasott egy könyvet, amire Bénedicte számára ismeretlen betűkkel volt ráírva a címe. Kicsit zavartnak tűnt és mintha motyogott is volna magában. Egyszer-egyszer felpillantott a mellette lévő ablakra. Biztos tudni akarta, hogy hol jár éppen. A lányt, ahogy ránézett, valamilyen megmagyarázhatatlan érzés fogta el. Ő sem értette, hogy miért, de nyugtalannak érezte magát a férfi mellett. Vagy inkább zavarban volt? Bénedicte nézte az idegent, vagyis inkább a sapkáját, mert az eltakarta lehajtott fejét. Egy hirtelen fékezésnél a férfi felnézett és tekintete találkozott Bénedicte-ével. A lány elfordította a fejét, mert zavarba jött attól, hogy egy idegen emberrel szemezik. Még a végén azt hiszi, hogy akar tőle valamit és megkörnyékezi. De legalább az arcát sikerült megnéznie. Majdnem olyan idős volt, mint ő, de beesett, kialvatlan szeme legalább tíz évvel öregebbnek látszatta. Ezután Bénedicte nem nézte tovább a férfit, hanem a mellette lévő ablakon bámult kifelé a sötét alagútba.
Az utazás közben hol kevesebben, hol többen lettek a szerelvényben. Lassan kicserélődött mindenki egy másik utasra. Csak egy állandó ember volt, akit Bénedicte számon tartott az út eleje óta: az idegen férfi. Bénedicte az utolsó előtti állomáson szállt le minden nap, tehát már csak néhány megálló volt hátra a leszállásig. Kicsit nyugtalan volt, amikor a következő állomások egyikén se szállt le idegen útitársa. Lehet, hogy pont ugyanott fognak leszállni?
Bezáródtak az ajtók, a következő megálló az utolsó előtti. Bénedicte látta, hogy a férfi lassan elkezdi kigombolni szövetkabátja gombjait. Talán tényleg ő is ott száll le? De akkor miért gombolkozik ki, amikor odakint jéghideg van? Megállt a szerelvény, de a férfi ülve maradt. Kinyíltak az ajtók és Bénedicte nézve az idegent lassan kilépett a kocsiból. Az még mindig a kigombolkodással volt elfoglalva, de közben másik kezével kabátja belsejében turkált. És akkor hirtelen megvilágosodott minden Bénedicte előtt. Összeállt a kép. Már tudta miért lett nyugtalan, amikor meglátta a férfit. Eszébe jutott egy néhány évvel ezelőtt történt tragikus esemény, ami egy másik nagyváros lakóit rázta meg. Hátra fordult, hogy az ablakból láthassa a férfit.
Hatalmas robbanás.
A metró utasai szanaszét hevertek az állomás különböző pontjain. Mindegyikük halott volt. Bénedicte is a földre zuhant, de ő még élt. Letörölte a homlokáról a kicsorduló vért és a mobiltelefonja után nyúlt.
– Tessék, rendőrség!
– Háló…kérem…itt mellettem…robbanás…a metróban.
– Mi történt kisasszony?
– Egy öngyilkos merénylő most robbantotta fel magát.